A női kutatókat kevesebben idézik, de nem azért, amiért gondolnád

Sajnálatosan van a feminizmusnak olyan vadhajtása, ami szerintem inkább hátráltatja a nők társadalmi helyzetét, mintsem elősegíteni azt.

A női kutatók kevesebb hivatkozást kapnak cikkeikre, mint a férfi kutatók.

Ez nekik nem jó, mert a hivatkozások száma fontos indikátora (sajnos!!!) a tudományos teljesítménynek. Szórás van, ez a nagy átlag. A kérdés az, hogy miért van ez? Létezik az a narratíva, hogy a férfiak nem hajlandóak női kutatók munkáit idézni, hiszen azok mit is érthetnek a magas tudományhoz. Aktív kutatóként amikor ez felmerül mindig próbálom jelezni, hogy bennem fel sem merült még soha, hogy egy cikkben megnézzem, hogy a szerzők milyen neműek. Ráadásul mégis hogyan tenném ezt?

A nők aránya a tudomány minden szintjén egyre közelebb van a teljes populációban levő arányához. Az új doktori címmel rendelkezők esetében már többségben vannak a hölgyek (ami külön megérne elemzést, hogy miért)

A magyar szerzők esetében általában tudom a nevek nemét. Azért a Rózsa név meg tud zavarni, mert népmesékben bizony férfinévként szerepel. Egyes Európában általános női névnél is van némi sejtésen. Még ebben is bőven tapasztaltam hibát, amikor mondjuk konferenciák boldogan lobogtatták a női kvótát olyan nevével, aki férfi vagy éppen okozott pár perc pánikot, hogy egy PhD jelölt akkor most a neve alapján fiú vagy lány (kinézetre az és lehet, hogy nekünk nem tűnt nőiesnek a neve, de egy gyors kereséssel megállapítottuk, hogy országában ez egy teljesen elfogadott női név). A saját kultúránk eleve meghatározza, hogy milyen nemet rendelünk egy névhez: az Andrea egy női név számunkra, de eredete egy olasz férfinévre vezethető vissza (vö. Andrea Bocelli). És vannak olyan nevek, amelyek eleve unisex-ek, azaz fiúnak és lánynak is adhatóak. Gal Gadot eléggé nőnek néz ki (tudom már semmit nem jelent, hogy egy ország szépségkirálynője volt, de amikor megnyerte, akkor még „csak” nők nyerhettek ilyet), de Gal Fridman, Izrael első olimpiai bajnoka, férfi. Ashton Kutcher (Mila Kunis férje/élettársa 😉) férfi, de Ashton Locklear amerikai sportolónő.

Itt rögtön látszik, hogy az egyszeri hímsovinisztának, akinek annyi ideje van, hogy cikkeket az alapján idéz vagy nem idéz, hogy férfi vagy nő az első vagy utolsó szerző, nincs egyszerű dolga. Azaz nem egyértelmű első olvasatra egy név alapján, hogy az illetőnek mi a neme. A bemutatandó kutatást végzők is egy honlap a genderize.io segítségével állapították meg a nemet. Itt persze lesznek nevek, amelynél nem egyértelmű a nem, főleg egyes Kelet-Ázsiai névnél.

Tehát több magyarázat közül kell megtalálnunk melyiket támasztják alá az adatok:

• A tudományterületeken más a férfiak és nők aránya, ha kevesebb nő van egy területen, akkor kevesebben tudják idézni őket akkor is, ha a nemtől független az idézés valószínűsége.
• Egyes férfiak nem hajlandóak nőket idézni. Ebben az esetben a férfiak cikkeit a nemaránynak megfelelő mértékben idéznék, de a nők cikkeit kevésbé, mert egyes férfiak nem hajlandóak azokat idézni.
• A férfiak cikkei jobbak, így mindenki azokat idézi. Tehát, mind a férfi, mind a női idézők között a nemaránynak megfelelőhöz képest túlreprezentáltak a férfiak cikkeire leadott idézetek.
• A férfiak és a nők elkülönült szociális hálózattal rendelkeznek és jellemzőbb, hogy saját szociális hálózaton belül idézik egymást. Azaz a személyes ismeretség okán férfiak inkább idéznek férfiakat a nők meg nőket.

