2015. december 31., csütörtök

Miért önzőbbek a gazdagok?

A kísérletes közgazdaságtanban ismert tény, hogy a gazdagabbak kevésbé adakozóak, mint a szegényebbek (erről írtam korábban). Miért? Illetve tényleg?

A kérdés onnan ered, hogy vannak azért olyan eredmények is, amelyben a gazdagabbak, jobb lehetőségeikkel összhangban, inkább adakozóbbak. Sőt inkább végeznek önkéntes munkát (pedig a szegényebbek között több a munkanélküli) és segítőkészebbek. Egy módosított bizalomjátékban is jobban teljesítettek a jobb anyagi körülmények között élők. [Korndörfer et al. 2015] Ebben a játékban mindenki dönthet, hogy a 10 Eurót érő pénzéből mennyit ad át egy másik személynek. A másik személy minden átadott euró után 2 eurót kap. A kapó személy szintén dönthet, ismerve az első által adott mennyiséget, hogy mennyi ad vissza a saját 10 Eurójából. Az első játékosok átlagosan 5,4 (+/- 2,57) Eurót adtak. Ez (is) szépen mutatja, hogy mennyire együttműködő faj is az ember. A legkevesebbet kereső 10% esetében kissé 5 Euró alatti ez az érték, míg a legtöbbet kereső 10% esetében majdnem 7. Tehát a gazdagabbak inkább viselkedtek adakozóan / együttműködően. (Ne feledjük, hogy ebben a játékban akkor jár mindenki a legjobban, ha mindenki a teljes összeget átadja a másiknak. Ebben az esetben mindenki 20 Eurót visz haza a kezdeti 10-zel szemben. Az aktuális játékban átlagosan 14,97 Eurót vittek haza a játékosok.)

Szóval akkor most együttműködőbbek, segítőkészebbek, adakozóbbak a gazdagok, vagy sem?

A válasz úgy tűnik, hogy "attól függ, hogy mekkora a vagyoni különbség a lakóhelyükön". A legtöbb kísérlet, amely a gazdagok önzőségét mutatta ki Kaliforniában készült. Ez Amerika egyik legegyenlőtlenebb állama (a legegyenlőtlenebb a fővárost is magába foglaló District of Columbia). A fentebb ismertetett bizalomjátékon alapuló kísérletet a sokkal egyenlőbb Németországban végezték. Befolyásolhatja-e az egyenlőtlenség az eredményeket, ahogy a korábban ismertetett tanulmányban (Nishi et al. 2015) a vagyoni különbségek láthatósága?

Erre keresték a választ Willer és munkatársai [Côté et al. 2015], egy felmérés eredményei és egy kísérlet alapján. A felmérés Amerikában készült 1498 személy részvételével. Az itt érdekes kérdés egy olyan kísérleti szituációra vonatkozik, amelyben valaki a nála levő 10 "tombolajegyből" (amint vagy 10 vagy 500 dollárt lehetett nyerni) hányat ad át valakinek, akinek egyetlen jegye sincs. Az emberek átlagosan 4,24 jegyet adtak át (szórás 2,49). A személyekről ezen kívül több demográfiai adat, a fizetésük (bevételük), iskolázottságuk és a lakóhelyük ismert. Az egyenlőtlenebb államokban élők körében a gazdagabbak kevesebb tombolajegyet adtak át, mint a szegényebbek. Az egyenlőbb államokban pedig pont fordítva: a gazdagabbak adtak több tombolajegyet. A kísérletben a részt vevőknek egy statisztikát mutattak, amelyben államukat egyenlőtlenebbnek vagy egyenlőbbnek tüntették fel. Azaz lényegében manipulálták, hogy mit gondolnak a játékosok. Ezt követően a tombolajegy átadó játékot játszhatták. A játékosok átlagosan 3,63 jegyet adtak át (szórás 2,22). Az eredmény ugyan az, mint a felmérés elemzésénél: a nagyobb egyenlőtlenség érzékelése kevéssé adakozóvá teszi az embereket.

Mi lehet az eredmény mögött? Ezt igazán nem tudták megmondani a kutatók. A tény, hogy a gazdagabbaknak lenne miből adakozónak lenni. S tény, hogy ahol ne érzékelnek akkora különbségeket, ott adakozóbbak (segítőkészebbek, együttműködőbbek)  is. Ahol viszont nagy különbségek vannak az emberek anyagi lehetőségei között ott bizony a gazdagabbak önzőbbek.

A gazdagok gondolhatják kitüntetett státuszukat jogosnak, amit kemény munkájukkal és jobb képességeikkel értek el. Kérdés, hogy ez miért lenne jobban jellemző az egyenlőtlenebb helyeken (bár van erre utaló adat). A másik - szerintem valószínűbb - magyarázat, hogy az ilyen helyeken az emberek látják, hogy hova lehet lebukni, s ettől való félelmükben nem veszélyeztetik semmivel kitüntetett státuszukat. S vegyük észre, hogy ez egy ördögi kör. Az egyenlőbb társadalomért ugyanis pont a gazdasági és politikai elit tehet a legtöbbet. S ahol ez a réteg retteg a saját privilegizált helyzetének megtartása miatt, ott nem is engedik kibontakozni az egyenlőbb társadalmat, ami így még egyenlőtlenebb lesz. Ami tovább fűti a félelem légkörét, s így a egyenlőtlenséget tovább mélyíti.

