Játékok és a törvényhozás

Még mindig közjójátékokkal kapcsolatos cikkeket olvasok. Itt két olyat mutatok be, amelyben törvényhozással kapcsolatos kérdéseket boncolgatnak. A kérdés, hogy hogyan lehet az embereket a társadalom számára előnyös viselkedés fele terelni.

Például rá szeretnénk venni az embereket, hogy ne használjanak műanyag zacskókat, mert lassan bomlanak le, növelik a szemét mennyiségét, bekerülnek az állatokba és amúgy meg egy vászonzsákkal kiválthatóak. Egyre több helyütt erre a megoldás azt lett, hogy a műanyag szatyrokért fizetni kell (emlékszünk a boldog időkre, amikor a Tesco-ban mindent szépen elrakhattunk az általuk adott szatyorba?). Mindenféle szatyrokat magunkkal vinni költséges, egyrészt emlékezni kell és az agymunka az bizony nehéz, másrészt azt a szatyrot is be kell valamikor szerezni (bár a költség ezen része elenyésző). Ehhez képest a műanyag zacskók ára nem súlyos, mondjuk 50 Ft, ami az általában vásárolt termék töredéke. A triviális költség ellenére is sikeresen szorítja vissza a műanyag-használatot ez a szabályozás. Lehetne máshogy is szabályozni? Természetesen. Például növelhetnénk a szemétszállítási díjakat (bár ugye itt nehéz mérni, hogy több burgonyahéj vagy több műanyag zacskó van a szemetesben), esetleg több közterület-felügyelő szabhatna ki büntetéseket a szemetelőkre.

Törvényekkel nehéz kísérletezni, bár szabályozásokat be lehet vezetni kisebb területeken és megfigyelni hatásukat. Lehet továbbá kísérletezni és itt jön be a közjójáték alkalmazásának lehetősége.

A közjójáték, ahogy az az előző bejegyzésekben (itt és itt) már írtam róla, egy társadalmi dilemmát mutat be, amelyben mindenki jobban járna, ha együttműködne, de egyénileg a nem-együttműködő viselkedés előnyösebb. Minden játékos kap valamennyi zsetont, amit vagy bead a közösbe, vagy megtart magának. A közösbe beadott zsetonok száma felszorzódik és az összeg egyenlően elosztásra kerül a játékosok között. Aki nem ad be semmit, az is megkapja a mások által beadott és felszorzott zsetonok ráeső részét. A nem beadás a racionális, bevétel maximalizáló viselkedés, akkor is, ha így senki nem fog semmit beadni. Az emberek nem így viselkednek.

Az ismert, hogy büntetés kilátásba helyezésével hatékonyan lehet emelni az együttműködés szintjét. Ez esetben általában a többi játékos dönthet, hogy büntet-e valakit vagy sem. A törvények vizsgálatánál viszont automatikus büntetést feltételeznek. Például olyat, hogy ami zsetont nem helyezett a közösbe az illető, abból levonnak valamennyit.

Romaniuc (2016) az alap közjó játékot háromféleképpen módosította: (1) büntetést kapott mindenki, aki nem adott be a közösbe, (2) a nem beadott zsetonok kevesebbet értek, (3) mindenkinek a figyelmét felhívták a társadalmilag kívánatos cselekedetre. A büntetésnél explicit megmondták, hogy minden maguknál tartott zseton után 0,3 zsetont levonnak. A közösbe beadott zsetonok 0,4-et érnek (de a más által beadott is ennyit ér), tehát még így is többet ér magunknál tartani a zsetonokat (0,7 zsetont). Az ösztönzőnél egyszerűen a maguknál tartott zsetonok értéke 0,7-re lett állítva. Nem nevezték ez büntetésnek, egyszerűen kevesebbet ért a megtartott zseton. Ez a két kezelés közgazdasági szempontból ugyanaz. A harmadik kezelés az emberek jóságára apellál, azaz elég emlékeztetni őket a megfelelő cselekedetre és úgy fognak tenni. Hozzáteszem, hogy sok kísérlet tanulsága, hogy ez működik.

Büntetésnél hatékonyabb, ha az embereket a pénztárcájukon keresztül vesszük rá a helyes cselekedetre.

A pozitív üzenetnek nem, vagy inkább negatív hatása volt. Ez különösen furcsa, hiszen sok kísérlet pont azt mutatta, hogy van pozitív hatása, akár egy üzenetnek is. Viszont ebben a kísérletben előbb játszottak a játékosok 10 kör sima közjó játékot, és ezt követően kapták az üzenetet. Az meg is emelte kezdetben a beadásokat, de az gyorsan le is csökkent, egy alacsonyabb szintre, mint a sima játék során. A szerző szerint azért, mert a játékosok már ismerték a többieket (nem személyesen, de ugyanaz a négy személy játszott együtt végig), így tudták, hogy a többiek nem tartják be az üzenetet. Ebben a játékban szinte minden azon múlik, hogy mit gondolunk a többiekről. A való életben is van közvélekedés, hogy mennyire tartják be az emberek a különböző törvényeket és senki nem akar az a balek lenni, aki saját kárára betartja, míg mindenki más vígan potyázik (lásd adózási fegyelem...).

