Hallucinogén mellékhatása: evolúciót okozhat

Az elmúlt évezredekben is volt szelektív nyomás a különböző emberi populációkon. Ezek általában a táplálkozással vagy a helyi betegségekkel kapcsolatos szelektív nyomások és így helyről-helyre különbözőek lehetnek. A táplálkozással kapcsolatos evolúciós nyomások azért különösen érdekesek, mert több esetben a kultúra változása okozza a génekre ható szelekciós nyomást.

A vallási szertartásoknak gyakorta része a hallucinogének fogyasztása. Ezek azonban terhes nőknél születési rendellenességet, gyerekeknél fejlődési problémákat okozhatnak. Tehát lehetne szelekció arra, hogy a hallucinogéneket rendszeresen fogyasztó populációk valamellyest védettebbek legyenek a negatív hatásokkal szemben.

Dél-Amerikában az Andok mentén többféle hallucinogén kaktusz fogyasztanak az indiánok szertartásaik során. A fogyasztott kaktuszok jöhetnek például a Trichocereus nemzetségből, amelyek nevezetesek a magas meszkalin szintjükről. Ez a hallucinogén 1-2 órát követően fejti ki hatását és 4–12 órán át hathat.

A hallucinogén kaktuszokat főzetként, szárítva, nyersen, szivarként elfüstölve, beöntésként vagy bizonyos csigák fogyasztásával viszik be a szervezetbe. A Scutalus nembe tartozó csigák a kaktuszokkal táplálkoznak és szervezetükben felhalmozódnak az alkaloidok koncentrációja. Ilyen csigák házát több ásatásnál megtalálták, azaz korábban is fogyasztották ezeket.

A hatás tehát megvan, de hogyan lehetne utánajárni, hogy milyen gének vesznek részt a hallucinogén negatív hatásának csökkentésében és ezekre van-e szelekció az Andok középső részén élőkben?

Embereken elég nehéz kísérletezni és mivel alapvetően drogokról van szó, így adatot gyűjteni sem egyszerű. Így a kutatók állatmodellhez folyamodtak. Ez esetben a genetika egyik széleskörűen használt modellállatához az ecetmuslincához (Drosophila melanogaster). Illetve majdnem, mert végül a kaktuszokat fogyasztó Drosophila buzzatii-t használták. Ez a faj a vizsgálatban alkalmazott Trichocereus terscheckii kaktuszt is fogyasztja, ami Argentínában és Bolívia déli részén fordul elő.

Trichocereus terscheckii

Mivel az ecetmuslincát genetikusok már igen régóta kutatják, így ismert, hogy génjeik egy igen jelentős része bennünk is megtalálhatók. Pont ezt használták ki az éppen ismertetett kutatásban (Padró et al. 2022). Az összehasonlításban azt keresték, hogy mely gének fejeződnek ki inkább (vagy kevésbé), amennyiben a muslincának alkaloiddús étrendet kell elviselnie. Egyrészt megnézték a szokásos tápnövényén, a fügakaktuszok közé tartozó Opuntia sulphurea-n nevelkedett muslincákkal való összehasonlításban, másrészt az alkaloidot kétszeres koncentrációban tartalmazó oszlopkaktuszon.

Nem meglepően a magasabb szinten kifejeződő gének között a méregtelenítésben, lebontásban és neuroátvitelben szerepet játszó géneket találunk. Ezen génekkel ortológ, azaz azonos funkciójú és evolúciósan azonos eredetű emberi géneket kerestek. Egy adagot találtak is, amelyek szintén az előbb említett funkciókkal rendelkeztek. A kifejeződés növekedett a neurotranszmitter szabályzásban (ATF4, ASIC1), idegrendszer fejlődésében (ATF4, ATP2A1, PARD3, LSAMP, DSCAM, TENM3, EEF2, CTSV, CTSF), oxidatív stresszben (ALDH2, HPGD, DHRS11, PHYHD1, HMOX2, PRDX1), idegen anyagot lebontó folyamatokban (CYP4B1, EPHX1, GSTT1, GSTT2B, TBXAS1), alkaloid méregtelenítésben (CYP3 és CYP4 családba tartozó gének), általános anyagcserében (FADS1, HPGD) és narkotikumokkal kapcsolatos válaszreakciókban (ALDH2, ASIC1) részt vevő génekben. Az kevésbé kifejezett gének között szintén találunk neurotranszmitter szabályzókat (ACTB, PEBP1, DBI) és idegrendszer fejlődéséért felelőseket (APOB, ATP2A1, DSCAM, RIDA, SPINT2), de van izomösszehúzódásért felelős (ATP2A1, TPM1), mérgező vegyületekre való válaszreakciók (COX5A, LDHA, PEBP1, RIDA). Szóval az állatmodell bejött.

(Aki azonos génnevet (ATP2A1, DSCAM) talál a jobban és kevésbé jobban kifejeződő gének listájában az jól látja a dolgot. Amúgy a ATP2A1 a kalcium-ion szint fenntartásában vesz részt, ami fontos lehet az alkaloidok szívritmuszavart okozó hatásának csökkentésében. A DSCAM az idegrendszer fejlődésében vesz részt, a Down-szinfróma kialakulásában is lehet szerepe.)

Innentől viszont lehet emberi genomokban keresgélni. Alapvetően dél-amerikaiak örökítőanyagát nézték. Olyanokét, akik a hallucinogén kaktuszt fogyasztók leszármazottai lehetnek (Quechua és Aymara népcsoport) és olyanokét, akik messzebb élnek így ennek a szelekciós hatásnak nem voltak kitéve (például a Karib-tenger mellett élő Yukpa és Barí népcsoport tagjai).

A hallucinogén oszlopkaktuszok előfordulása az Andok mentén és a genetikai összehasonlításban alkalmazott populációk Dél-Amerika térképére vetítve.

A recens, azaz az utóbbi pár ezer évben történt erős szelekciót a homozigócia hosszával és a levezetett változat gyakori megjelenésével azonosítjuk. A homozigócia azt jelenti, hogy az apától és az anyától eredő kromoszómán is azonos változat van (azaz ugyanazt kapta mindkét szülőjétől). Amennyiben egy hosszabb kromoszómaszakaszon érzékeljük, hogy azonosak a változatok, de amúgy beltenyésztésnek nincs jele, úgy az erős szelekcióra utal. Erős a szelekció, mert mindig egyben adódott át az adott kromoszómaszakasz és a rekombináció nem tudta szétzilálni még. A közeli, de kaktuszt nem fogyasztó népekkel való összehasonlítással pedig ki lehet zárni, hogy esetleg valami másra való szelekciót találjunk.

Végül a következő génekkel kapcsolatban találtak pozitív szelekció nyomát: CYP3A43, CYP3A4 (alkaloid méregtelenítés), ALDH2 (oxidatív stressz, narkotikum anyagcsere), COX5A, LDHA (mérgező vegyületekre adott válaszreakciókban), HPGD, FADS1 (általános anyagcsere), TPM1 (izomösszehúzódás), ATP2A1, CTSF (idegrendszer fejlődése).

Összességében az allélgyakoriságokban tapasztalható szignifikáns elmozdulás arra enged következtetni, hogy az évezredeken át tartó hallucinogén-kaktuszfogyasztás bizony szelekciós hatást fejtett ki az ott élőkre.

Hivatkozott irodalom

• Padró, J., De Panis, D. N., Luisi, P., Dopazo, H., Szajnman, S., Hasson, E. és Soto, I. M. 2022. Ortholog genes from cactophilic Drosophila provide insight into human adaptation to hallucinogenic cacti. Scientific Reports 12(1): 13180

A hímek a természetüknél fogva dominánsak?

Rövid válasz: Nem

Hosszú válasz: A fizikai dominancia nem azonos a hatalommal és a vezetőképességgel

Kép: A képen Mama az Arnhem-i Állatkert (Hollandia) alfa nősténye, aki ezt a pozíciót 40 évig tartotta

Nem fordítom le Frans de Waal primatológus (főemlőkutató) facebook bejegyzését szóról-szóra. Imádom a könyveit, nagyon jól ír és nagyon sokat tanultam tőle az emberekről. Most kérdezhetitek, hogy ha az emberről szeretnék többet tudni, akkor miért nem pszichológiát olvasok. Sajnos az emberkutatás alaptézise, hogy különlegesek vagyunk. Ennek megfelelően egy légüres térben vizsgáljuk az embert, ahol mindenről nehezen eldönthető, hogy az társadalmi konstrukció vagy ennél sokkal mélyebb, a génjeinkbe ivódott tulajdonság. És bár az emberről a legtöbbet tényleg az ember megfigyelésével lehet megtudni, nagyon sokat tanulhatunk magunkról a hozzánk közel álló emberszabásúak megfigyelésével is.

A domináns, erőszakos hím képe a saját világképünket tükrözi és nem szükségképpen a világ objektív valóságát (és pláne nem saját fajunk objektív valóságát). Vannak persze kimondottan erőszakos élőlények. A galléros páviánok például kimondottan erőszakosak. Nem csoda, hogy amikor egy állatkertbe összeraktak egy 90%-ban hímekből álló csoportot, akkor ott bizony annyi erőszak volt, hogy előbb a nőstények, majd a hímek is mind kihaltak. A páviánoknál az ivari dimorfizmus (azaz a hímek és nőstények közötti különbség) igen nagy. A hímek jól fel vannak fegyverezve óriási agyarakkal. Ebből nem szabad viszont levonni, hogy minden főemlőstársadalom, pláne az emberi, ilyen. Az a túlságosan berögzült elképzelés, hogy az emberi faj alapvetően hierarchikus, és mindig egy apafigura van a társadalom tetején, teljesen hamis.