Hivatkozott irodalom


2015. december 22., kedd

Empátia - nem vagyunk egyedül

Az empátia az a képességünk, hogy mások érzéseit, állapotát felmérjük, s ennek megfelelően viselkedjünk. Számunkra egy nagyon alapvető tulajdonság, amit viszont ritkán vetítünk ki más élőlényekre. Pedig a csoportban élő élőlények egy részénél elengedhetetlen, hogy felmérjék társaik állapotát, s ennek megfelelően döntsenek saját viselkedésükről.

Közönséges makákókat (Macaca fascicularis) és rhesusmajmokat (Macaca mulatta) alkalmaztak alanyként. A döntési helyzetben levő majom egy plexiüveg egyik oldalán ült, míg a másik oldalon vagy senki vagy egy csoporttársa foglalt helyet. A kísérletben természetesen (?) egy érintőképernyő segítségével választhattak a majmok. Előbb csak meg kellett érinteniük a képernyőt majd a megjelenő két lehetőség ikonja közül az egyiket megérinteni. A választások egyike dzsúzt ad, míg a másik egy kellemetlen léglöketet a szembe (mintha valaki belefújna a szemetekbe).

Először a majmok magukról dönthettek. Választásuk vagy adott dzsúzt vagy nem, illetve egy másik tesztben vagy ők kapták a léglöketet, vagy az elfújt mellettük. A majmok teljesen logikusan döntöttek: mindig (vagy közel mindig) a dzsúzt választották a semmivel szemben, illetve a levegőlöket elkerülését a kellemetlen behatással szemben. Ezt követően (a kísérlet időbelisége nem ilyen volt, de a történet így kerek) dönthettek, hogy mi történjen a belük szemben levő üres székkel. Az kaphat dzsúzt vagy sem, illetve jól megjárhatja némi léglökettel vagy sem. Mivel a választásnak sem a választó majomra, sem más csoporttársra nem volt hatással, a makákók véletlenszerűen döntöttek. Kimondhatjuk, hogy alapvetően értik a feladatot.

S most jön a szociális szituáció!  A döntési helyzetben levő makákóval szemben most ül is egy másik makákó, aki elszenvedő alanya a döntésnek. A választó makákó minden esetben kap dzsúzt, hogy érdekelje a képernyő bökdösése. A választás arról szólt, hogy a másik kapjon-e dzsúzt vagy sem, illetve, hogy elkerülje-e a kellemetlen léglöketet vagy sem.

A szociális kísérlet eredménye. A másik félre való hatás látszik, azaz vagy kap dzsúzt (felső rész) vagy sem (lenti), illetve elkerüli a léglöketet (felső) vagy sem (alsó). Az egyes állatok (M1-M7-el jelölve) viselkedését azzal jellemesték, hogy mennyire választották az egyik, illetve a másik lehetőséget. Minél magasabb az egyik oldalon az oszlop annál inkább azt választották az állatok. Az M1-M4 közönséges makákó. Az M5 rhesusmajom az M6 és M7 fajtársának sorsáról dönthetett
A makákók alapvetően jól viselkedtek. Jellemzően inkább adtak dzsúzt, s nem fújták szembe társukat. Azért az aktuális partnertől függött, hogy mennyire voltak rendesek. Tehát a viselkedés egyrészről függ a hatástól, másrészről a másik állat kilététől. Az M1 egyes konzisztensen jól viselkedett mindenkivel. Ő volt amúgy a domináns egyed. Az M1 és M2 makákók kölcsönösen jól viselkedtek egymással. Ez amúgy a mindennapi életükben is jól látszott, legtöbbször ők kurkászták egymást.

Az biztos, hogy pontosan tudják mi jó és mi rossz a másiknak, s döntéseiket befolyásolja, hogy amúgy milyen viszonyban vannak csoporttársaikkal. Képesek tehát átérezni, hogy mi fog történni a másikkal. Vegyük továbbá észre, hogy döntésüktől függetlenül ők mindig kaptak jutalmat, tehát nem a jutalomért voltak jók (vagy kevésbé jók) a másikkal. A szociális kapcsolatok fenntartása és ápolása minden csoportosan élő élőlény, s majmok között sok ilyen van, számára fontos. Ehhez pontosan tudniuk kell, hogy kivel hányadán állnak, s ennek megfelelően viselkedni.

A tanulmány szépen beleillik azon tanulmányok sorába, amellyel bemutatják, hogy társas viselkedésükben és az ehhez szükséges mentális kapacitásukban mennyire hasonlítanak ránk közeli rokonaink. Jelentős mentális képességeket és memóriát igényel a szociális szerkezet emlékben tartása, amivel nem csak mi, de több másik állat is rendelkezik.

Hivatkozott irodalom

Ballesta, S. és Duhamel, J.-R. 2015. Rudimentary empathy in macaques’ social decision-making. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15516-15521

2015. december 17., csütörtök

A genderőrület margójára

A belpolitikai aktualitásokat leszámítva az emberi fajon belüli ivari dimorfizmus (azaz a férfiak és nők különbsége) egy állandó kérdés társadalmilag, s így tudományosan is. Azt természetesen elfogadjuk, hogy a férfiak és a nők fizikailag különböznek egymástól. Elfogadjuk ezt annak ellenére, hogy az ember fizikai dimorfizmusa nem túl nagy. Egy hím gorilla majd kétszer akkora, mint egy nőstény. Ehhez képest igen szerény különbségek vannak férfi és nő között. De általában a férfiak erősebbek, magasabbak és nehezebbek, mint a nők. Ugye?