A beadások összege (maximálisan 80, azaz a 40-nél van az átlagosan felét beadják a játékosok a kezdeti zsetonjaiknak) a körök függvényében. Az első 10 körben mindenki sima közjójátékot játszott, ebben statisztikai különbség nincs a három csoport között. Aztán az egyiknél büntetés (piros rombusz), a másiknál ösztönzés (kék négyzet), míg a harmadiknál üzenet (sárga kör) volt. A harmadik tízes etapban büntetés és két üzenetes kezelés volt.

A vélekedés fontosságára egy kis adalék. Egy kíséretben (Greig and Bohnet, 2009) azonos nemű és 2 nő 2 férfit tartalmazó csoportokban vizsgálták az együttműködést. Az azonos nemű csoportok között nincs különbség (igen kevés kísérlet talál különbséget a férfiak és a nők együttműködő viselkedése között). A vegyes csoportokban viszont a férfiak sokkal együttműködőbbek, mint a nők. Mivel a kísérletben megkérdezték, hogy miért annyit adtak be, amennyit, így ennek okára is fény derült. A nők meg voltak győződve, hogy a férfiak nem együttműködőek és nem akartak a vesztes szerepében maradni, míg a férfiak meg voltak győződve, hogy a nők együttműködőek, és így van értelme a közösbe adni, annak magasabb hozadéka okán. Mindenki a vélekedésének megfelelően viselkedett, ami így azzal ellentétes eredményt hozott.

Visszakanyarodva a törvények tálalásához: a büntetés és az ösztönzés két megoldás arra, hogy elrettentsük az embereket a közjóval ellentétes viselkedésről. Ezen kettő közül az ösztönzés működik jobban. Az ösztönzés itt nem a büntetéstől való félelemmel operál, hanem a gazdasági racionalitással, azaz, hogy kevésbé térül meg a társadalmilag nem helyes viselkedés. Úgy tűnik a büntető törvények kevéssé hasznosak.

Az eddigiekben a törvény mindig tökéletesen működött: akik nem tartották be, büntetést kaptak vagy csökkent a hatékonysága a közjó elleni viselkedésüknek. A műanyag zacskóért pénzt kérő kereskedő esetében nem is várjuk, hogy legyen hiba: a kereskedő pénzhez jut, neki nem éri meg pult alatt mégis adni egy zacskót. Az ÁFÁ-s számla adás már egy más kérdés, ott a résztvevő feleknek jó kijátszani a rendszert és a büntetés sem garantált. A törvény alkalmazásának hibáját vizsgálta egy másik kísérlet (Marksussen et al. 2016): az első típusú hibánál egy együttműködőre súlyt le a törvény ereje, míg a kettes típusú hibánál egy csaló ússza meg. Az elsőfajú hiba elkerülése fontos(abb) a bíráskodásban (nem szeretnénk, ha ártatlanokat ítélnénk el).

Először megnézték hiba nélkül a játékot: vagy kevéssé elrettentő volt a büntetés (mint fent) vagy teljesen elrettentő, azaz olyan, ami mellett nem érdemes megtartani semmit, mert kevesebbet ér, mint a közösbe berakott zseton. Ez utóbbi majdnem 100%-os együttműködést eredményez (azért abban is van valami báj, hogy akkor sem 100%, amikor ez a racionális döntés). De a nem elrettentő büntetés is jelentősen növeli az együttműködést. A törvények akár működhetnek is. No de vannak hibák.

Vegyünk egy életszagú példát. Egy BKV jegy kerüljön 300 Ft-ba (10-es gyűjtő például így jön ki). A büntetés 8000 Ft. Ez majdnem 27 jegy ára. Amennyiben mindenütt van ellenőrzés (első ajtós busz vagy metró), akkor nem sok értelme van a bliccelésnek, fel se engednek szállni. De elég, ha minden tizedik utazásnál találkozik valaki ellenőrrel, hiszen utazása jeggyel 3000-be, míg büntetéssel kilencszer ingyenes, de az az egy alaklom 8000-be kerül. Összességében tehát nem éri meg.  Ellenben, ha a törvény ereje átlagosan 27 utazásnál ritkábban sújt le a bliccelőre, akkor bizony már gazdaságilag nem elrettentő a büntetés mértéke. Ettől még egyéb okból lehet elrettentő, például az ember nem akarja kitenni magát a megaláztatásnak, hogy megbüntetik. De ugye meg lehet úszni.