A legközelebbi rokonaink a csimpánzok és a bonobók. Mindkettő ugyanannyira közel áll hozzánk genetikailag. Társdalamuk mégis igen különböző. A csimpánzok patriarchálisak (társadalmuk hímközpontú) és erőszakosak. A bonbobók pedig matriarchálisak (nőközpontúak) és békések. Sohasem figyelték meg, hogy egy bonobó egy másik bonobót megölt volna. Csimpánzoknál ez a megfigyelés eléggé gyakori.

A patriarchális kifejezést, avagy egy társadalom férfi vagy nőközpontúságát sajnálatosan túl sokan félreértik. Egy patriarchális társadalomban az alfa hím vagy a hímek egy csoportja határozza meg, hogy a hímek mit csináljanak. Röviden szólva, a hímek nyomják el a hímeket. Nincs szó arról, hogy miként bánnak a nőkkel (nőstényekkel).

Mama jelleme és története azért is fontos számunkra, mert jól mutatja a nőstények hatalmát egy alapvetőn patriarchális társadalomban. Az állatkerti csimpánzkolóniának ugyanúgy megvolt a maga alfa hímje, mint minden más csimpánzcsoportnak. Az alfahím (de amúgy a hímek közül több is) lényegesen erősebb volt Mama-nál vagy bármelyik más nősténynél a csoportban. Mama fizikailag semmilyen „hatalmat” nem gyakorolt sem a többi nőstény, sem a hímek felett. Akkor mégis hogyan lehetett, hogy a csoport alapításakor, amikor először próbáltak négy hímet hozzáadni az addig csak nőstényekből álló csoporthoz, a hímek az első pár hetet bizony a fák tetején reszketve töltötték, mert Mamának valamiért nem tetszettek az új betolakodók?

Az állati társadalmak fejlődésének egy foka, amikor már nem az egyéni erő számít, hanem a koalíciók ereje. Nem az a fontos, hogy egyénileg ki az, aki mindenki mást képes legyőzni egy-egy-elleni küzdelemben. Az a kérdés, hogy kinek vannak barátai és szövetségesei, akikkel együtt képes más szövetségeket legyőzni. Így lehetett az, hogy Mama irányítása alatt az egyenként gyengébb nőstények együtt bizony meghátrálásra kényszerítették a hímeket.

Maga de Waal írja egyik könyvében, hogy a vadonban ez kevéssé tud érvényesülni, mert a csimpánz nőstények kevesebb időt töltenek együtt, leginkább messzebb próbálnak élelmet szerezni maguknak és kicsinyüknek. Az állatkertben nincs élelemhiány, ahogy a bonobók élőhelye is gazdagabb és lehetővé teszi a nőstények közös fellépését. A fenti történetben a megoldás az lett, hogy Mamát elkülönítették a csoporttól egy időre, mert a többi nőstény nem volt ellene a hímek jelenlétének. Az alfa hatalma nem abszolút, kénytelen volt elfogadni, hogy mások máshogy állnak a jövevényekhez.

Az alfa a társadalmi piramis tetejét jelenti és egy alfa hím és egy alfa nőstény van. Az alfa nem egy személyiségtípus (ahogy azt félreértelmezve emberekre alkalmazzák). A „Csimpánz politika” című könyvében az állatkerti csoport életéből több alfahímet is jellemez. Volt, aki a dörzsölt politikus személyiségét testesítette meg, volt amelyik a közkedvelt, igazságos vezetőét és volt, amelyik nem volt összetettebb egy kétajtós szekrény méretű vadállatnál. Az alfaság fajtól, nemtől és csoporttól függően sokfélét jelenthet. Csimpánzoknál alapvetően az alfa férhet hozzá a fogamzóképes nőstényekhez. Élelem szempontjából viszont tudtommal nincs olyan, hogy az alfa csimpánzok ennének előbb. A nőstényeknél ugyanúgy van hierarchia, mint a hímeknél. Ne feledjük, hogy a „csípésrend” kifejezést tyúkok megfigyelésével alkották és nem kakasokéval! A csimpánz, bonobó vagy ember nősténykenél (nőknél) a rang inkább a korral és nem az erővel, vagy a koalíciók erejével függ össze. És van faj, például a szurikáták, ahol a matriarchális társadalom pontosan azt jelenti, mint másoknál a patriarchális: az alfa nőstény szaporodik, a többi nem. Amennyiben mégis teherbe esne egy szurikátanőstény az alfa akarata ellenére, akkor bizony addig lesz zaklatva, amíg el nem vetél, vagy el nem megy a csoporttól (ami végeredményben hasonló eredményre vezet, esetleg az adott nőstény is belehal).

A dominancia tehát mást és mást jelent fajtól, nemtől és körülményektől függően. Érdemes megismernünk az emberszabású társadalmakat, hogy lássuk mi az, amiben hasonlítunk és miben nem.

Másfélpetéjű ikrek

A cím teljesen félrevezető: egy petéjű, de két hímivarsejttel megtermékenyített zigótából fejlődő ikrekről lesz szó.

Magyarul az ikreket egy- és kétpetéjű ikreknek nevezzük az alapján, hogy egy petesejtből vagy két petesejtből fejlődnek. Az egypetéjű ikrek egyetlen petesejt és egyetlen hímivarsejt találkozásából keletkeznek. Normális körülmények között ebből egy embrió alakul ki, s így egy gyermek születik. De a véletlenek játéka folytán az első osztódások valamelyikénél a fejlődő sejtcsomó kettéosztódik, és két külön gyermek fejlődik belőle. Ők genetikailag azonosak, hiszen ugyanabból a zigótából fejlődtek ki. De attól még így is van különbség köztük, szépen mutatva, hogy a genetika nem minden. Az egypetéjű ikerterhesség tényleg a véletlenen múlik, nem öröklődik a hajlam rá.

A kétpetéjű ikrek pedig nevükhöz híven két külön, nagyjából egyszerre érő petesejt megtermékenyülésé után fejlődnek. Ők genetikailag csak annyira hasonlítanak egymásra mint bármely más testvér. Az ilyen ikerterhességre lehet genetikai hajlama egy nőnek.

Egy 28 éves kismama ultrahang vizsgálata kimutatta, hogy ikreket vár, akik egy méhlepényen osztoznak, de külön magzatburokban fejlődnek (Gabbett et al. 2019). Az egypetéjű ikerterhességek 70%-ban egyetlen méhlepény van. Az ritkább, hogy egyetlen magzatburokban fejlődjön a két embrió, de erről itt nem volt szó. Eddig minden szokványos volt. A 14. héten végzett újabb ultrahang vizsgálat viszont furcsa eredményt hozott: az egyik magzat fiúnak, a másik lánynak tűnt. Egypetéjű ikrek nem lehetnek külön neműek, hiszen genetikájuk teljesen egyezik, tehát vagy XX vagy XY kromoszómával rendelkeznek és ennek megfelelően vagy lányok vagy fiúk (a világ persze bonyolultabb, amiről itt beszélünk).

Egyetlen méhlepény bár általában egypetéjű ikrekre jellemző, ismert ilyen jelenség kétpetéjű ikreknél is (Hackmon et al. 2009). Ebben az esetben is egy méhlepényt figyeltek meg ultrahangon, de a gyerekek neme eltérőnek mutatkozott. A természetes szülést követően megvizsgálták a méhlepényt és az egyértelműen egységes méhlepény volt. A gyerekek viszont külön neműek. Kariotípus (kromoszóma) vizsgálat alapján a fiú XY kromoszómával rendelkező fiú, a lány pedig XX kromoszómával rendelkező lány. Tehát minden, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Két fejlődő magzat egy méhlepénnyel. Hackmon et al. (2009) cikkéből.

Tehát a 2019-ben publikált esetben is lehetett volna ez a jelenség hátterében. Viszont ekkor már genetikai tesznek is alávetették a fejlődő magzatokat, ami érdekes eredményre vezetett. Egyrészt mindketten mozaikok voltak, azaz mindkettőjüknek voltak XX és XY sejtjeik is. A fiúnak nagyjából 1:1 arányban, a lánynak 90% XX. Mozaikokat már ismert a tudomány. Így jöhetnek létre hermafroditák, azaz olyan személyek, akiknél nem eldönthető, hogy fiúk vagy lányok, mert igazából mindkettők. Itt viszont a születés után mind kívülről személelve, mind ultrahang alapján az egyik gyermek fiú, a másik lány.

Másrészről a genetikai teszt, amivel a genetikai állományuk változatosságát nézték meg (olyasmi amivel "apasági" tesztet is végeznek), meglepő eredményt adott: az ikrek génállománya jobban hasonlított egymásra, mint azt egy kétpetéjű ikernél várnánk, de ugye egypetéjű ikrek sem lehettek (és annál meg eltérőbbek voltak). Gyorsan az anyától és az apától is vettek mintát, hogy akkor melyikükre mennyire is hasonlítanak a gyerekek.

A gyerekek egyetlen petesejtből és két hímivarsejt egyesüléséből fejlődtek.

A gyermekek ugyanis az anyától kapott genetikai állományukban teljesen megegyeztek. Ilyen szempontból a szó szoros értelmében egypetéjűek. Viszont apukájuk részéről csak annyira hasonlítottak egymásra, mint a kétpetéjű ikrek. Nem igazán lehet máshogy magyarázni ezt, minthogy kétszeres megtermékenyítés történt. A zigótában három haploid (fél) génállomány volt így jelen. Ezt követően kialakult egy furcsa három pólusú mitotikus orsó (lásd a lenti ábrán). Normális esetben ez két pólusú, és a kromoszómák így válnak el a sejtosztódás során. Ez lenne az első sejtosztódása az új életnek. De itt három sejt keletkezett. Egy-egy sejt, amiben anyai és apai kromoszóma is volt (és az egyik XX a másik XY a nemmeghatározó kromoszómára nézve) és egy amiben csak apai kromoszómák voltak. A csak apai kromoszómával rendelkező sejtek nem igazán életképesek (a lényeg, hogy abból nincs a kifejlett újszülöttben). A másik két sejttípus viszont együttesen építi fel a fejlődő magzat testét. Csak itt még egy egypetéjű ikrekre jellemző korai szétvállás is megtörtént, így lettek ikrek. És mivel különböző mértékben vett részt a kétféle sejttípus az egyik és a másik gyermek felépítésében, így a nemük is különböző lett (vagy akármi másért, a biológia bonyolult). Így jöhet létre egy "másfél petéjű" iker, akik genetikai hasonlóságukban az egypetéjű és a kétpetéjű ikrek között vannak. Az angol sesquizygotic is a másfeles állapotra utal.