2002–2017 között az élettudományok terén megjelent tudományos közleményekre kapott hivatkozásokban elemezték, hogy az mennyi hivatkozást kapott férfi vagy nő által írt cikktől. Az első és az utolsó szerzőt nézték, általában az első szerző az, aki a legtöbb munkát fektette bele a tudományos kutatásba, míg az utolsó szerző a labor vezetője. Az eredményeket ez nem befolyásolja (pedig vannak cikkek, ahol az első szerző nő és az utolsó férfi és fordítva) és így pongyolán úgy fogalmazok, hogy a férfiak által írt cikk vagy a nők által írt cikk, ami első vagy utolsó szerzőséget jelent.

Fontos, hogy a nők aránya az egyes tudományterületeken más és más, így ha az adott cikk szerzőinek nemétől független az idézés, akkor is kaphatunk olyat, hogy egy adott cikket inkább férfiak vagy inkább nők idéznek. Sőt ez időben változhat, mert a nők aránya kisebb volt régebben a tudományban, mint most (ezért is választották ezt az időintervallumot és nem mondjuk a 80-as éveket). Az élettudományok különböző területein különböző a nők aránya, ami természetesen befolyásolja a lehetőségét is, hogy egy hölgy cikkét idézzék. Például optika területen 10,1% női utolsó szerzőt van, míg ápolástanban 66,7%. A férfiak dominálta top 10 terület a lazábban vett élettudományok területén az optika, sebészet, kardiológia, sztereokémia, AI, vegyészmérnökség, biofizika, radiológia, számítógépes biológia és kromatográfia. A top 10 nők által „uralt” tématerület az ápolástan, fejlődéspszichológia, gerontológia, orvosi oktatás, klinikai pszichológia, családorvoslástan, szülészet, demográfia, környezeti egészségtan és gyerekgyógyászat.

A férfiakat többen idézik. Önhivatkozásokat kitöröltem az ábráról (nem változtat a képen).

Amennyiben az idézéseket egyáltalán nem befolyásolja a szerzők neme, akkor az adott területnek megfelelő nemarányt kéne találnunk a hivatkozások között is. Nem ezt találjuk.

Egyáltalán nem igaz, hogy csak a férfiak idéznek inkább férfiakat, de fordítva nincs ilyen eltérés. Szóval a hímsoviniszta vád alól felmentettünk! (engem nem lep meg)

Amennyiben a férfiak által írt cikkek egyszerűen jobbak, akkor a hivatkozó tanulmány szerzőinek nemétől kéne függetlennek lenni a hivatkozásnak. Azaz a férfiak és a nők is többet hivatkoznák a férfiak cikkeit. De ez sem igaz.

A férfiak inkább férfiakat a nők inkább nőket idéznek. Ez a mintázat rajzolódik ki. Természetesen itt inkábbról van szó és nem kizárólagosságról. De amennyiben az idézetek egy részénél (egy cikken belül is) valamiért torzul a nemarány, akkor az már az egész mintát elviszi.

A nők inkább nőket hivatkoznak, a férfiak inkább férfiakat hivatkoznak.

Mindenfélére kontrolláltak, például a folyóiratok impaktfaktorára (eleve azt jelenti, hogy több hivatkozásuk lesz), az utolsó szerző cikkeinek számára és tapasztalatára (segít a több hivatkozásban), a cikkben levő hivatkozások számára (ha valaki sokakat hivatkozik, akkor többen fogják visszahivatkozni), a tudományterületre (orvosi cikkeket többen hivatkoznak, mint matematikát), stb. Mindezek mellett is megmarad, hogy a férfiak kicsit több férfiak által írt cikket hivatkoznak és a hölgyek inkább hölgyek által írtakat. Hangsúlyozhatom, hogy első és utolsó szerzőről van szó, a többi szerzők között levő hölgyek vagy urak számáról nincs szó, de megnézték, hogy akkor is ez jön ki, ha a teljes szerzőlistában levő arányokat vesszük alapul.