A férfiak nagyobbak, mint a nők. De ettől még vannak apró férfiak és nagyon magas nők.
A fizikai különbséget valahogy elfogadjuk, s viszonylag keveset hallok arról, hogy a feministák követelnék, hogy az olimpián a nők és a férfiak együtt versenyezzenek. Amúgy miért nem?

Viszont, ha viselkedésről van szó, akkor legfeljebb a nevelésből fakadót vagyunk hajlandóak elfogadni, pedig különbözőek vagyunk.

S mivel érzékeny témáról van szó álljon itt egy nagyon fontos megjegyzés: imádunk általánosítani, de az nem működik állandóan. Nem értjük a statisztikát, mert a világlátásunk fekete-fehér. A szürkével nem tudunk mit kezdeni. Szeretnénk (?) ha a különbségek nagyon élesek lennének, mert az egyszerű. Akkor pontosan tudnánk mit várhatunk egy embertől. A világ viszont nem ilyen.
A nők általában jobb anyák, mint a férfiak. Ugye ezzel egyet tudunk érteni? Pedig ez is egy általánosítás, ami csak részben igaz (erről később). S persze mindenki "tudja", hogy a nők nem értenek az elektronikai dolgokhoz, kivéve a mosógéphez, ami viszont egy megfejthetetlen rejtély egy férfi számára. Pedig nincs olyan génünk, ami minden műszaki tárgy használatát akadályozza a nők számára, kivéve, ha az a konyhában vagy a fürdőszobában található, azok viszont nem működnek a férfiak kezében. Nagyjából ugyanaz az agyunk és nagyjából ugyanolyan a testünk felépítése. Így aztán a férfiak képesek mindarra, amire a nők. Kivéve, hogy nem tudnak szülni. Képesnek lenni valamire viszont még nem jelenti azt, hogy hasonlóak a hajlamok, affinitások, erősségek. S a heves viták itt kezdődnek.

Egy tanulmányban megvizsgáltak 169 nő és 112 nő agyát MRI-vel. A nők és a férfiak agya egyes részeikben eltérő. Vették a 10 legjobban eltérő részt, s megállapították, hogy néz ki a nagyon férfi és a nagyon női agy. Egyszerűen vették, hogy a mintában milyen forma volt inkább a férfiakra jellemző (az eloszlás egyik szélén), s mely a nőkre. Ez egy folytonos, átfedő eloszlás. Nem találtak olyan tulajdonságot, ami egyértelműen jelezné, hogy a vizsgált agy nőhöz vagy férfihoz tartozik. Sőt nagyon kevés olyan személy van, akinek az agya "tipikus" (mivel kevés ilyen van ez a szó teljesen félrevezető), azaz csak a nőkre vagy csak a férfiakra jellemző formákat tartalmaz. Zömében ilyen és olyan is van bennünk. Csak egy férfiban inkább a férfiakra jellemző (ezért hívjuk így), míg a nőkben a nőkre jellemző képletek vannak. Nem tudjuk, hogy az agyunk ezen részei miért felelősek. Nem tudjuk, hogyan befolyásolják a személyiséget, s azt sem tudjuk, hogy a kialakult különbség genetikai és/vagy a nevelés/fejlődés eredménye. A lényeg, hogy különbözőek vagyunk, de nem annyira, hogy két teljesen elváló kategóriára lehessen minket osztani. Ez azt hiszem összecseng azzal, amit tapasztalunk a világban.

S ha már az anyaság is szóba került, egy tavalyi (2014-es) cikk azt próbálta megnézni, hogy hogyan viszonyulnak a nők és a férfiak a csecsemők gondozásához: van-e valami különbség az agyi működésben, miközben gyerekről gondoskodnak. Mindezt úgy, hogy tradicionális párokat és homoszexuális (férfi-férfi) párokat is vizsgáltak. Ez utóbbi lehetőséget ad, hogy családban nevelkedő gyerekek mellett vizsgálhassuk valamelyest, hogy milyen "anya" lenne egy férfiból. Ez nagyon fontos a vizsgálat szempontjából, mert bár vannak családok, ahol a férfi marad otthon a gyerekkel, de kérdéses, hogy mennyire válik anyává a férfi (Egy-két pelenkacserétől mindenesetre nem lehet nővé változni, tapasztalatból tudom. Nagy számú peluscseréről nem tudok nyilatkozni.). Az agynak két része mutatott kifejezett különbséget. Az amigdala és a sulcus temporalis superior. Az előbbi az anyákban és az elsődleges gondozó apákban aktiválódott erősen, míg a másik a másodlagos gondozó apákban (akik mellett volt nőnemű anyja a gyereknek) és az elsődleges gondozó (homoszexuálus) apákban. Ez körülbelül azt jelenti, hogy az elsődleges gyereknevelővé előlépett férfi agya megtart férfia (apa) jellemzőket ÉS átvesz női (anya) jellemzőket. Rendkívüli módon plasztikusak vagyunk, amikor viselkedésről van szó, de azért nem a végtelenségig. Az "anyaság" feladatát egy férfi is el tudja látni. De máshogy fogja ellátni. Mert mások vagyunk.