Feltételezett történések az egy petéjű, de két hímivarsejtből fejlődő ikrek embrionális fejlődésével kapcsolatban. Gabbett et al. 2019 cikkéből.

De mégis miért jött ez a tény velem szembe?

Gondolhatjátok, hogy fura dolgokat olvasok, de egy 2019-es, ikrekről szóló cikk biztos nem a járvány miatt keltette fel az érdeklődésemet. Az az igazság, hogy egy könyvet lektorálok. A magukra adó könyvkiadók (és a Typotex ilyen) az alapos nyelvi korrektúrán túl szakmai átnézésre is kiadják a fordításaikat. Tehát itt már más nyelven megjelent könyvről van szó, amelynek a magyarra átültetése, a magyar szaknyelv alkalmazása a kérdés. Néha lehet értelmező félmondatokat, lábjegyzeteket beleszúrni, vagy javítani nagyságrenddel elrontott becsléseket. Egy ilyen átnézés folyamán merült fel, hogy magyarázó félmondatként odaírjuk-e, hogy ha két hímivarsejt termékenyít meg egy petesejtet, akkor az nem csak felborítja a finoman hangolt kezdeti egyedfejlődést, hanem biztosan életképtelen magzathoz fog vezetni. A biológusi intuícióm azt mondatta velem, hogy ez így rendben is van, mert emlékeztem valami mechanizmusra, aminek a feladata az, hogy ezt megakadályozza (no meg három kromoszómaszerelvény az biztos nem jó).

Nem állítom, hogy a fordítás minden mondatának részletesen utánanézek, így is napokat vesz el egy könyv alapos átolvasása, de ennek utánanéztem. Mert, hogy öregségemre egyre kevésbé bízok az ösztöneimben (vagy éppen egyre inkább, mert azt mondatják velem, hogy nagyon sokat felejtettem és/vagy sokat változott a biológia). Szóval googli varázslatot bevetettem. Az első eredmények persze megerősítették a gyanút: az ilyen esetek emlősökben nem életképesek (az külön érdekesség, hogy sok más állatban viszont simán lehet, bár végül csak egy hímivarsejtből lesz az új egyed). De aztán megtaláltam a fentebb ismertetett cikket. A világ érdekes. Néha emlékeztetnem kell magamat, hogy ezért jöttem biológusnak, hogy ezekkel az érdekességekkel találkozhassak.

Azt is mutatja az eset, hogy a munkánknak mindenféle aspektusa segít abban (rákényszerít), hogy folyamatosan frissítsük a tudásunkat. Hiszem, hogy az a feladatunk, és azért éri meg kutatókat fizetni közpénzen, mert tudunk. A kutatók tudása pedig valamikor jól jöhet (denevérvírusok... kell magyaráznom?). A legtöbbet nekem a tanítás és a tudománynépszerűsítés adott ezen a téren. Mert mindig felmerül egy kérdés, aminek utána kell olvasnom.

Ezzel zárom a 2021-es évet!

Hivatkozott irodalom

• Hackmon, R., Jormark, S., Cheng, V., O'Reilly Green, C. és Divon, M. Y. 2009. Monochorionic dizygotic twins in a spontaneous pregnancy: a rare case report. The Journal of Maternal-Fetal & Neonatal Medicine 22(8): 708–710
• Gabbett, M. T., Laporte, J., Sekar, R., Nandini, A., McGrath, P., Sapkota, Y., Jiang, P., Zhang, H., Burgess, T., Montgomery, G. W., Chiu, R. és Fisk, N. M. 2019. Molecular support for heterogonesis resulting in sesquizygotic twinning. New England Journal of Medicine 380(9): 842–849
   

A nátha elleni viszonylagos védettségünk 1 mutáción múlik

A rhinovírusok a megfázás egyik okozói. Ezek a pozitív szálú RNS vírusok alapvetően aprók. Három "fajuk" ismert, amelyeket az A, B és C betűkkel jelölnek (teljes nevük így például emberi rhinovírus C). A C variánst 2006-ban fedezték fel (Lamson et al. 2006). Kései felfedezésének egyik oka nem elterjedésében, hanem "tenyészthetőségében" (sejtkultúrában szaporíthatóak) rejlik: a szokásos sejtkultúrákban nem nőt. A másik két náthát okozó rhinovírussal szemben ez néha, gyerekeknél súlyosbíthatja az asztmát.

A vírus az emberi kadherinnel rokon családba tartozó 3-as fehérjén (CDHR3) keresztül kapcsolódik a sejthez (Bochkov et al. 2015). Ezen sejtmembránban levő fehérjének több változata ismert emberi populációból: a leggyakoribb verzióban az 529. pozícióban cisztein van, míg a súlyosabb asztmával összefüggő változatban itt tirozin van. Ez a 7. kromoszómánk 106018005. pozícióján levő guanin → adenin (G→A) nukleotidcsere következménye. A tirozint tartalmazó változat mellett a vírus gyorsabban sokszorozódik.

Rhinovírus

A történet itt véget is érne azzal, hogy találtunk egy betegséget okozó mutációt. Sajnos léteznek ilyenek. Ellenben furcsa, hogy egyes afrikai népcsoportokban 30% feletti gyakoriságú az elterjedése. Ázsiában viszont 5% alatti az előfordulása. Egy új és hátrányos mutációval kapcsolatban azt várjuk, hogy igen ritka legyen.

Mivel szerencsénkre sok más élőlény teljes genetikai állománya rendelkezésre áll, így megnézhetjük, hogy megtalálható-e bennük ez a gén és milyen formában. A gén megtalálható minden gerincesben, amelynek tüdeje van, sőt a bojtosúszós halakban is, és az ősi formájában tirozin van ebben a pozícióban (Bønnelykke et al. 2014). Egyedül emberben található meg a ciszteint kódoló változat, és minden ismert főemlősben a tirozint kódoló változat van jelen. Sőt a neandervölgyiekben és a gyenyiszóvai emberben is ez a változat található meg. Tehát az súlyosabb gyerekkori asztmával összefüggésbe hozott változat nem új mutáció, hanem az az ősi változat, amit egyes népességekben az már lényegében leváltott az új – ciszteint kódoló – változat.

Az emberi rhinovírus C – nevéhez híven – egy emberi kórokozó, s mint ilyen koevolúciós kapcsolatban lehet velünk. Változásai, esetleges patogenitásának növekedése elterjeszthet új változatokat, amelyek ellenállóbbak a vírussal szemben. Ez játszódhatott le ebben az esetben is (Palmenberg 2017). Ez az evolúciós változás is mutatja, hogy az ember is folyamatosan evolválódik: pár ezer év távlatából az evolúciós folyamat eredménye is igen jól látszik.

A történet viszont itt nem ér véget. Nem csak az ember evolúciójára vagy az egy bázis mutációja okozta jelentős fenotípusos változásra példa ez a rendszer, hanem arra is, hogy egy egyik fajról a másikra átugró betegség mennyire veszélyes is lehet. Az emberek és a csimpánzok, közeli rokonságunk dacára (vagy inkább a miatt), igen ritkán kerülnek közel egymáshoz: más életteret töltünk be. Így kórokozóink is mások. De mivel annyira hasonlítunk egymáshoz, így bizony elképzelhető, hogy kórokozóink képesek megfertőzni a másik fajt is. A betegség kimenetele viszont nem ismert előre. Nem következtethetünk az egyik fajban mutatott enyhe lefolyásból arra, hogy a másik fajban is enyhe lesz a betegség.

A csimpánzok megfertőződhetnek az emberi rhinovírus C-vel. Kanyawara (Uganda) 56 főből álló csimpánzközösségét három hullámban érte egy emberi rhinovírus C okozta járvány (Scully et al. 2018). Az elsőben 24-en betegedtek meg és egy gyerekcsimpánz halt meg, a második hullámban 40-en betegedtek meg és 4 felnőtt meghalt, míg az utolsó hullámban 31-en betegedtek meg és senki nem halt meg. A járvány mortalitási rátája 8,9%-os volt.

Betty az emberi náthába meghalt kiscsimpánz. Forrás: Leakey Alapítvány

Az elhunyt 2 éves kiscsimpánz tetemét felboncolták és mintát vettek belőle. A kiscsimpánz tüdőgyulladásban halt meg. Szervezetéből rhinovírus C-t izoláltak. A PCR teszttel megerősített eredmény nem azért biztos, mert erre a vírusra pozitív eredmény adott, hanem mert egy tucat másik légúti betegséget okozó kórokozóra negatívat adott.

Minden csimpánz homozigóta volt a CDHR3-Y529 allélra (azaz az ősi tirozint kódoló változat van bennük) csakúgy mint az összes ismert csimpánzgenom. Ez lehet az egyik oka a súlyos betegségnek. Nem véletlen, hogy maszkot kell hordani a turistáknak, ha csimpánzok közelébe mennek. A mi inkább csak kellemetlenséget okozó kórokozóink megölhetik az amúgy is veszélyeztetett állatokat. És viszont se csodálkozzunk, hogy mindenféle vadállat kórokozója világjárvány okozhat emberben.