A hasonló hasonlót vonz elvet homofílának nevezzük (és nem a homofóbia ellentéte). Ezt tapasztaljuk a cikkek hivatkozásánál. A személyes ismertségekben van egy ilyen különbség. Több férfi kutatót ismerek, többel söröztem, beszélgettem konferencián reggelinél vagy mentünk el együtt vacsorázni. Ezek mind fontosak a tudományos életben, mert hát gyarló emberek végzik azt. Az ismerőseim munkáit inkább olvasom, tehát inkább be fognak kerülni a cikkeim hivatkozásába is. A férfiak és a nők szociális hálózatainak különállása egyre kevésbé jellemző. A fiatalabb kutatók körében egyre kevésbé mutatkozik meg. Ez jó! Azt jelenti, hogy nem tántorítja el a férfiakat a #metoo vadhajtásai attól, hogy női kutatókkal is együtt dolgozzanak, eszmét cseréljenek, egymás munkáját megismerjék. Szerencsére közvetlenül még nem találkoztam ezekkel a vadhajtásokkal, de azért van öncenzúra is, hogy előbb megyek oda egy fiatal sráchoz megkérdezni, hogy mivel foglalkozik, mint egy fiatal hölgyhöz. Ne érezze magát kellemetlenül. Pedig egy konferencián arra vagyunk kíváncsiak mi van a másik fejében.

Egyben a tanulmány rámutat, hogy teljesen kontraproduktívak az olyan kezdeményezések, hogy a konferencián legyen csak női szekció vagy „biztonságos hely” nőknek, ahol csak nők tartózkodhatnak. Minden, ami a férfi-nő elkülönülést erősíti, egyben erősíti, hogy egymás cikkeit kevéssé idézzük. És amíg a teljes tudományos közösségben kevesebb a nő (főleg, ha az idősebb korosztályokban), addig ez hátrányos a nőknek.

Azaz bátorítani kell mind a férfiakat, mind a nőket, hogy nemtől függetlenül működjenek együtt, cseréljék ki gondolataikat, beszélgessenek!

Hivatkozott irodalom

Zhou, S., Chai, S. és Freeman, R. B. 2024. Gender homophily: In-group citation preferences and the gender disadvantage. Research Policy 53(1): 104895

Hihetetlenül felgyorsult a publikációs idő a járvánnyal kapcsolatos cikkeknél

A 2020-as év első 2,5 hónapjában, azaz január 1 és március 19 között megjelent, a COVID-19 járvánnyal vagy a SARS-CoV-2 vírussal kapcsolatos cikkek a benyújtás követő 9 nappal megjelentek (medián). A kutatási cikkeknél ez kicsit hosszabb volt (11 nap), az összefoglalóknál 13 nap, esettanulmányoknál 9 nap, és 7 nap minden más cikktípusnál (megjegyzés, perspektíva, vélemény, hírek, szerkesztői bevezető, stb.).

Ebből az időszakból 833 publikációt azonosítottam és dolgoztam fel. Ezekből 62 darab áttekintés/összefoglalás (7,4%), 136 kutatási eredmény (16,3%), 126 esetleírás (15,1%) és 509 egyéb típus (61.2%) (szerkesztői írás, hír, kitekintés, nézőpont, megjegyzés, vélemény, stb.). Az összes cikk medián elfogadási ideje 3 nap volt, a kutatási és összefoglaló cikkeknél 6 nap, esetleírásoknál 4 nap, egyéb cikkeknél 2 nap. Az írások tényleges megjelenéséhez további 4 napra volt szükség (kutatási eredményeknél 3,5 nap, esetleírásoknál 5 nap, összefoglalóknál 6 nap és egyéb cikkeknél 4 nap). Elmondható, hogy a publikációs sebesség a tízszeresésre nőtt a járvány elején a releváns cikkekre.