A "genderőrület" számomra azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek felfogni, mit jelent részben különbözőnek lenni. Egyrészt szeretjük, ha a dolgok egyértelműen elválnak. Vannak almák és körték. És ha már valami különböző, akkor szeretünk (?) alá-felé rendelésben gondolkodni. Mindkettő helytelen. Az elsőnek a valóság mond ellent. Mások vagyunk, de nem annyira, hogy ne lenne átfedés. Sokféle ember van, sokféle nő és sokféle férfi. A másik, a nyugati világképpel ellentétben, hogy nem minden jó-rossz, alacsonyabb-rendű és magasabb-rendű. Vannak egymás mellé rendelt "dolgok". A férfi és a nő ilyen. Jing és Jang. Egyik sincs a másik nélkül, s mindegyik tartalmaz valamennyit a másikból.

Hivatkozott irodalom

  • Abraham, E., Hendler, T., Shapira-Lichter, I., Kanat-Maymon, Y., Zagoory-Sharon, O. és Feldman, R. 2014. Father's brain is sensitive to childcare experiences. Proceedings of the National Academy of Sciences 111(27): 9792-9797
  • Joel, D., Berman, Z., Tavor, I., Wexler, N., Gaber, O., Stein, Y., Shefi, N., Pool, J., Urchs, S., Margulies, D. S., Liem, F., Hänggi, J., Jäncke, L. és Assaf, Y. 2015. Sex beyond the genitalia: The human brain mosaic. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15468-15473

2015. december 11., péntek

Miből készült a pergamen?

Szeretem azokat a tanulmányokat, amelyben az egyik tudományág kisegít egy másikat, hogy azok régi kérdéseit nyugvóra helyezhesse. Ebben éppen a biológia siet a történelem segítségére. A kérdés pedig az, hogy miből is készültek a pergamenek? Persze tudjuk, hogy állati bőrből. Elsősorban borjúból. De alkalmaztak juh és kecskebőrt is. De egyes elnevezések és források ennél egzotikusabb bőrfajtákat is felvetnek. A nagyon finom, vékony pergamenekre az "uterine vellum" kifejezést alkalmazták, amelyből az uterine a méhre (uterus), míg a vellum speciálisan a borjúra vonatkozik. Azt gondolták, hogy még meg nem született borjak bőrét használták. A szarvasmarha bőr csak a fiatal állatok esetében alkalmas pergamen készítésre, felnőtt szarvasmarha bőréből nem lehet pergament előállítani. Az újszülött vagy még méhen belüli állatok bőre még vékonyabb, s így még alkalmasabbak a pergamen előállítására. Mások kisebb testű állatok, mint a mókusok vagy nyulak, bőrének alkalmazását vélik, ami szintén vékony pergament eredményezne.

Egy hordozható Biblia. Minden lap pergamen, amire szorgos kezek kézzel írták át a szent szöveget.

A papír és a nyomtatás elterjedése előtt, a XIII. században szinte nagyüzemben készítettek "zsebbibliákat", azaz viszonylag hordozható méretű bibliákat. Olyan számban állították elő ezeket a könyveket, hogy ha mindet - vagy akárcsak többségüket - állati magzatok vagy kis testű állatok bőréből készítik, akkor az ökológiailag nem kivitelezhető. Márpedig sem a háziállattartás nem omlott össze a késő középkorban, sem a nyulakat és mókusokat nem sikerült kipusztítani, s a bibliák is szép számmal fennmaradtak akár a mai napig is. A molekuláris biológia mai technikáival egy adott szövetdarab fehérje-összetétele alapján el lehet dönteni, hogy az milyen fajból ered. Sőt azt is meg lehet mondani, hogy méhen belüli vagy már megszületett, pár hónapos állatról (borjú) van szó. Maga a technika egy ideje már rendelkezésre áll, viszont csak úgy tudták elvégezni, ha a vizsgálandó könyvből/lapról egy pár milligrammos darabkát lecsippentenek. Érthető okokból a könyvtárosok nincsenek odáig az ilyen ötletekért.

S itt jön az egyszerű de nagyszerű megoldása a szerzőknek: töltéssel rendelkező PVC radírokkal vettek mintát (vagyis vetettek) a lapokról. Az elektrosztatikusan töltött (dörzselektromos) radírral a port szokták eltávolítani a lapokról. A porral együtt némi fehérje is tapad a radírreszelékre, ami azon lényegében akár meddig tartható. Szóval megkérték a könyvtárosokat, hogy a következő tisztogatásnál a radírmaradékot (radírt is küldtek nekik) gyűjtsék össze és küldjék vissza a kutatóknak. Ebből a fehérjéket kinyerve azok összetétele összehasonlítható friss bőrmintákkal. 220 lapot vizsgáltak így 72 zsebbibliából. A lapok 68%-a borjúból, 26%-a kecskéből, míg 6%-a juhból származott. A könyvek zöme azonos fajú állatból készült pergamenből készült, de volt olyan könyv is, amelyben keveredtek az ilyen-olyan eredetű lapok. Más állat bőrét nem találták ezek között a lapok között. Magzatokra utaló fehérjemintázatot egyik esetben sem találtak, pedig a bibliák lapjai a nagyon vékony pergamen kategóriába tartoztak. Egy mítosszal kevesebb.