A megúszás lehetősége és az ártatlanul meghurcolásé is csökkenti az átlagos együttműködés, törvénybetartás, mértékét.

Legyünk őszinték, ezt vártuk. A kísérletek sokszor megerősítik a közvélekedést. De nem mindig. Például nincs hatása az együttműködésre a hibák irányának, tehát mindkettő azonos mértékben csökkenti azt. Hiába gondolják (a játékosok is) rosszabbnak az együttműködők hibás büntetését, ami a közjógenerálás mértékét is jelentősen aláássa, attól még hatása hasonló a megúszáséval.

Én most ezzel búcsúzom a 2019-es esztendőtől. Boldog Új Évet!

Hivatkozott irodalom

• Greig, F. és Bohnet, I. 2009. Exploring gendered behavior in the field with experiments: Why public goods are provided by women in a Nairobi slum. Journal of Economic Behavior & Organization 70(1): 1–9
• Markussen, T., Putterman, L. és Tyran, J.-R. 2016. Judicial error and cooperation. European Economic Review 89: 372–388
• Romaniuc, R. 2016. What makes law to change behavior? An experimental study. Review of Law & Economics, 12(2): 447–475

Miért nem működik a technooptimizmus?

Technooptimizmus az, hogy a technológiai fejlődés minden problémánkat megoldja. A klímaváltozás, klímakatasztrófa kapcsán hallottan először ezt a kifejezést és azt a hamis bizakodást fémjelzi, hogy „nem kell semmit tenni, majd a tudomány megoldja”.

Nehéz nem technooptimistának lenni.

A világ objektíve egyre jobb hely. Kevesebb a háború, az erőszakos cselekmény, az éhezés, a gyerekhalandóság, a járványok. Többen jutunk hozzá egészséges élelmiszerhez, télen melegben hatjuk nyugovóra fejünket, mindenkinek van mobiltelefonja (emlékszik még valaki, hogy egy városi vonal léte nagy szó volt?), amin a világ minden tudása (és hazugsága) elérhető. És mindez igaz. Tényleg van technikai fejlődés és tényleg egyre jobb lehet tőle a világ.


És a klímaproblémára is van technológiai megoldás. Mert a fúziós erőművekkel lényegében ingyen jutunk majd elektromos áramhoz. A műanyagszemetet speciális baktériumok majd szépen felzabálják. A széndioxidot majdcsak megkötjük valahogy (bár a fák is képesek erre). Vannak ellenálló és egyre többet termő gabonafajták. Áttérhetünk az elektromos autókra, és akkor a szmog sem fogja elönteni a városokat. Minden problémára van valami megoldás.

Megoldás van, idő nincs.

A probléma nem a technikai vívmányokkal van. A technika és a tudomány tényleg hihetetlen sebességben fejlődik. Egy megoldás azonban nem attól megoldás, hogy feltaláltuk, hanem, hogy alkalmazzuk is.


Gondoljunk olyan régen ismert technikára, mint az elektromosság. Elég nehéz elképzelni az életünket nélküle (főleg, amióta a mobilokat állandóan tölteni kell és nem tudjuk kivárni, míg valakivel másnap úgyis találkozunk személyesen). A világon még mindig majdnem 1 milliárd embernek nincs hozzáférése áramhoz. Tehát a XXI. században nincs mindenkinek bevezetve az otthonába az áram, amikor az elektronika évtizedei már a régmúlt.


Ezen sok százmillió ember nem önkéntesen mondott le az elektromos áram áldásos hatásáról, hanem nincs bevezetve hozzájuk az áram, mert az államuk nem tudta még ezt megtenni (vagy ők kifizetni a bekötést, ami lényegében ugyanaz). Tehát minden világmegváltó technológiával kapcsolatban fel kell tenni két kérdést: mennyibe kerül és milyen gyorsan terjeszthető el?


A klímaváltozás kapcsán az időfaktor kérdését kell megérteni. Nem az a feladat, hogy majd egyszer legyünk karbonsemlegesek és csökkentsük a légkör széndioxidkoncentrációját. Hanem, hogy ezt MOST tegyük meg.

Az új technológia drága

Az új technológiák drágák. Az elektronom autók drágábbak, mint a régóta ismert, fejlesztett és gyártott benzines vagy dízeles autók. De a kevesebb károsanyagot kibocsátó motorral szerelt járművek is drágábbak, mint a régi, környezetszennyezőbb autók. Magyarországon az autók átlagos életkora 14,2 év. Ebben vannak 30 évesnél öregebb Wartburgok, Zasztavák és Trabantok, és persze vadiúj Teslák is. Mikor fogjuk a gépkocsiállományt csökkenteni és fiatalítani? A válasz nem annyira akarattól függ, mintsem az ártól. Az új autók drágák, a legolcsóbb elektromos meghajtású Smartok is 5 millió felettiek.