A cím, ahogy a címek általában, túloz, hiszen nem minden nátháról van szó, csak egy bizonyos vírus okozta nátháról. De remélem nem bántad meg, hogy elolvastad a bejegyzést!

Hivatkozott irodalom

• Scully, E. J., et al. 2018. Lethal respiratory disease associated with human rhinovirus C in wild chimpanzees, Uganda, 2013. Emerging Infect. Dis. 24(2): 267–274
• Lamson, D., et al. 2006. MassTag polymerase-chain-reaction detection of respiratory pathogens, including a new rhinovirus genotype, that caused influenza-like illness in New York State during 2004-2005. The Journal of Infectious Diseases 194(10): 1398–1402
• Bochkov, Y. A., et al. 2015. Cadherin-related family member 3, a childhood asthma susceptibility gene product, mediates rhinovirus C binding and replication. PNAS 112(17): 5485–5490
• Bønnelykke, K., et al. 2014. A genome-wide association study identifies CDHR3 as a susceptibility locus for early childhood asthma with severe exacerbations. Nature Genetics 46(1): 51–55
• Palmenberg, A. C. 2017. Rhinovirus C, asthma, and cell surface expression of virus receptor CDHR3. J. Virol. 91(7): e00072-17
   

A rituálék és az emberi együttműködés

A rituálék alapja a szinkron mozgás, a közösségi lét megélése. Az utánzásban úgy tűnik nagyon jók vagyunk. Lehet ennek sokféle előnyös vetülete, például felmerült, hogy az eszközhasználatnál kimondottan jó, ha elsőre egyszerűen utánozni próbálunk és nem rögtön megérteni. De van egy ennél talán fontosabb aspektusa: növeli az együvé tartozás érzését és így az együttműködésre való hajlamot.

A rituálék növelik az együttműködés szintjét

A rituálék egyik jelentős forrásai a vallások. A vallások együttműködést kiváltó hatásáról már írtam (itt). Itt egy kicsit más aspektusokból mutatom be ugyanezt: a vallási rituálék segítenek az együttműködésben.

Izraeli kibucokban mérték az együttműködés szintjét egy igen kitekert rabok dilemmája játékkal. Van 100 sékel közös pénz. Mindkét játékos egymástól függetlenül dönthet, hogy mennyit vesz ki belőle magának. Ha ez összességében több, mint 100, akkor senki nem kap semmit. Amennyiben viszont marad pénz a közösben, akkor azt 1,5-tel felszorozzák és felezik a játékosok között. Legtöbbet, akkor vihetnének haza, ha mindketten bent hagynának mindent, mert akkor a 100 sékel másfélszeresét, 150 sékelt osztanának el köztük, azaz 75 sékelt vinnének haza. Minden 50 sékel feletti kivétel kockáztatja, hogy semmit nem kapnak (ebben eltér egy szokványos rabok dilemmája játéktól). Minél többet hagynak a közösben, annál inkább együttműködő a játékos.

A játékot vallási és világi kibucokban is elvégezték. A játékosok nem tudtak egymásról, de tudták, hogy közösségük egy másik tagjával játszanak. A vallási kibucok férfi tagjai 29,9 sékelt tartottak meg maguknak, a nők 33,7 sékelt. A világi kibucokban 30,1 (férfiak) és 30,5 sékelt (nők) vettek ki átlagosan a játékosok. Ezekben a számokban igazából nincs különbség. Az egyetlen különbség itt a vallásos kibucokban a férfiak és a nők viselkedésében van. Ez viszont nem nemek közötti különbség, mert a világi kibucokban ilyen különbség nincs. A két csoport között zsinagógalátogatási gyakoriságukban van különbség. Több férfi napi szinten jár zsinagógába, és ők igen együttműködőek, valahol 27 sékel körül vesznek ki a közösből, míg a csak szombatot és ünnepnapokat tartó társaik átlagosan 36-ot. A napi közös ima egy rituálé. És ez növeli az együttműködés szintjét. A világi kibucokban is kimutatható volt, hogy akik gyakrabban vesznek részt a közös étkezéseken, azok együttműködőbbek.

Brazília egy afrikai ihletésű vallási közösségében (kandomblé) is megvizsgálták egy normál közjó játékkal, hogy a vallási rituálékban inkább résztvevők együttműködőbbek-e (többet adnak a közösbe). Igen. Ez jött ki (Soler 2012).

Ezekben a példákban nem a vallási együvé tartozás együttműködésre való hatását vizsgálták, hanem a rituálékban való részvétel szerepét az együttműködés szintjében. Viszont nehéz elválasztani a vallásosságot és annak a morálra gyakorolt vélt vagy valós szerepét az együttműködéstől. Ezért vizsgáljunk olyan eseteket is, amelyekben nem a vallás a közös az emberekben.

Új Zélandon vizsgálták különböző klubokban az együttműködést. Vannak cselekvések, amelyek teljes szinkron mozgást igényelnek, mondjuk egy jóga óra vagy a tajcsicsuan. Vannak olyan cselekedetek, amelyekhez szükséges egyfajta szinkron, de nem teljesen azonosan cselekednek a résztvevők, például egy kórus (több szólam) vagy egy harcművészet edzésen. És vannak tevékenységek, amelyekben nincs semmilyen szinkron cselekedet, például egy társasjáték klubban. Bár a beválogatott cselekedetek között van vallási töltetű is (katolikus mise vagy buddhista kántálás), de a hatások ezek nélkül is működnek.

Szóval egy teljesen szokványos közjó játékot játszanak a résztvevők a szokásos cselekedetük után (közös terepfutás, póker (nem tétben), jóga, capoeira, kórus, stb.). Ebben 5 új zélandi dollárról döntenek, hogy mennyit tartanak meg és mennyit adnak a közösbe. A közösbe adott összeget megduplázzák és egyenlően szétosztják a játékosok között. Az átlagos befektetés 3,38–4,54 dollár között volt (67%–91%), ami igen magas ezen játékokat tekintve. Bár a résztvevők nem tudták, hogy pontosan kivel játszanak, de tudták, hogy közösségük tagjaival. A közösség itt erősen megjelenik a döntésben.

A teljesen szinkron mozgást igénylő tevékenységek mellett magasabb az együttműködés

A legalacsonyabb átlagos befektetést a közjóba a "futószakkör" produkálta, a legmagasabbat pedig a katolikus mise (tőle kicsit lemaradva a jóga és a buddhista kántálás volt). Tehát van hatása a közös, azonos mozgásnak (Fisher et al. 2013).

Ugyanez a kutatócsoport megkért 4 fős csoportokat, hogy egy bizonyos egyszerű mozdulatsort próbáljanak meg közösen egyszerre végezni (szinkron és van közös cél), vagy csak egyszerűen mozogjanak egy metronóm hangjára közösen (szinkron, de nincs közös cél). Volt még olyan beállítás, hogy kicsit más metronómot hallgattak (aszinkron, nincs közös cél) és olyan, ahol csak TV nézték, hogy mások szinkron mozognak (passzív). A korábban amúgy idegenek ezt követően játszottak egy közjó játékot. Nem meglepő módon a közös cél és a szinkronitás igen magas együttműködési szintet eredményezett. Az átlagos befektetés 3,8 körüli volt. Ehhez képest az aszinkron esetben 2,8-nél kisebb. A szinkron mozgás nagyon erősen befolyásolja az együttműködés szintjét (Reddish et al. 2013).

Csak a szép közös emlékek miatt! Lehet, hogy a szinkronitás nem mindig sikerült :)

A muzikális majom

Ez utóbbi kísérletben már nyoma sincs a vallásosságnak és a vallási rituáléknak. Egyszerűen csak közös mozgásról van szó (ami amúgy szerves része a vallási rituáléknak). Mikor mozgunk általában együtt? Tánc közben. A tánc és a zene régóta velünk van és nagyban segít megerősíteni együttműködő ösztöneinket. Erről mesél Scheuring István kollégám az egyetemi rádióban.

Jobb! Bal! Jobb! Bal!

És, ha az előző bejegyzésemet klónok masírozásával kezdtem, akkor maradjunk még egy gondolat erejéig a masírozásnál. Kérjünk meg két férfit, hogy menjenek egymás mellett kb. 250 métert. Egy részüket megkérjük, hogy próbálják meg szinkronizálni lépéseiket. A többi nem kap ilyen instrukciót. Ezt követően mutatunk nekik egy mérges férfi arcot (csak arcot, még haj sem látszik), amiről azt állították, hogy egy bűnöző képe. Meg kellett becsülni, hogy milyen magas, mekkora a testmérete, mennyire "férfias". Az egymás mellett masírozók kisebbnek és kevésbé férfiasnak becsülték a látott mérges arcot, mint a csak egymás mellett gyaloglók. Tehát a masírozást követően kevésbé tűnt veszélyesnek az illető (Fessler és Holbrook 2014). Ketten egy ellen mégiscsak jobbak az esélyek. Na ezért masírozunk.

Hivatkozott irodalom

• Soler, M., 2012. Costly signaling, ritual and cooperation: evidence from Candomblé, an Afro-Brazilian religion. Evol Hum Behav 33: 346–356.
• Sosis, R., Ruffle, B. J., 2003. Religious ritual and cooperation: Testing for a relationship on israeli religious and secular kibbutzim. Current Anthropology 44: 713–722.
• Fischer, R., Callander, R., Reddish, P., Bulbulia, J., 2013. How do rituals affect cooperation? Human Nature 24: 115–125.
• Reddish, P., Fischer, R., Bulbulia, J., 2013. Let’s dance together: Synchrony, shared intentionality and cooperation. PLoS ONE 8: e71182.
• Fessler Daniel, M. T., Holbrook, C., 2014. Marching into battle: synchronized walking diminishes the conceptualized formidability of an antagonist in men. Biol Lett 10: 20140592.