Ezek a száraz eredmények, itt most inkább a cikk történetéről írnék. Mert a tanulmányoknak van története is, de ezek nem jelennek meg a végleges formában, és általában ismeretlenek maradnak. Szóval ez egy a szokásos tématerületemen kívül eső tanulmány története:


Jogosan kérdezhetitek, hogy egy biológus miért ír publikálásról? Erre többféle válasz lehet, némelyik személyesebb, mások tudományosabban hangzanak.

Az írás egyfajta terápia is

Blogot is azért ír az ember, mert valamit ki akar írni magából. Az én szintemen ez nem pénzkeresés (ahhoz keveset írok és kevesen olvassák), csak egyfajta szellemi és lelki megnyugvás, hogy megoszthatom gondolataimat másokkal. Már január óta figyelemmel követem a járvány kiteljesedését és a tanulmányokat, amelyek kijönnek vele kapcsolatban. Némelyikről írtam is a blogomon, később a Qubiten is. Szóval kezdett némi olvasottságom lenni a témáról.


Aztán jött a karantén és az azzal járó mentális terheltség. Egyik napról a másikra itthon ragadtunk. Ha csak nekem kellett volna itthon lenni, és nem lett volna egyetemi oktatás, akkor ezt az időt nyugodt kutatással tölthettem volna. Az online oktatásról majd máskor (borzalmas), és ugye ott volt még az otthoni tanulás a gyerekeknél (amit átvett a nejem, mert én kb. egy hét után bedobtam a törölközőt, hogy ennek így nincs értelme a másodikos fiamnál). Ehhez adódott, hogy a munkahelyem megtiltotta, hogy a járványról engedély nélkül nyilatkozzunk és ha lehet inkább ne is nyilatkozzunk róla.


Szóval ott álltam sok cikk elolvasásával, amelyekről nem írhattam a nagyközönségnek, de tudományos tanulmányt mindig írhatok. Szóval tudományba kell csatornáznom az energiáimat.

Egy másik kutatásom rávilágított, hogy fontosak a publikálási idők

 
Az ősszel cikkeket gyűjtöttem emberi együttműködésről. Azok eredményeit szeretném összevetni gazdasági mutatókkal, de természetesen azon évből, amikor a kísérletet végezték. Viszont főleg a korábbi cikkek nem írják le, hogy mikor voltak a kísérletek. Egyedüli információ a cikk megjelenése és egyes esetekben az írásmű benyújtásának időpontja. A kísérlet biztosan ez előtt volt kivitelezve. Az ismert kísérleti és publikálási időkből próbáltuk becsülni, hogy a nem ismertek mikor voltak. Szóval az ősszel kénytelen voltam ilyen adatokat nézegetni.

Gondolkozz a dobozon kívül!

A fentebb említett őszi kutatást a Kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetében végeztem, amely intézet mottója, hogy gondolkozz a dobozon kívül (Think outside of the box!). Ez nagyjából azt jelenti, hogy a megoldás nem mindig azon kereteken belül van, amelyeket megszoktunk. Az én dobozom az evolúcióbiológia, elméleti biológia. Ezen gondolatvilágon belül a SARS-CoV-2-ről szekvenciaelemzést vagy esetleg valami járványtani modellt írhattam volna. De ezeket azok a csoportok, amelyek napi szinten ilyennel foglalkoznak gyorsabban tették meg és már márciusban is tömegével jelentek meg elméleti cikkek. Ez az út nem volt járható (bár dolgozunk egyfajta járványtani - evolúciós modellen olyanokkal, akik a számolás részében nagyon jók). És így jött az ötlet, hogy a publikációs viselkedésről írhatnék. Arról, hogy a publikáció volumene jelentősen megnőtt már voltak hírek, de a sebességéről még nem. Illetve mivel írtam már egy cikket publikációs kérdésekről (etikaiakról) így legalább tudtam merre fele kell olvasgatnom.

A "Big data" korát éljük

Olyan világban élünk, amelyben több az adat, mint amennyit fel tudunk dolgozni, meg tudunk érteni. Adat van, értelmeznünk kell őket. A cikkek beküldésének, elfogadásának és megjelenésének dátuma is ilyen adat. Az elméleti biológia, különösen a bioinformatika foglalkozik a nagy adatmennyiség feldolgozásával és elemzésével. Ilyen tekintetben ez a kutatás "testhezálló" volt számomra.