Egyes időszakból és helyről származó pergamenek eredete. Jól látszik, hogy Franciaországban jellemzően borjút, Olaszországban (a mai Olaszország helyén levő államokban) főleg kecskét, míg Angliában vegyesen, de más helyekhez képest több juhbőrt alkalmaztak.
Az egyes helyek és az ott elérhető állatok befolyásolják, hogy miből is állították elő a pergameneket. Egyes dokumentumok vagy könyvek pergamenjének fajösszetétele kissé eltérhet a helyi átlagtól, mert egyes pergamenfajtákat nemesebbnek, jobbnak tartottak másoknál. Például a XIII. századi bibliák esetében inkább találunk borjúbőrt, míg más dokumentumokhoz juh- és kecskebőrt is nagyobb arányban alkalmaztak. Az alkalmazott állatokról eddig volt némi ismeretünk, egyrészt magából a történelmi leírásokból, másrészt a lapok mintázatának elemzéséből, amely megtarthat faji jellegzetességet az előkészítést követően is. Például a szőrtüszők helyének mintázata lehet faji jellemző, de egyes papírokon ez nem látszik. Másrészről a juh- és a kecskebőr egymástól nehezen elkülöníthető. Továbbá a morfológiai elemzés nem tudta eldönteni a állatmagzatok alkalmazásának kérdését. A molekuláris biológia viszont pontosabban és a könyvek rongálása nélkül is lehetőséget ad ilyen és ehhez hasonló kérdések vizsgálatára.

Hivatkozott irodalom

Fiddyment, S., Holsinger, B., Ruzzier, C., Devine, A., Binois, A., Albarella, U., Fischer, R., Nichols, E., Curtis, A., Cheese, E., Teasdale, M. D., Checkley-Scott, C., Milner, S. J., Rudy, K. M., Johnson, E. J., Vnouček, J., Garrison, M., McGrory, S., Bradley, D. G. és Collins, M. J. 2015. Animal origin of 13th-century uterine vellum revealed using noninvasive peptide fingerprinting. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(49): 15066-15071

2015. december 9., szerda

A tudományos publikálásról

Az új tudományos eredmények tudományos folyóiratokban való cikkek közlésével történik. Ezek a cikkek rendkívül fontosak számunkra, kutatók számára, mert ezek alapján ítélnek meg minket, amikor pályázati pénzek elnyeréséről, állásról vagy előléptetésről van szó. Azaz nekünk cikkeket kell írnunk. Van a "publish or perish" angol kifejezés (publikálj vagy véged), ami tökéletesen összefoglalja a lényeget: hatalmas nyomás van rajtunk, hogy az eredményeinket leközöljük. Ez eddig rendben is van, hiszen azért szerzünk új ismereteket általában közpénzből, hogy az egész közösség tudását gyarapítsuk vele. Ez az elv. S évtizedekkel korábban nagyjából így is működött az egész. Ma viszont mennyiségi mutatók lettek a közlemények. Engem, mint kutatót, az jellemez, hogy hány cikkem van, azokat milyen "jó" lapokban publikáltam, s mások hányszor idézték a cikkeimet. Ezek után nem egyszerűen az új ismeret leközlése a cél, hanem a sok cikk közlése és lehetőleg jó lapokban.
A tudományos ismeretek ezen folyóiratok cikkeiben vannak. Ezekre az ismeretekre kutatóként szükségünk van. Nem csak, mert illik ismernie az embernek a szakterülete jelenlegi állását, de a publikációinkban ezt bizonyítani is szokás, lehetőleg úgy, hogy a legfrissebb cikkeket is beidézzük, mutatva, hogy mi bizony komoly kutatók vagyunk és mindent (majdnem mindent) olvasunk.
A fenti két tény az alapja az egyik bombaüzletnek, amiről az érintetteken kívül kevesen tudnak, pedig jórészt (80%+) mindannyian fizetjük. A tudományos cikkek több mint felét (természet- és orvostudományban) pár óriásira hízott kiadó (multi) adja ki, s szed be értük mesés pénzeket.
Hogy mindenki számára teljesen egyértelmű legyen az egész közgazdasági nonszensz jellege: arról van szó, hogy egy kereskedő olyan árut árul, amit az előállítók ingyen adnak, sőt versengenek, hogy a kereskedő eladhassa azt, s a fogyasztók (akik amúgy átfednek az előállítókkal) kénytelenek megvenni, mert különben nem lennének képesek még több árut előállítani. És természetesen az áru nem helyettesíthető egy másik áruval. Az egy X-hez való hozzáférés nem teszi szükségtelenné a másikhoz (Y) való hozzáférést. Ha szükségem van mindkettőre, akkor mindkettőt meg kell vennem. Ugye ez a bombaüzlet? Régen még nyomtatásban is megjelentek a cikkek, s így volt némi nyomtatási költség is velük. No meg persze a kiadók alkalmaztak nyelvi lektorokat és szedőket. Ezeken egyre jobban spórolnak, s egyre több újság kizárólagosan elektronikus, azaz nincs nyomdai költség (az információ digitális archiválása pedig lényegében ingyen van, az összes általam érdekesnek talált/olvasott cikk pdf-je többszörösen elférne az ingyenes GoogleDrive vagy DropBox helyen).
2002-ben Rowland $400-os felső becslést adott a megjelent cikkenkénti költségekre, de az még a digitális kor előtt volt. Már ez az összeg bizonyosan alacsonyabb (például egy beküldött word dokumentumból nyomdakész verziót tudnak programok készíteni). Mégis egy tanulmány megjelentetése vagy, ha az olvasó fizet, akkor előfizetési költségként ennek a többszöröse áramlik a kiadókhoz. 30-40%-os tiszta profitrátával rendelkeznek a nagy kiadók.