A rituálék és az emberi viselkedés

Vonzódunk a rituálékhoz. Na nem valami sötét üzelmekre kell gondolnunk, hanem a mindig azonosan végrehajtott cselekedetekhez, amelyeknek nem biztos, hogy van bármilyen haszna. Ezek másolások, egymás cselekedeteinek a másolása. Ilyen másolás egy katonai parádén az egyszerre lépő katonák menetelése. Mielőtt azonban az ilyen szinkron mozgás és a rituálék hasznát mutatnám be (egy következő bejegyzésben) a rituálékra való hajlamunkat mutatom be.

Vegyünk egy dobozt, aminek a tetején van egy rúd az elején pedig egy ajtóka, és van egy pálcánk segédeszközként. A demonstrátor megmutatja, hogy pálcával háromszor ráütve a a rúdra, kitolva a rudat az azt helyben tartó gyűrűkből, beillesztve a rudat az így felszabaduló lyukba, majd felemelve a doboz elején levő ajtókát a mögötte levő üregből a pálcával egy jutalom szerezhető meg. A mozdulatsor eleje teljesen felesleges, a jutalom megszerezhető az ajtóka felnyitásával és a jutalom pálcával való kiszedésével. A felső rúd mozgatása és az ott levő üreggel való kölcsönhatásnak nincs jelentősége a jutalom megszerzése szempontjából. (Horner és Whiten 2005)


Egy átlátszatlan doboz esetén ezt a kísérlet alanya nem tudhatja és így esetleg kénytelen az egész mozdulatsort végigcsinálni. Egy átlátszó doboz esetén viszont egyértelmű, hogy a mozdulatsor eleje felesleges. Lehet rögtön az ajtóval kezdeni és megszerezni a jutalmat.

Fiatal csimpánz a dobozzal. Bal oldalt egy átlátszatlan doboz látható, míg jobbra egy átlátszó.

Fiatal csimpánzok és fiatal emberpalánták markánsan máshogy viszonyulnak ehhez a feladathoz. A csimpánzok átlátszatlan doboznál 60%-ban megismételték a felesleges mozdulatsort, de amikor látható volt, hogy mit is kéne csinálni a jutalomért, akkor céltudatosan csak azt végezték el (6% volt a felesleges mozdulatot is elvégzők gyakorisága). Embergyerekek viszont a doboztól függetlenül 70–80%-ban az egész mozdulatsort végigcsinálták. Tehát akkor is igazodtak a demonstrátorhoz, utánozták azt, amikor egyértelmű volt, hogy ennek nincs jelentősége a jutalomszerzés szempontjából. De a rituáléknak és az elvárásoknak megfelelés nagyon erős bennünk!

Egy másik kísérletben (Clay és Tennie 2018) vegyünk egy kettévágott fadarabot és rejtsünk el a belsejében levő kivájt üregében egy matricát. A fadarabot csap és luk tartja egyben. A két fél simán szétszedhető. Amikor a fa kinyitását 3–5 éves gyerekeknek megmutatták, akkor a kontroll kivételével mindig végeztek a kinyitás szempontjából felesleges műveleteket is. A fát a bal kézben tartva a demonstrátor a jobb kezének hátát a fához dörzsölte kétszer, az óramutató járásával egyező irányban körözve, majd felemelte jobb kezét és a fa fölött csuklóját négyszer körözte. Csak ezt követően nyitotta ki a dobozt. Egy másik rituáléban előbb a jobb mutatóujjával egy X-et rajzolt a fa tetejére, majd a két fél elválásának vonalát végigkövette ujjával. Mindkét esetben az extra cselekedetek teljesen feleslegesek.

Ezt követően a dobozt elvitték feltölteni (a benne levő matricát megkapta a kísérlet alanya), de nem feltöltötték, hanem egy nyithatatlan replikára cserélték. A gyerekek 70–80%-a előbb elvégezte a felesleges mozdulatsornak legalább az egyik tagját (általában a másodikat, arra biztosan jobban emlékeztek még) és csak azt követően próbálta kinyitni a dobozt. Ez nem sikerült. De ez számunkra lényegtelen.

Végezzük el ugyanezt a kísérletet bonobókkal. A matrica helyett almadarabokat kapnak, de amúgy minden ugyanaz. A bonobók rögtön megpróbálják kinyitni a fadarabot. Amikor ez nem sikerül, akkor további olyan cselekedetet végeznek, amivel potenciálisan ki lehet nyitni egy ilyen dobozt (rázás, harapás, rángatás, stb.). A "varázsmozdulatokat" azonban nem utánozzák. A csimpánzok okos állatok és eszközhasználatuk is egészen kivételes tud lenni, de az imitációban nem a legjobbak (Tennie et al. 2012).

Vagy legalábbis a rituális imitáció nem kenyerük. de Waal és munkatársai egy fémdobozba rejtettek élelmet. A dobozon volt egy ajtóka, amit felemelve, vagy oldalra húzva lehet a doboz belsejéhez hozzáférni (mozi 1 és mozi 2). Mindkét módszer működik. Nagyjából a tesztelt csimpánzok és gyerekek fele rá is jött, hogyan kéne magától kinyitni az ajtót. Ez csak azt bizonyítja, hogy a feladat nem lehetetlen és saját megoldás is lehetséges. Újabb csimpánzok és gyerekek bevonásával egy információ átadásos kísérletet végeztek, ami nagyjából a sugdolózós játéknak felet meg, amiben megnézzük mi jön ki több átadást követően az elején megadott mondatból. Itt megtanítottak egy egyedet/személyt az ajtó valamelyik kinyitására. Ezt követően már ő mutatta meg a következő egyednek, és így tovább. Mind csimpánzok, mind embergyerekek (3 évesek) esetében az elsőnek megmutatott kinyitási procedúra ment tovább egyik egyedről/személyről a másikra. Lehet, hogy ez nem pontos imitáció (ezt emulációnak is lehet hívni), de az egyedek ragaszkodtak ahhoz a módozathoz, amit tanultak. Volt olyan csimpánzt, amelyik véletlenül a másik módon nyitotta egyszer ki az ajtócskát. De csak egyszer "tévesztett", és az őt megfigyelő már a többségben alkalmazott módszert alkalmazta és adta tovább. Tehát, amikor van célirányos oka, a csimpánzok is utánoznak (legalábbis másolnak egy bizonyos tekintetben). Az emberek viszont szinte mindig hajlamosak az utánzásra.

A dobozon levő ajtó fel is nyitható (B) vagy félrehúzható (C)

Ez az utánzás lesz az alapja a szinkron viselkedésnek és így a közös rituálék létrejöttének. Ezek a közös rituálék tartják össze a társadalmakat.

Hivatkozott irodalom

Clay, Z. és Tennie, C. 2018. Is overimitation a uniquely human phenomenon? Insights from human children as compared to bonobos. Child Development 89(5): 1535–1544

Tennie, C., Call, J. és Tomasello, M. 2012. Untrained chimpanzees (Pan troglodytes schweinfurthii) fail to imitate novel actions. PLoS ONE 7(8): e41548
Horner, V. és Whiten, A. 2005. Causal knowledge and imitation/emulation switching in chimpanzees (Pan troglodytes) and children (Homo sapiens). Animal Cognition 8(3): 164–181
Horner, V., Whiten, A., Flynn, E. és de Waal, F. B. M. 2006. Faithful replication of foraging techniques along cultural transmission chains by chimpanzees and children. Proceedings of the National Academy of Sciences 103(37): 13878–13883

Nem értjük a statisztikát - Dr. Watson és a négerek intelligenciája

Dr. James Watson a DNS szerkezet egyik felfedezője mostanság inkább azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy kijelentette, hogy mivel a négerek a fehérekhez képest alacsonyabb IQ pontokat szereznek a teszteken és az intelligenciának van genetikai alapja is, tehát a négerek butábbak a fehéreknél.

Ez a kijelentés nem megengedhető, mert, ha igaz, akkor sem tudunk vele mit kezdeni!

Nem politikailag nem tudunk vele mit kezdeni, a történelem során éppen elég politikai rendszer volt, amely egyik embercsoportot a másik felé emelte. Lehet, hogy erre most Amerikában érzékenyek, de azért azt se feledjük el, hogy honnan jönnek: 1964-től vannak azonos jogaik a feketéknek, mint a fehéreknek az USA-ban. És a törvényi egyenlőség ellenére a feketék nagy átlagban rosszabbul élnek a fehéreknél.

Statisztikai szempontból egy olyan kijelentés, hogy A csoport valamilyen mérhető jellemzőjében kisebb, mint B csoport, azt jelenti, hogy véletlenszerűen többször kiválasztva A és B csoportból 1-1 elemet (személyt) és őket összehasonlítva többször kapom azt az eredményt, hogy A csoportból való jellemzője kisebb, mint B csoportból való jellemzője.

Ez az, ami alapján kimondhatjuk, hogy a férfiak magasabbak a nőknél. Összehasonlítunk véletlenszerűen kiválasztott felnőtt férfiakat és nőket és többször lesz olyan, hogy a férfi a magasabb, mint a nő. De ugye lesz olyan összehasonlítás, amikor a hölgy magasabb az úrnál. Bár én magamat a 180 cm-es magasságommal magasnak tartom (tudom, manapság ez inkább közepesnek számít), de bőven találkoztam olyan ellenkező nemű személyekkel, akik bizony magasabbak voltak nálam.