A publikációs folyamat most is pozitív élmény volt

Az adatok feldolgozásába március 4-én vágtam bele, a cikket április 8-án nyújtottam be, azaz kicsit több, mint egy hónap alatt kész volt az elemzés és a cikk megírása. Ez a legrövidebb tanulmány a részemről, pláne úgy, hogy teljesen egyedül végeztem.

A bírálási folyamat meglelően hosszú volt. Lényegében egy hónap múlva kaptam vissza a kéziratot bírálatokkal. Ez most lényegesen hosszabb, mint más járvánnyal kapcsolatos cikkeknél, de így is gyorsabb volt az átlagos időkhöz képest.

A bírálatok alapvetően pozitívak voltak, nem az alap adatokat és az elemzést kifogásolták, hanem annak prezentálását. Elsőre lényegesen bulvárosabbra fogtam a stílust, ami nem nyerte el a tetszésüket. Illetve kiegészítő adatokat kértek, amelyeket, ha megtaláltam boldogan beleírtam a cikkbe. Persze majdnem minden változtatáson képes az ember egy kicsit morogni. A helyesírási és nyelvtani hibák javításáért persze nem, sajnos az is maradt benne az első benyújtáskor. De vannak változtatások, amelyektől jobb lesz a cikk: jobban olvasható vagy teljesebb képet nyújt.

Bevallom ezen cikkel kapcsolatban legszívesebben kihagytam volna a megbeszélést. Tudományos közleményekben a bevezetés felveti a problémát és elhelyezi az eddigi ismeretekben. A módszer leírja, hogy mit csinált a szerző, míg az eredmények az elemzés kimenetelét mutatják be. Az újdonság lényegében idáig tart. A megbeszélés egy nehezebben megfogható rész. Ez hivatott bemutatni, hogy mit is jelent az új eredmény. Itt el lehet vetni a sulykot, és végül egy igen egyszerű elemzés végén beírni, hogy megoldottuk a világbékét IS. Illetve lehet az embernek olyan véleménye az eredmények kapcsán, amelyek nem következnek az adatokból, de azok utalnak rá.

Problémásan gyors lett a bírálati fázis

Egy tanulmány benyújtását követően a szerkesztőnek találnia kell 2-3 szakértőt, akik véleményt nyilvánítanak a tanulmányról. Néha ez is kihívás, volt olyan cikkünk, ami hónapokat állt, mert nem találtak senkit, akit elbírálná (szerintem a szerkesztő nagyon a témán kívül volt és nem ismert megfelelő embereket, akiket felkérhetett volna). A szakértőknek bár nem kell sok idő – nekem olyan 4–6 óra – egy bírálatra, de ezt valahogy bele kell illeszteni az amúgy is túlzsúfolt életünkbe (nekem most 2-3 bírálatot kéne elvégeznem a következő hetekben). Ez a része hosszú a folyamatnak, de ha értelmes bírálatot akarunk, akkor nem szabad siettetni. A siettetett bírálatok zöme egyszerűen elutasító, az a biztonságos, azért még nem hurcoltak meg senkit. Ezt követően vagy kell módosítani a szövegen, ami idő és utána újra ellenőriztetni kell a szakértőkkel vagy – jó esetben – elfogadott állapotba kerül a cikk. Az elfogadást követően jön az újság feladata, hogy a szöveget tördelje, felrakja a honlapra, stb. Ez technikai jellegű munka, elvileg akár gyors is lehet, illetve gyorsítható, hogy előbb lényegében formázatlan szöveg kerül fel, majd később a véglegesen betördelt. Az tehát, hogy ez a technikai idő lerövidült, nem meglepő és jó is lenne, pláne, amikor az információra azonnal szüksége van az orvosoknak, járványtanászoknak, döntéshozóknak.