A nagy kiadók pofátlansága nem ismer határokat. Olyan árakat szabnak, amelyeket lassan nemhogy a Közép-Kelet Európai egyetemek nem képesek kifizetni, de a legnagyobb amerikai egyetemek, például a Harvard, sem. A fontos, sokak által olvasott lapokat csomagba szervezik több száz olyan lappal, amit senki nem olvas, de azoknak az előfizetését is kifizettetik. Az előfizetés racionalizálásában pedig nem érdekeltek, s mivel monopóliumuk van (mert egy-egy lap előfizetését csak egy kiadótól lehet megvenni), így lényegében annyit kérnek az előfizetésért, amennyit akarnak. A kutatóknak viszont érdeke, hogy a tanulmányaikat olvassák, akár olyanok is, akik nem férnek hozzá a folyóirathoz, amiben megjelent. Ezért a kutatók a cikkeiket felrakják a saját honlapjukra, vagy nagy archívumokba. Ez persze a kiadóknak nem tetszik, igaz nagy palávert - tudtommal - ez ellen nem tesznek. Az információért kért borsos összeg azért is bosszantó, mert az információ előállításáért az adófizetők fizettek, s nem a kiadók. Ezért egyes helyeken már kötelezővé teszik, hogy a cikk felkerüljön egy publikus tárhelyre (pl. pubmed) is, ha az abban foglaltak közpénzből voltak finanszírozva. Ez Magyarországon is követelménnyé kezd válni, erre hozták létre a REAL-t (persze Magyarországon a nehezen kezelhető, de központosított és kötelező eszközök dívnak, pedig csatlakozhatnánk Európai mozgalmakhoz is, pl. Europe PMC).


Manapság a kiadók egy újfajta pénzbeszedési formát terjesztenek el. Bár ezt nagyon kutatóbarátnak állítják be, ez is csak egy pénzbeszedési forma. Ez pedig az Open access mozgalom (nincs magyar wiki róla, pedig egy Budapesti konferencián indult az egész). Röviden ez azt jelenti, hogy az információhoz mindenki szabadon hozzáfér, pénz a közlőtől - tehát a kutatóktól - kérnek az infrastruktúra fenntartásáért. Legalábbis elvben. Egy-egy cikk közlése csak a nagyon friss, alacsony ismertségű lapoknál van 1000 dollár/Euró alatt. Az általam ismert két legnagyobb ilyen kiadó a BMC és a PLoS. A BMC az átlagos lapjaiban való publikálásért $2145-t (£1370/€1745) kér, de az előkelőbb újságjaiban (BMC Biology vagy BMC Medicine) ez már $2605 (£1665/€2120). A PLoS újságok közül az évi több tízezer cikket közlő PLoS ONE-ban a legolcsóbb a közlés, az csak $1495. A következő szint a $2250, amit például az általunk is kedvelt PLoS Computational Biology cikkekért kérnek, de a PLoS legrangosabb újságjának számító PLoS Biology-ban megjelenésért már $2900 kell kicsengetni. Lehet velük alkudozni, s szegényebb országokból beadott cikkekért nem kérnek pénzt. Magyarország azonban nem szegény ország (még, ha a kutatásfinanszírozás alapján úgy is tűnik), így nekünk a teljes összeget ki kell fizetni. Csak, hogy érzékeltessem ezen pénzek nagyságát, egy adjunktus egy hónapban 319.411 Ft-ba kerül (ez a szuperbruttója) egy cikk megjelentetése pedig (2250 dollárossal számolva) 647.556 Ft. Tehát két hónapig fizethetnénk belőle egy adjunktust. Azért remélem mindenki érzékeli, hogy nehezen vesszük rá magunkat az ilyen lapokba publikálásra.


Most, hogy mind az előfizetéses rendszer, mind az Open Access rendszer egyszerre jelen van egy pályázatban az egyetem/kar lenyúl 5%-ot, hogy abból előfizessen pár lapra miközben újabb milliókat be kell terveznünk, hogy ezen újságokban is megjelenhessünk (mert ezek mégiscsak a szakmánk jó lapjai). Tehát duplán fizetünk.


Ez a rendszer jelenleg csak a kiadóknak jó. A fiatal kutatók, ha meg szeretnék tartani állásukat, akkor be kell álljanak a sorba és teperniük kell az impakt faktorokért. Az idősebb profok megtehetnék, hogy demonstratíve kiszállnak a mókuskerékből, igaz ezzel a pályázataikat kockáztatják, amelyeken sok fiatal kollégát tartanak állásban. Szóval belülről nehezen megreformálható a rendszer. A megoldás a pályázati rendszer felől érkezhet, ahol le lehet számolni a cikkszám és az impakt faktor bűvöletével. Ha tényleg hozzá értőek bírálják a pályázatokat (s ezt gondoljuk), akkor azok 5 cikk alapján el tudják dönteni, hogy mennyire ért az adott kutató a témához és abban mennyire maradandót alkotott, attól függetlenül, hogy azok hol jelentek meg (ez ember legjobb cikkei nem biztos, hogy a legjobb helyen megjelentek). A pályázati értékelésből a scientometria mérőszámokat egyszerűen ki kell venni.