Ezzel a magasság dologgal még tudunk valamit kezdeni mentálisan. Minket ugyanis szinte sohasem az érdekel, hogy "véletlenszerűen kiválasztott személyek milyen magasak", hanem, hogy magunkhoz képest milyen magasak a többiek. Ezt pedig a mindennapi életben szemrevételezéssel meg tudjuk állapítani. Bár görnyedt tartással, vagy magas sarkú cipővel lehet valamennyit ezen változtatni, a többiek magasságát jól be tudjuk lőni.

Más tulajdonságok viszont nem látszanak. És ezekről is szeretnénk valamilyen információt. Szeretnénk tudni, hogy a számunkra ismeretlen emberektől mit várhatunk: barátságosak? agresszívek? okosak? buták? segítőkészek? önzőek? Mert a világ egy veszélyes és ismeretlen hely, amelyben valahogy el szeretnénk igazodni. Az előítéleteink pont ebben segítenek. És bár az előítélet szót ma arra a negatívnak vélt tulajdonságra értjük, hogy számunkra idegen embereket bizonyos skatulyákba helyezünk a kinézetük alapján (mi más alapján, hiszen még nem beszélgettünk velük), de ez ennél sokkal tágabb fogalom. Azt is bele kell érteni, hogy félünk a kígyóktól, amibe beleértjük a teljesen ártalmatlan siklókat is, de a majomagyunk rejtett mélységében minden kígyó veszélyes. A gombákról megtanultuk, hogy mérgezőek lehetnek, így inkább semmilyet nem szedünk, nehogy tévedjünk (és ez a jó hozzáállás a gombákhoz, kivéve, ha gombaszakértők vagyunk). Ha kint be van borulva, akkor esőre készülünk, pedig nem biztos, hogy eső lesz. Előítéletek. Népi bölcsességek. Tapasztalatok. Ezek adnak útmutatást számunkra a világban.

Február 2-án a medve nem látta meg az árnyékát tehát hamarosan vége a télnek. Igaz? Nem tudjuk, de valószínűleg sem a medvétől, sem a február 2-ai időjárástól nem függ a tél hossza. Viszont a népi bölcsesség egy kijelentés. Nem egy valószínűségeloszlás. Nem azt mondja, hogy ha a medve meglátja az árnyékát, akkor a sokévi átlaghoz képest valószínűleg hosszabb lesz a tél, amúgy meg talán rövidebb. Azt mondja, hogy hamarosan vége. Valószínűségekkel nem tudunk mit kezdeni. Mit mond nekünk, hogy a gomba, amit felszedtünk 20% valószínűséggel mérgező? A gomba vagy mérgező vagy sem. Én vagy belehalok a gombamérgezésbe, vagy ehető volt és nem halok be. Nem lehetek 20%-ban halott és 80%-ban élő.

Minden statisztikát mentálisan igen-nem válaszra fordítunk le, mert számunkra csak ez lehetséges. Valaminek 1% a valószínűsége? Az kevés, azt vehetjük nem létezőnek. Tehát 0%-nak. Kerekítettünk. Éppen ezért egy olyan kijelentés, hogy A csoport tagjainak egy jellemzője átlagosan kisebb, mint B csoporté, így fog számunkra megjelenni mentálisan:

Tehát mindent, ami A-hoz tartozik kisebb értékűnek veszünk, mint azokat, akik B-hez tartoznak.

Pedig valójában egy ilyen kijelentés ezt jelenti:

Egy ilyen eloszlás viszont nagyon kevés konkrét támpontot ad számunkra. Akkor most az az A, akivel találkozom, az most kisebb nálam B-nél? Mert legyünk őszinték, ez érdekel minket.

És éppen ezért nem lehet ezt a kérdést tudományosan vizsgálni sem, mert az egyetlen eredmény, amivel tudunk valamit kezdeni, hogy nincs különbség. Ekkor tudjuk, hogy a változatosság ugyanúgy megvan az egyik és a másik csoportban, és, hogy eldöntsem, hogy A vagy B csoporthoz tartozó elem (személy) most okos vagy sem, kénytelen leszek beszélgetni vele. Nem mondhatom meg ránézésre.

Onnantól, hogy bárki kimondaná, hogy tudományosan alátámasztott tény, hogy genetikai okokból a négerek IQ-ja alacsonyabb, a fehérekénél, onnantól egyértelmű, hogy észt igénylő munkakörökbe fehéreket érdemes felvenni. Biztosan okosabbak? Nem. De még az okos fehér agyunk (önirónia!), sem birkózik meg az egyszerű statisztikai bizonytalansággal sem és az első ábrán szereplő előítélet alapján döntenénk.

Amíg tanulási eredmények között nem-genetikai okú különbségeket vélünk, addig úgy érezzük ezen lehet segíteni

Nagyon szeretjük a genetikát, az az új kifejezés az eleve elrendeltetésre. Mindenre felmentést ad nekünk. (én is biztosan a rossz genetikám miatt nem voltam hajlandó ma sem lemenni az edzőterembe, a lustaságomnak ehhez semmi köze! Ha mégis van, az is genetika és arról sem tehetek.) Amennyiben viszont nem a genetika felelős azért, hogy egyes embercsoportok eltérnek másoktól, akkor ott lehet bennünk a késztetés, hogy ezen körülményeket megszüntessük. Szeretnénk például, ha mindenki okos lenne (vagy legalábbis elég okos, hogy legyen munkája és fizessen adót).

Szóval ne méricskéljük embercsoportok eszét és ne akarjuk ez alapján eldönteni, hogy kit érdemes és kit nem tanítani. Az eleve okosakat és érdeklődőket mindig könnyebb tanítani, mint a kevésbé motiváltakat. De őket is lehet, csak a tanárok részéről több energiát igényel. És emelkedjünk felül az előítéleteinken, ha egyszer már valami csoda okán leültünk beszélgetni valakivel.

Emberfélék, mint gyomfajok

A gyom faj egy olyan faj, ami nagyon gyorsan képes elterjedni / elszaporodni. Bár elsődlegesen növényekre alkalmazzuk, de más élőlényekre is használhatjuk. És az a 7,6 milliárd ember, akik az egész Földet benépesítik egészen gyomszerűvé tesz minket. Az ismertetendő tanulmány a mellet érvel, hogy már távoli őseink az ausztralopitekuszoktól kezdve ilyen gyomfaj volt, s ebben segítette őket a monogámia elterjedése.

A probléma felvetését kezdjük onnan, hogy a jelenlegi emberfélék alcsaládjának (Homininae) tagjai egy kivétellel Afrikában élnek és igen csekély egyedszámuk miatt veszélyeztetettek. A gorillák, a csimpánzok és a bonobók egyedszáma csökken és a kihalás fenyegeti őket. Az alcsalád jelenleg élő egyetlen másik tagja viszont benépesítette az egész világot. S ez evolúciós szétválásunk óta így lehet. Bár az ausztralopitekuszok nem jutottak ki Afrikából, de azt teljes egészében belakták. Az ember nem (Homo) viszont kilépett a fekete kontinensről és Eurázsiát is birtokba vette (majd később a modern ember hódítja meg Amerikát és Ausztráliát). Mi tette ezt lehetővé?

Felegyenesedtünk és talán egy kicsit okosabbak lettünk (a 375–525 cm³ között agytérfogattal egy ausztralopitekusz agya kissé nagyobb egy csimpánz átlagosan 350 cm³ agytérfogatánál). Egyik sem magyarázhatja a sikerünket, hiszen a felegyenesedés bár lehetővé tesz nagyobb távolságok megtételét, de négykézláb is elég messze el lehet jutni és messze nem lettünk annyival okosabbak, hogy ez legyen a különbség oka. Adjuk ehhez hozzá, hogy a fákra egyre kevésbé tudtunk ügyesen felmászni, ami bizonyos élelemforrásokhoz – gyümölcsök – való hozzáférést nehézkesebbé tett.

Megváltozott viszont a szaporodásunk. A gyermekek közötti idő csökkent. Nem tudjuk pontosan mikor történt ez. A csimpánzok körülbelül 6 évenként szülnek, a bonobók 5,5 évente. Ezzel szemben a vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gyermekek közötti átlagos idő 4 év (s ez csökken majd 2 évre a mezőgazdasággal). Ez önmagában segíthet a világ benépesítésében.

A makákók egy hasonlóan széles körben elterjedt, gyomfaj, mint az ember. A jégkorszakok előtt egész Eurázsiában elterjedtek voltak, mára "csak" Ázsiában (kivéve a Giblartáron és Afrikában élő berber makákót) jellemzőek. Városokban és vadon is csoportokban járkálnak (ajánlom a Majom királyság filmet megtekintésre), talán az egyik legismertebb majomfajták. A tanulmányban a rhesusmajomra (Macaca mulatta), a közönséges makákóra (Macaca fascicularis), a parókás makákóra (Macaca radiata) és a Ceyloni makákóra (Macaca sinica) fókuszálnak. Ezen fajok akár 10%-os évenkénti növekedési rátát képesek produkálni. Mauritiusra például a XVIII. század elején 10–15 makákót telepítettek. Mára lényegében kimeríthetetlen forrása a laborokban használt makákónak csak ez a populáció. Ez a jelentős növekedési pontenciál magyarázza, hogy bármely helyet képesek belakni, illetve rossz évek / katasztrófák követően újra belakni / elterjedni.


A demográfiai adatok elemzésével a kutatók arra jutottak, hogy nem az ivarérés korai kora (4–6 év) vagy a gyerekek nagy száma következtében lesz sikeres egy faj. A rhesusmajmok 15 éves korukra biztosan befejezik a szaporodást, olyan 8 évet élnek és az átlagos generációs idő 7 év. A közel rokon közönséges makákó később válik ivaréretté, de tovább is él. A növekedési rátájuk azonban közel azonos. Mindegyik makókófajban igen jelentős az első 5 évben a halandóság. Nagyjából 50% körüli (ami amúgy az emberi populációra is jellemző volt, és a csimpánzokban is hasonló figyelhető meg). Az igazán nagy populációnövekedés akkor figyelhető meg a makákóknál, amikor a fiatal nőstények túlélése valamiért (például jobb évek, amikor több az élelem) megnövekszik. A több szülőképes nőstény jelenléte teszi lehetővé a magasabb növekedési rátát.