Viszont a gyors bírálás, az esetleges negatív bírálatok kevéssé komolyan vétele, a cikkek gyors kiszórása okozhat olyan anomáliákat, hogy alapvetően rossz eredmények jelennek meg (ez különben is megtörténhet, de így még gyakoribb). Viszont nem bizonyítható, hogy bárki részéről direkt siettetés történt, vagy azért gyorsítanak be az újságok, hogy felüljenek a COVID-19 vonatra, ami most – a médiához hasonlóan – a tudományban is viszi a prímet. Valami ilyesmit írtam bele a következtetésekbe, ami még mindig benne van, bár igen óvatosan. Ami tény, hogy gyorsabb lett a bírálat. Hogy ez azért, mert a bírálók és a szerkesztők is tudják, hogy ezen emberélet múlhat vagy azért, mert ez jó az újságnak, azt nem lehet tudni. Lehet mindkettő, lehet cikkenként, újságonként és szerkesztőként eltérő a válasz. Véleményem van, de most akár magamba is tartottam volna.

A cikk pedig itt érhető el:

Kun, Á. 2020. Time to acceptance of 3 days for papers about COVID-19. Publications 8:30.

A tudományos publikálásról

Az új tudományos eredmények tudományos folyóiratokban való cikkek közlésével történik. Ezek a cikkek rendkívül fontosak számunkra, kutatók számára, mert ezek alapján ítélnek meg minket, amikor pályázati pénzek elnyeréséről, állásról vagy előléptetésről van szó. Azaz nekünk cikkeket kell írnunk. Van a "publish or perish" angol kifejezés (publikálj vagy véged), ami tökéletesen összefoglalja a lényeget: hatalmas nyomás van rajtunk, hogy az eredményeinket leközöljük. Ez eddig rendben is van, hiszen azért szerzünk új ismereteket általában közpénzből, hogy az egész közösség tudását gyarapítsuk vele. Ez az elv. S évtizedekkel korábban nagyjából így is működött az egész. Ma viszont mennyiségi mutatók lettek a közlemények. Engem, mint kutatót, az jellemez, hogy hány cikkem van, azokat milyen "jó" lapokban publikáltam, s mások hányszor idézték a cikkeimet. Ezek után nem egyszerűen az új ismeret leközlése a cél, hanem a sok cikk közlése és lehetőleg jó lapokban.

A tudományos ismeretek ezen folyóiratok cikkeiben vannak. Ezekre az ismeretekre kutatóként szükségünk van. Nem csak, mert illik ismernie az embernek a szakterülete jelenlegi állását, de a publikációinkban ezt bizonyítani is szokás, lehetőleg úgy, hogy a legfrissebb cikkeket is beidézzük, mutatva, hogy mi bizony komoly kutatók vagyunk és mindent (majdnem mindent) olvasunk.

A fenti két tény az alapja az egyik bombaüzletnek, amiről az érintetteken kívül kevesen tudnak, pedig jórészt (80%+) mindannyian fizetjük. A tudományos cikkek több mint felét (természet- és orvostudományban) pár óriásira hízott kiadó (multi) adja ki, s szed be értük mesés pénzeket.

Hogy mindenki számára teljesen egyértelmű legyen az egész közgazdasági nonszensz jellege: arról van szó, hogy egy kereskedő olyan árut árul, amit az előállítók ingyen adnak, sőt versengenek, hogy a kereskedő eladhassa azt, s a fogyasztók (akik amúgy átfednek az előállítókkal) kénytelenek megvenni, mert különben nem lennének képesek még több árut előállítani. És természetesen az áru nem helyettesíthető egy másik áruval. Az egy X-hez való hozzáférés nem teszi szükségtelenné a másikhoz (Y) való hozzáférést. Ha szükségem van mindkettőre, akkor mindkettőt meg kell vennem. Ugye ez a bombaüzlet? Régen még nyomtatásban is megjelentek a cikkek, s így volt némi nyomtatási költség is velük. No meg persze a kiadók alkalmaztak nyelvi lektorokat és szedőket. Ezeken egyre jobban spórolnak, s egyre több újság kizárólagosan elektronikus, azaz nincs nyomdai költség (az információ digitális archiválása pedig lényegében ingyen van, az összes általam érdekesnek talált/olvasott cikk pdf-je többszörösen elférne az ingyenes GoogleDrive vagy DropBox helyen).