Mondom ezt úgy, hogy nekem nem olyan rosszak ezek a mutatóim. Kommulatív impakt faktorom 100-hoz közelít, ami ökológiában nem rossz (a nagydoktorihoz 15 kell). De nekem is vannak 0 impaktos cikkeim, amelyekre büszke vagyok, s sok munka van bennük, s vannak magasabb impaktú cikkeim is, amelyek messze nem olyan jók.


Ekkor elindulhatna egy verseny, amelyben a lapok között a szolgáltatások, olcsóság, a főszerkesztő személye vagy egyéb paraméterek mentén lehetne válogatni. Újból felértékelődnének a kisebb, egyetemek, társaságok által kiadott lapok, amelyek általában olcsóbbak is. Főleg az szabadon hozzáférhető lapok esetében, amúgy is a kereshetőség számít, ami azonos a lapok között. Ami fent van a neten, az megtalálható. Már igen kevesen lapozgatnak tudományos újságokat (bár pont ezen blog miatt én pár neves folyóirattal megteszem, igaz azért, hogy nem a szűkebb kutatási témámban is lássam merre tart a világ). Lehet a cikkek száma is csökkenne, ami igen örvendetes lenne, mert ennyi cikket képtelenség elolvasni. Nem is érdemes, mert nagyon nagy az átfedés közöttük. Tipikusan az összefoglalók terén érzékelem, hogy évről évre nagyjából ugyan azt írják meg a kutatócsoportok, csak mindig más lapba. Mindezt csak azért, mert a +1 cikk mindenkinek kell, az újság meg újabb eladható áruhoz jut hozzá ingyen vagy úgy, hogy még fizetnek is neki.


Újra kéne gondolni a tudományos ismeretek közlésének formáit!


Hivatkozott irodalom

Úgy látszik másnak is most jutott eszébe ez a téma. Itt a 444.hu cikke.

2015. november 19., csütörtök

A látványos vagyoni különbség csökkenti az együttműködést

A közgazdasági kísérletek segítenek megérteni az emberi viselkedés alapjait, ami a gazdasági döntéseink mögött húzódik. Az egyik legfontosabb problémája az emberiségnek az egyre növekvő vagyoni különbségek. Nem ér semmit, hogy elég élelmet termelünk, hogy senki ne éhezzen, ha az eloszlása az élelemnek olyan, hogy sokan éheznek, míg kevesen nagyon pazarlóan bánhatnak az élelemmel. A vagyonok egyre nagyobb része egyre kevesebb ember kezében van. A 70-es évek jóléti társadalmai, ami a mai napig egyfajta elérendő cél számunkra, azon alapultak, hogy a vagyoni különbségek a második világháborút követően igen alacsonyak voltak Európában. Ez - sajnos - azóta folyamatosan romlik, s ezzel együtt a jóléti állam is a szép múlt ködébe vész.
A vagyoni különbségek hatását vizsgálja a következőkben bemutatandó tanulmány.

Az embereknek van egy kapcsolati hálójuk, azaz kölcsönhatásaik másokkal nem véletlenek. Modellezzük ezt úgy, hogy kezdetben egy véletlen gráfon helyezzük el az embereket (olyan 17-et egy-egy kísérletben), amelyben a lehetséges kapcsolatok 30%-a van jelen.
Minden játékos valamennyi kezdeti pénzzel rendelkezik. Minden körben (10 kör van) a játékos eldöntheti, hogy együttműködik vagy sem. Az együttműködők 50 pénz/szomszédot vesztenek. A szomszédok kapnak 100 pénzt. Klasszikus segítség, amelyben egy költséges tevékenységet végezhet a játékos, ami a segítettnek előnyt jelent, s az előny abszolút értéke nagyobb, mint a költségé. Továbbá, ha mindenki mindig együttműködik, akkor a végén mindenki igen gazdag lesz, hiszen minden szomszédja révén +50 pénzre tesz szert (50-et költ rájuk, de 100-at kap). A szituáció egy társadalmi dilemma, melyben az egyénileg legnagyobb haszonnal járó cselekedet a nem együttműködés, hiszen az +100 pénzt jelent (persze, amikor senki nem működik együtt, akkor a vagyonok sem nőnek!)

Az egyes körök végén mindenki megtudja, hogy mit tettek a szomszédai. Ezt követően kiválasztunk 2 személyt. Ha van köztük kapcsolat, akkor az egyikük dönthet, hogy ezt a kapcsolatot megszünteti. Ha nem volt kapcsolatuk, akkor egy új kapcsolat jöhet létre. Minden kört követően a lehetséges kapcsolatok 30%-a változhat (tehát elég gyorsan változtatható a kapcsolati háló).