Egy új rendszerre való átállás tehát drága. Lehet, hogy a napkollektorok egyre olcsóbbak, hogy a vízerőmű technológia sok tekintetben régebbi, mint a fosszilis tüzelőanyagokra épülő, de ha váltani kell, akkor az befektetést igényel.

Marokkó például egy igen nagyszabású napenergia parkot épített (illetve még épít). A Noor Solar Complex 580 MW energiát termel, ezzel nagyjából el tudja látni energiával Marrákes és környéke 2 millió lakosát. Az építés költségeit a Világbank kölcsöne és a Tiszta Technológia Alapítvány állta, összesen 616 millió dollár értékben.

Kezdjünk számolni! Ez az összeg Marokkó GPD-jének (118.534M$) 0,5%-a. 36,7 millió ember lakja az országot, így 18-szor ennyi befektetésre lenne szükség, hogy az egész országot ellássák tiszta energiával. Marokkó a jelenlegi fejlesztést is kölcsönből állta. Az építkezés 2013-ban kezdődött el és 2019. januárjában adták át a III. fázisát. Tehát időben is jelentős befektetés egy ilyen projekt, hasonló ütemben a teljes tiszta energia kiépítés 100 év lenne… Megjegyzem, hogy az energiatermelésével kapcsolatban láttam olyan beszámolót, ami csak felére taksálja azt, és az árról, olyat, ami az itt közölt sokszorosa.

Az új technológiát lassan fogják bevezetni

Az új technológiák elterjedését nem csak az áruk akadályozza, hanem mert az emberek lassan váltanak. Lehet, hogy a legújabb mobiltelefonokra sokan lecsapnak, de mi van az olyan újdonságokkal, mint a szelektív hulladékgyűjtés, a saját szatyor alkalmazása, a műanyagszatyrokkal szemben, vagy egy új mezőgazdasági eljárás meghonosítása? Bizony lassan változunk. Egy új technológiába bele lehet nőni, és akkor az mindig az ember életének része. Például a szelektív hulladékgyűjtés az én generációmnak ilyen. Felnőtt életem jelentős részében már elérhetőek voltak a szelektív szigetek, jó pár éve pedig a papír- és műanyaggyűjtő kuka háznál van. De biztosan mindenki így gyűjti a szemetet? Nem lehetne még több mindent szelektíven gyűjteni?

Példaként felhozhatjuk a lakások hőszigetelését is. Az utca felesleges fűtése helyett nemcsak pénztárcánkat kíméljük, hanem a kevesebb felhasznált fűtés következtében a környezetet is óvjuk. Az elmúlt évtizedek panelház felújítási programjai ellenére, még mindig alig a harmada van felújítva a házaknak. És lehet, hogy 2020-tól csak olyan ház építhető, amely közel nulla energiaigényű, de attól még a meglevő házak nem lesznek jobb energiahatékonyságúak. Az ár is persze lehet elrettentő, de vannak támogatások. Ami jelenleg szűkösebb az az építőipari kapacitás. Tehát megvan a technológia, megvan a pénz is (legyünk optimisták), mégis évek, ha nem évtizedek fognak eltelni mielőtt akárcsak többségbe kerülnek a szigetelt lakóépületek az országban.

A fúziós erőművel rengeteg problémát megoldanának, hiszen tiszta és majdnem végtelen energiaforrást szolgáltatnak. De mielőtt még fúziós minierőművel hajtott autókat kezdünk vizionálni, azért értsük meg, hogy az ITER talán 2025-ben fog először működni, majdnem 15 év építést követően. És ez az erőmű még nem fog energiát termelni. Ez amolyan kísérlet, hogy egyáltalán meg tudjuk-e valósítani a magfúzió kontrollált, áramtermelő működését (hidrogénbombát már tudunk készíteni). És ezt követő 100–200 évben fognak elterjedni a fúziós erőművek. Persze, ha 100 év múlva van még technikai civilizáció.

Most versenyt futunk a klímaváltozás sebességével. Most kéne drasztikusan csökkenteni a CO2 kibocsátást, a fosszilis tüzelők alkalmazását és úgy általában a környezet kizsákmányolását. A technológia megoldások viszont sokkal hosszabb időhorizonton nyújtanak csak tényleges megoldást, akkor is, ha a technológia jelenleg már rendelkezésre áll. Nem dőlhetünk hátra, hogy a mérnökök és tudósok majd megoldják.

Ezt a problémát, most az egész emberiségnek kell megoldani, mert a viselkedésünkön kell változtatni.