2002-ben Rowland $400-os felső becslést adott a megjelent cikkenkénti költségekre, de az még a digitális kor előtt volt. Már ez az összeg bizonyosan alacsonyabb (például egy beküldött word dokumentumból nyomdakész verziót tudnak programok készíteni). Mégis egy tanulmány megjelentetése vagy, ha az olvasó fizet, akkor előfizetési költségként ennek a többszöröse áramlik a kiadókhoz. 30-40%-os tiszta profitrátával rendelkeznek a nagy kiadók.

A nagy kiadók pofátlansága nem ismer határokat. Olyan árakat szabnak, amelyeket lassan nemhogy a Közép-Kelet Európai egyetemek nem képesek kifizetni, de a legnagyobb amerikai egyetemek, például a Harvard, sem. A fontos, sokak által olvasott lapokat csomagba szervezik több száz olyan lappal, amit senki nem olvas, de azoknak az előfizetését is kifizettetik. Az előfizetés racionalizálásában pedig nem érdekeltek, s mivel monopóliumuk van (mert egy-egy lap előfizetését csak egy kiadótól lehet megvenni), így lényegében annyit kérnek az előfizetésért, amennyit akarnak. A kutatóknak viszont érdeke, hogy a tanulmányaikat olvassák, akár olyanok is, akik nem férnek hozzá a folyóirathoz, amiben megjelent. Ezért a kutatók a cikkeiket felrakják a saját honlapjukra, vagy nagy archívumokba. Ez persze a kiadóknak nem tetszik, igaz nagy palávert - tudtommal - ez ellen nem tesznek. Az információért kért borsos összeg azért is bosszantó, mert az információ előállításáért az adófizetők fizettek, s nem a kiadók. Ezért egyes helyeken már kötelezővé teszik, hogy a cikk felkerüljön egy publikus tárhelyre (pl. pubmed) is, ha az abban foglaltak közpénzből voltak finanszírozva. Ez Magyarországon is követelménnyé kezd válni, erre hozták létre a REAL-t (persze Magyarországon a nehezen kezelhető, de központosított és kötelező eszközök dívnak, pedig csatlakozhatnánk Európai mozgalmakhoz is, pl. Europe PMC).


Manapság a kiadók egy újfajta pénzbeszedési formát terjesztenek el. Bár ezt nagyon kutatóbarátnak állítják be, ez is csak egy pénzbeszedési forma. Ez pedig az Open access mozgalom (nincs magyar wiki róla, pedig egy Budapesti konferencián indult az egész). Röviden ez azt jelenti, hogy az információhoz mindenki szabadon hozzáfér, pénz a közlőtől - tehát a kutatóktól - kérnek az infrastruktúra fenntartásáért. Legalábbis elvben. Egy-egy cikk közlése csak a nagyon friss, alacsony ismertségű lapoknál van 1000 dollár/Euró alatt. Az általam ismert két legnagyobb ilyen kiadó a BMC és a PLoS. A BMC az átlagos lapjaiban való publikálásért $2145-t (£1370/€1745) kér, de az előkelőbb újságjaiban (BMC Biology vagy BMC Medicine) ez már $2605 (£1665/€2120). A PLoS újságok közül az évi több tízezer cikket közlő PLoS ONE-ban a legolcsóbb a közlés, az csak $1495. A következő szint a $2250, amit például az általunk is kedvelt PLoS Computational Biology cikkekért kérnek, de a PLoS legrangosabb újságjának számító PLoS Biology-ban megjelenésért már $2900 kell kicsengetni. Lehet velük alkudozni, s szegényebb országokból beadott cikkekért nem kérnek pénzt. Magyarország azonban nem szegény ország (még, ha a kutatásfinanszírozás alapján úgy is tűnik), így nekünk a teljes összeget ki kell fizetni. Csak, hogy érzékeltessem ezen pénzek nagyságát, egy adjunktus egy hónapban 319.411 Ft-ba kerül (ez a szuperbruttója) egy cikk megjelentetése pedig (2250 dollárossal számolva) 647.556 Ft. Tehát két hónapig fizethetnénk belőle egy adjunktust. Azért remélem mindenki érzékeli, hogy nehezen vesszük rá magunkat az ilyen lapokba publikálásra.