Mi van az embernél, illetve tágabban az emberszabásúaknál? Egy alapvetően hosszú életű fajnál már az átlagos generációs idő is igen jelentős. Embernél és csimpánznál is nagyjából 22–24 év (fogamzásgátlót nem használó populációban). És ahogy előbb említettem, a gyerekkori mortalitás igen jelentős. Ennek csökkentése mellett a populáció növekedés jelentősebb. Ne feledjük, hogy az emberi populáció elmúlt két évszázadban tapasztalható exponenciális növekedésének az alapja is a gyerekkori mortalitás csökkenése. Magyarországon 1900-ban az 5 éves kort a születettek 65–70%-a érte el, míg 1976-ban ez 96-97%.


Mi lehetett az a változás őseinkben, ami lehetővé tehette a magasabb túlélést? A közlemény a szociális monogámiát azonosítja fő okként. A viselkedés nem mutatkozik meg a csontleletekben, viszont már az ausztralopitekuszoknak is visszafejlett a szemfoga, ami az egymással versengő hím csimpánzok esetében igen kifejezett. Ez utalhat arra, hogy bizony már ekkor sem volt jellemző az erős hím-hím versengés. Monogámiának ez a fő előnye számunkra, hímek számára. A nők viszont segítséget kaphatnak a gyermekek felnevelésében, ami javíthatja az apróságok túlélését. A cikk a mellett érvel, hogy a nőknek nem kellett vadászni elmenni, így biztonságban maradhattak, ebben nem biztos, hogy hiszek, de a monogámia túlélést javító hatásában igen. Újabb érv, hogy a monogámia régebben van velünk, mint szeretnénk gondolni.


Az embarszabásúak őse promiszkuus társadalomban élhetett, azaz minden hím, minden nősténnyel kapcsolatba kerülhetett. A gorillák háremtartása levezetett bélyeg lehet. A csimpánzok és bonobók  ilyen társadalomban élnek. Az ember pedig áttért a monogámiára. És ez sikeressé tette! Éljenek a családok!

 

Hivatkozott irodalom

• Meindl, R. S., Chaney, M. E. és Lovejoy, C. O. 2018. Early hominids may have been weed species. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(6): 1244–1249
• Központi Statisztikai Hivatal: Magyarország halandósági táblái, 1900/01-tól 1967/68-ig. Budapest, 1971, p. 54-105
• Human Life Table Database http://www.lifetable.de

Hol és mennyien éltek a vadászó-gyűjtögetők?

Történetünk során volt egy periódus, amikor minden emberpopuláció vadászó-gyűjtögető volt. Még nem találták fel a mezőgazdaságot vagy a pásztorkodást. Hol és milyen népsűrűségben élhettek eleink, akiknek a száma olyan 10 millió lehetett?

1. ábra. (A) Mi korlátozza leginkább az népességnövekedést? Piros: kórokozók; kék: kevés faj; zöld: kevés elsődleges termelés. (B) Jósolt egyedsűrűség logaritmusa. 0-nál 1 fő/100 km2, 1-nél 2,7 fő/100 km2, 5,1-nél pedig 164 fő/100 km2.

A legnagyobb népsűrűséget Pápua Új Guinea területére, az Amazonasz területére, az Észak-Amerikai Keleti parta és Dél-Afrika tengermelléki területére helyezik. Ezen eredményt úgy kapták, hogy vették a most élő vagy történelmi dokumentumokból számolható vadászó-gyűjtögető népek egyedsűrűségét. Megnézték, hogy az adott területen mekkora a elsődleges termelés (lényegében a növények által megkötött széndioxid mennyisége, azt mutatja, hogy mennyi növényi anyag keletkezik, s ugye főleg azt eszünk, vagy az általunk vadászott élőlények azt eszik), mekkora a fajdiverzitás (több faj általában jobb), illetve milyen gyakoriak egyes rusnya fertőző betegségek (malária, dengue-láz, filariae, tífusz, tripanoszóma, leishmaniasis, bilharziózis, pestis, lepra, és spirochaeták).

2. ábra. (A) elsődleges termelés, (B) faj-diverzitás és (C) parazitanyomás.

Ezen adatbázisok alapján magas elsődleges termelés a trópusi égövön van, fajdiverzitás az Amazonas vidékén és Óceániában magas, sok kórokozó meg Afrika trópusi részén és Dél-Ázsiában található (2. ábra).

Az ismert vadászó-gyűjtögető csoportok (lásd alább) zöme Észak-Amerikában és Ausztráliában él. Az ő környezet és népesség összefüggésük alapján lehet becslést tenni arra, hogy milyen körülmények között mekkora népesség-sűrűséget várunk.

3. ábra. A feldolgozott vadászó-gyűjtögető csoportok helye fekete pöttyel jelölve. A környezeti feltételek alapján becsült magas egyedsűrűségű helyek pirossal.

A sok vadászó-gyűjtögetőt eltartó vidékeken most nem találunk (vagy nem mindegyiken) vadászó-gyűjtögetőket. Ezek a területek elég nagy egyedsűrűséget tettek lehetővé, hogy kialakuljon a mezőgazdaság (a kultúrához kell egy bizonyos populációméret) (Nyugat-Európa, Amerika partmenti területei, Kaukázus) vagy a gyarmatosításkor váltak mezőgazdasági területekké (Ausztrália, Új-Zéland).

A tanulmányban nem az az érdekes, hogy a több élelem mellett több ember él. Ez triviális. Az azonban nem, hogy esetleg egyes helyeken a kórokozók nagyon korlátozhatják az egyedsűrűséget. Ne feledjük, hogy még a 164 fő/100 km2, ami a legmagasabb érték az 1-es ábrán, Ausztrália és Kanada átlagos népsűrűsége is ennek a duplája (ami úgy jön ki, hogy az irdatlan ország nagy része lakatlan). Magyarországon a népsűrűség 10600 fő/100 km2. A vadászó-gyűjtögetők egyenletesebben foglalták el a területet, s így a fertőző betegségeknek nem volt annyi lehetősége lokálisan nagyon elterjedni. A városiasodással lett egyre jellemzőbb a járványok terjedése. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy van olyan hely, ahol a kórokozók korlátozzák a népsűrűséget. Afrika, Dél-Amerika és Dél-Kelet Ázsia trópusi része, ahol ugye rengeteg faj van és nagyon magas az elsődleges termelés.

A különböző helyeken más és más problémát kellett megoldani. Európában több élelmet kellet termelni, míg egyes trópusi területeken a betegségeket kellett valahogy leküzdeni. Az előbbit értjük: a technológiai fejlődés lehetővé tette számunkra, hogy hűsebb területeken is elegendő élelmet állítsunk elő. A kórokozók kérdése összetettebb. Egyrészről a nagyon fertőzött területek jelenleg a legsűrűbben lakottak (gondoljunk Indiára vagy Kínára). Amiből következne, hogy valahogy kordában lehet tartani a kórokozókat. Viszont az is igaz, hogy ezeken a területeken nem olyan jó élni. Gazdasági fejlettség szempontjából elmaradnak az északi, kevésbé termékeny, de kevésbé fertőzött területektől.

A jelennel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a klímaváltozás miatt északra húzódó betegségek nem fogják csökkenteni Európa népsűrűségét. De sokkal rosszabb hellyé fog válni, mint amilyen most. Lehet, hogy Soros helyett inkább a klímaváltozást kéne megállítani?

Hivatkozott irodalom

Tallavaara, M., Eronen, J. T. és Luoto, M. 2018. Productivity, biodiversity, and pathogens influence the global hunter-gatherer population density. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(6): 1232–1237
Burger, J. R. és Fristoe, T. S. 2018. Hunter-gatherer populations inform modern ecology. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(6): 1137–1139

Anyanyelv helyett "születésihelynyelv"

Az anyanyelv kifejezés azt sugallja, hogy ezt a nyelvet édesanyánktól sajátítjuk el. Ez az olyan homogén nyelvű környezetben, mint Magyarország (vagy Európa zöme), akár természetes is. De valójában az édesanya első nyelve határozza meg a következő generáció által használt nyelvet?

A születési helyen használt nyelv lesz az elsődleges nyelve a gyermekeknek, függetlenül a szüleik nyelvétől.

Ezen a kijelentésen nem lepődünk meg, bár itt érdemes lenne megkérdezni a külföldre szakadt családtagjainkat és ismerőseinket. Mi a gyermekük elsődleges nyelve? Gyanítom a magyar. Az itt ismertetendő tanulmány nem Európában, hanem Indonéziában vizsgálódott, ahol igen nagy számú nyelvet beszélnek ma is, s akár szomszédos falvak nyelve is más lehet. Zömében az ausztronéz nyelvcsaládhoz (további információk itt) tartozó nyelvet beszélnek, de találunk itt pápua nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélőt is. Mindehhez hozzátartozik, hogy tartják azokat a szokásokat, amelyek meghatározzák, hogy kinek honnan kell házasodnia. E tekintetben négy lehetőség adódik: (1) mindenki a szülőhelyén marad és ott házasodik, (2) mindenki a szülőhelyétől eltérő helyre házasodik, s ott is fog élni, (3) a férfiak a szülőhelyükön maradnak, a nők viszont másik településre mennek férjhez, és (4) a nők maradnak helyben és a férfiak nősülnek egy másik településre vándorolva.

Sumba és Timor szigeteken a vizsgálatba vont települések és azon nyelvi megoszlása. A Bunak (pápuai nyelv) kivételével a többi nyelv ausztronéz.

A vizsgálatokat Timor és Sumba szigeteken folytatták. Az utóbbin a települések egynyelvűek, míg az előbbiben egy-egy településben több nyelv is egymás mellett élhet. A települések zömében a férfiak maradnak a szülőhelyükön (patrilokális családmodell), de Timor közepén, Wehali környékén több matrilokális (nők maradnak a születési helyükön) falu is található. A kutatásban feljegyezték a személyek elsődleges nyelvét, genetikai mintát vettek tőlük és feljegyezték a családfájukat a nagyszülőkig visszamenőleg.

A genetikai vizsgálatok alapján rokonságot lehet vizsgálni a vizsgálatba vont személyek között. Amennyiben az Y kromoszómájuk hasonló úgy apai ágon rokonok (az Y kromoszóma csak férfiakban van, így apáról fiára öröklődik). Az anyai rokonok viszont a mitokondriális genomjukban hasonlóak, amit mindenki az anyukájától kap. Mivel mindkét jel együtt csak férfiakban van jelen, így csak férfiakat vizsgáltak.

A patrilokális társadalmakban az apai ágon való rokonság erősen korrelált az azonos nyelvvel, míg a matrilokális társadalmakban a nőági rokonok "születésihelynyelve"¹ volt hasonló. Tehát az elsődleges nyelvet az határozza meg, hogy ki hol nő fel és nem az, hogy az édesanyja milyen nyelvet beszél. Természetesen nem minden vándorlás jár nyelvváltással, hiszen a közeli falvakban hasonló (általában azonos) nyelvet beszélnek (főleg Sumbán).


A vizsgált személyek közötti rokonság messze távolabbi volt mint, amire szokásosan emlékezünk (a közös ősök a történelem homályába vesznek). A genetikai távolság (és így a szétválás becsült ideje) és a beszélt nyelv azonossága vagy mássága alapján becsülhető, hogy milyen gyakran váltanak nyelvet az egyes leszármazási vonalak. A nyelvváltás átlagos valószínűség 0,5% generációnként (0,3%–1%). Tehát igen sokáig, több ezer évig változatlan egy egy leszármazási vonalon a nyelv.


Ez egyrészt azt jelenti, hogy egy-egy leszármazási vonal nagyon együtt tud maradni és a kultúra is változatlan sokáig. Sőt a közös gén és kultúra tovább megmaradhat, mint amilyen sokáig egy nyelv fennmarad, azaz egy leszármazási vonal együtt is cserélheti a nyelvét.


Timor közelmúltjában volt némi felfordulás, ami jelentősebb populációs mozgást eredményezett (migráció). Ennek ellenére a nyelv és a leszármazási vonal együttmaradása nem változott. Sőt, a többnyelvű falvakban is igaz ez a jelenség, azaz az egyes leszármazási vonalak megtartják a nyelvüket a jelenlévő többi nyelv ellenére.


A kultúra nagyon erősen képes összetartani a népeket, sokkal inkább, mint önmagában a közös leszármazás. A génáramlás messze szabadabb lenne, de a nyelvi határok ennek korlátot szabnak. Azon elmélkedem, hogy mond-e ez számunkra valamit. Egyrészt Magyarország viszonylatában azt látjuk, hogy bár genetikailag nem nagyon térünk el a környező népektől, nyelvünket meg tudtuk tartani. Azaz a nyelv sokkal stabilabban öröklődik, mint a gének. Adhat-e ez alátámasztást annak, hogy esetleg sokkal régebben beszélnek a Kárpát-medencében magyarul, mint az gondolnánk?

¹ Tudom, hogy ez így helyesírásilag nem helyes, de az anyanyelv mintájára itt pontosabb.

Hivatkozott irodalom

Lansing, J. S., Abundo, C., Jacobs, G. S., Guillot, E. G., Thurner, S., Downey, S. S., Chew, L. Y., Bhattacharya, T., Chung, N. N., Sudoyo, H. és Cox, M. P. 2017. Kinship structures create persistent channels for language transmission. Proceedings of the National Academy of Sciences 114(49): 12910–12915

Evolúciós változások a jelen emberében

Négy évvel ezelőtt (ez a blog 5. éve) azzal a kérdéssel kezdtem, hogy van-e evolúció az emberi populációban? Ez a kérdés az egyre több molekuláris adatnak köszönhetően egyre jobban vizsgálható. Nem csak az elmélet mondatja velünk, hogy kell lennie evolúciónak jelenleg is, de az adatok is ezt támasztják alá.

Vegyünk egy jó adag embert, akik túl vannak a reproduktív korukon. Nőknél ez nagyjából 45 év felett, férfiaknál 50 év felett (kivételek tudjuk vannak). Kérdezzük meg – vagy vegyük elő az adatbázisból –, hogy hány gyermeket szültek / nemzettek. Ez legyen az életükben elért szaporodási siker. Mivel az emberi gyermekhalandóság igen alacsony, ez igen jól korrelál a rátermettséggel.

Amennyiben ismerjük az egyedek fenotípusát, ami ugye akármi lehet a magasságuktól kezdve, a testtömeg indexen át az iskolai végzettségükig, akkor a fenotípusos jelleg és a gyerekszám korrelációja mond valami arról, hogy mennyire erős irányító szelekció hat az adott tulajdonságra. Először ezt a korrelációt vizsgálták egy igen nagy brit adatbázisban, amiben a személyek több tulajdonsága (beleértve a gyerekszám) szerepel. A szelekció ereje gyenge, de több tulajdonságra szignifikánsan eltér nullától. Érdekes – de nem meglepő –, hogy nőkre és férfiakra más a szelekció, bár általában az iránya azonos.

A legerősebb szelekció arra hat, hogy minél előbb legyen egy nőnek gyereke. Az első szülés ideje minél alacsonyabb, annál magasabb a várható gyerekszám (rátermettség). Nem az első cikk, amely ezt kimutatja. Ezzel összefüggésben az első menstruáció idejének korábbra tolódására is van szelekció. Viszont a reproduktív kor kitolására (menopauza korának emelésére) nagyon gyenge vagy nincs is szelekció.

Ehhez hozzátartozik, hogy az iskolázottság fordítottan arányos az első gyerekvállalás idejével. Ez a kettő együtt egyben azt is okozza, hogy az iskolázottság önmagában negatívan korrelált a rátermettséggel (érts a kevésbé iskolázottak terjednek). A helyzet nem ennyire rossz. Ha kivesszük a korai szülés hatását, akkor a trend megfordul. Az iskolai végzettség –, ami reményeink szerint azért valamennyire korrelál az ésszel – pozitívan hat a gyerekszámra. Ez a hatás viszont gyenge. Az iskolában töltött évek kitolják az első gyerekvállalás idejét, s ez jobban hat a populációnövekedésre, mint a pozitív hatása az észnek. Amennyiben ez a trend folytatódik, akkor bizony az az emberiség elhülyüléséhez fog vezetni. Ez viszont nem holnap fog megtörténni (akármit is gondolunk a mai helyzetről), sőt a nem túl erős hatások következtében évszázadok - évezredekben mérhető az ideje, hogy látványos változás legyen. Ennyi idő alatt bőven megváltozhatnak a trendek.


Kevésbé lehangoló eredmény, hogy a magasságra is van szelekció. Valahogy mindig éreztük, hogy a magasabb férfiaknak valahogy egyszerűbb párt találnia. Igen, van ilyen hatás (több gyerekük van), de a hatás gyenge vagy lehet, hogy nem is létezik. Ellenben a nők alacsonyságára erősebb szelekció van. Valamiért kedveljük az alacsonyabb hölgyeket. És ez az oka, hogy miért nem fog folyamatosan nőni az emberi testmagasság: a férfiak magasságra való szelekcióját kiegyenlíti a nők "alacsonyságra" való szelekciója. A nem okoz egy bizonyos fokú különbséget a magasságban, de azt alapvetően olyan gének határozzák meg, amelyek nem nemfüggőek.

A magasság és a becsült relatív rátermettség viszonya férfiakra (fekete vonal) és nőkre (piros vonal). A relatív rátermettség a gyerekszám osztva az átlagos gyerekszámmal. Az oszlopok a magasságeloszlást jelölik. Az átlagos hölgy kicsit magasabb 160 cm-nél, míg az átlagos férfi olyan 175 cm. A rátermettség szempontjából a nőknek olyan 155-158 cm-nek kéne lennie, míg a férfiaknak kicsit 180 felett.

Érdekes továbbá, hogy pozitív szelekció hat a testtömeg index, a csípőkerület és derékbőség  növekedésére férfiaknál. Miért jobb kissé elhízott férfinak lenni, nem tudom (személyes tapasztalat: nem jó. Bár az átlaghoz képest több gyerekem van).

Nők és férfiak mérhető jellemzőinek genetikai korrelációja a teljes élettartamra vonatkozó reproduktív értékkel (gyerekszám). A negatív érték azt jelenti, hogy kisebb érték nagyobb gyerekszámot eredményez, míg a pozitívnál a nagyobb érték a jobb (a gyerekszám szempontjából). Csak a *-al jelöltek szignifikánsak, a többi mintha nem is létezne.

Az adatok egy brit adatbázisból származnak, amelyből csak a fehér britekre vonatkozó adatokat vették elő (magyarázat, mert abból van elég, de sejtem azért, hogy ne tűnjenek rasszistának). Ez azt is jelenti, hogy az eredmények szigorúan csak a brit társadalomra érvényesek. Egyes eredményeik gyanítom érvényesek világszerte.

Hivatkozott irodalom

Sanjak, J. S., Sidorenko, J., Robinson, M. R., Thornton, K. R. és Visscher, P. M. 2018. Evidence of directional and stabilizing selection in contemporary humans. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(1): 151–156