Most, hogy mind az előfizetéses rendszer, mind az Open Access rendszer egyszerre jelen van egy pályázatban az egyetem/kar lenyúl 5%-ot, hogy abból előfizessen pár lapra miközben újabb milliókat be kell terveznünk, hogy ezen újságokban is megjelenhessünk (mert ezek mégiscsak a szakmánk jó lapjai). Tehát duplán fizetünk.


Ez a rendszer jelenleg csak a kiadóknak jó. A fiatal kutatók, ha meg szeretnék tartani állásukat, akkor be kell álljanak a sorba és teperniük kell az impakt faktorokért. Az idősebb profok megtehetnék, hogy demonstratíve kiszállnak a mókuskerékből, igaz ezzel a pályázataikat kockáztatják, amelyeken sok fiatal kollégát tartanak állásban. Szóval belülről nehezen megreformálható a rendszer. A megoldás a pályázati rendszer felől érkezhet, ahol le lehet számolni a cikkszám és az impakt faktor bűvöletével. Ha tényleg hozzá értőek bírálják a pályázatokat (s ezt gondoljuk), akkor azok 5 cikk alapján el tudják dönteni, hogy mennyire ért az adott kutató a témához és abban mennyire maradandót alkotott, attól függetlenül, hogy azok hol jelentek meg (ez ember legjobb cikkei nem biztos, hogy a legjobb helyen megjelentek). A pályázati értékelésből a scientometria mérőszámokat egyszerűen ki kell venni.


Mondom ezt úgy, hogy nekem nem olyan rosszak ezek a mutatóim. Kommulatív impakt faktorom 100-hoz közelít, ami ökológiában nem rossz (a nagydoktorihoz 15 kell). De nekem is vannak 0 impaktos cikkeim, amelyekre büszke vagyok, s sok munka van bennük, s vannak magasabb impaktú cikkeim is, amelyek messze nem olyan jók.


Ekkor elindulhatna egy verseny, amelyben a lapok között a szolgáltatások, olcsóság, a főszerkesztő személye vagy egyéb paraméterek mentén lehetne válogatni. Újból felértékelődnének a kisebb, egyetemek, társaságok által kiadott lapok, amelyek általában olcsóbbak is. Főleg az szabadon hozzáférhető lapok esetében, amúgy is a kereshetőség számít, ami azonos a lapok között. Ami fent van a neten, az megtalálható. Már igen kevesen lapozgatnak tudományos újságokat (bár pont ezen blog miatt én pár neves folyóirattal megteszem, igaz azért, hogy nem a szűkebb kutatási témámban is lássam merre tart a világ). Lehet a cikkek száma is csökkenne, ami igen örvendetes lenne, mert ennyi cikket képtelenség elolvasni. Nem is érdemes, mert nagyon nagy az átfedés közöttük. Tipikusan az összefoglalók terén érzékelem, hogy évről évre nagyjából ugyan azt írják meg a kutatócsoportok, csak mindig más lapba. Mindezt csak azért, mert a +1 cikk mindenkinek kell, az újság meg újabb eladható áruhoz jut hozzá ingyen vagy úgy, hogy még fizetnek is neki.

Újra kéne gondolni a tudományos ismeretek közlésének formáit!

Hivatkozott irodalom

• Rowland, F. 2002. The peer-review process. Learned Publishing 15(4): 247-258
• Larivière, V., et al. 2015. The oligopoly of academic publishers in the digital era. PLoS ONE 10(6): e0127502
• Hindawi publikációs költségei (link) 
• PLoS publikációs költségei (link)

Úgy látszik másnak is most jutott eszébe ez a téma. Itt a 444.hu cikke.