A játékosok vagy azonos kezdeti pénzzel vagy egyenlőtlenül elosztott kezdeti pénzzel rendelkeztek (lásd táblázat). Minden esetben átlagosan 500 pénzegységgel rendelkezett egy játékos.
Kísérletek Gazdagok kezdeti vagyona (százalékuk) Szegények kezdeti vagyona (százalékuk)
Nincs különbség 500 (100%)
Alacsony különbség 700 (50%) 300 (50%)
Alacsony különbség 850 (30%) 350 (70%)
Magas különbség 1150 (30%) 200 (70%)

A kezdeti vagyon különbségen kívül a kísérletek egy részében a játékosok látták a szomszédjaik aktuális vagyonát is (a többiben csak a saját vagyonukat).


Ez utóbbi paraméter bizonyult döntőnek az eredményekben!


Az egyenlőtlenség (Gini koeficiens) alakulása a játék végéig. Mivel mindenkinek nőtt a vagyona, akinek legalább egyszer segítettek, így egyrészt kialakult némi egyenlőtlenség ott is ahol nem volt, s csökkent egy kicsit ott ahol magas volt (narancssárga vonal). A látható vagyon mellett az egyenlőtlenség konzerválódott (narancs és szürke folytonos vonal), míg nem látható vagyon mellett csökkent az egyenlőtlenség (szaggatott vonalak).
A vagyon láthatósága mellett kevésbé nőtt a játékosok össz vagyona, jobban csökkent az együttműködési hajlandóság, kevesebb kapcsolata lett a játékosoknak és azok inkább kisebb izolátumokat alkottak.Vegyük észre, hogy az emberek alapvetően együttműködőek. Kezdetben 75% együttműködött. Ez a szint csökkent (ez minden hasonló játékban megfigyelhető). A látható vagyon mellett inkább csökken az együttműködési hajlandóság, egészen olyan 30% körülre, míg a nélkül 50% körül marad. Ez igen jelentős különbség! A "társadalom" által megteremtett össz vagyon is majdnem fele, ha az emberek látják a többiek vagyonát, mintha nem.

(a) Átlagos vagyon növekszik. (b) Az együttműködési szint csökken. (d) A szociális háló kapcsolatszáma eleinte nő, majd főleg a látható vagyon mellett csökken. (e) A hálózat egyfajta összefüggősége (mennyire érhetőek el az emberek egymás szomszédainak szomszédaiként) kissé nő, látható vagyon esetén még kevésbé. A látható vagyon eredményeit a folytonos vonalak jelzik.
Milyen egyéni döntések állnak az eredmények mögött? A látható vagyoni különbségek mellett az egyenlőtlen esetben az adott körben a környezetüknél gazdagabbak általában nem működnek együtt, míg a szomszédságnál szegényebbek együttműködnek. A gazdagok meg is tartják a nem együttműködő viselkedésüket, s így kihasználják a szegényeket. Ez tovább növeli az egyenlőtlenséget. A kezdetben egyenlő helyzetben levő játékosok esetében viszont ennek majdnem az ellenkezőjét tapasztaljuk! A lokálisan gazdag játékosok együttműködnek, s ezt a jellemzőjüket meg is tartják. Tehát ekkor a gazdagoktól a szegények felé áramlik a vagyon, valamelyest kiegyenlítve a kialakuló egyenlőtlenséget.

Lehetett volna az is az eredmény, hogy a szegények, féltve csekély kis pénzüket, nem kooperálnak, mégsem ezt tapasztaljuk (s ebben sok más tanulmány is egyetért). A gazdagok még jobban féltik a pénzüket, olyannyira, hogy a kapcsolataik számát is kezdik csökkenteni, hogy minél inkább megmaradjon a vagyonuk, s a vagyoni előnyük.

Ez a viszonylag egyszerű kísérlet is nagyon jól demonstrálja, hogy a vagyoni különbségek, illetve, ahogy a cikk rámutat, annak láthatósága, milyen mértékben erodálja a társadalom szövetét és teljesítőképességét!
Lehetne-e a csökkenteni legalább a vagyon láthatóságát? Úgy hallottam, hogy Skandináviában nem illik kérkedni a vagyonnal (amúgy is alacsony az egyenlőtlenség ott a világ többi részéhez képest). Sajnos azonban az emberek inkább rájátszanak a látványra. Erejükön felül vesznek státuszszimbólumnak számító autót, mobiltelefont, akármit. Ez ugye tovább rontja a helyzetet. Ha az emberiség normálisan szeretne a XXII. századba lépni, akkor bizony a legfontosabb feladat a vagyoni különbségek eltüntetése. Azért mondom, hogy a XXII. század, mert ez nem fog egyik napról a másikra történni (lehet, de ahhoz le kell dobni egy jó adag atombombát, s akkor mindenkinek marad a pattintott kőeszköz). El kell kezdeni rajta dolgozni! A belső késztetésünk, az igazságérzetünk mind-e mellett szólnak. Az egyenlőségre törekvés a vérünkben van. Évtízezrek alatt ez (is) emelte ki az embert az állati sorból, hogy az elmúlt pár ezer évben az ellenkezője visszavesse oda.

Hivatkozott irodalom

Nishi, A., Shirado, H., Rand, D. G. és Christakis, N. A. 2015. Inequality and visibility of wealth in experimental social networks. Nature 526(7573): 426-429

 Számomra persze a hivatkozott irodalmak között is volt egy fontos rész ;)
Végre elkezdik észrevenni, hogy már letettünk valamit a témában!

2015. november 18., szerda

Van-e hatása a születési sorrendnek a tulajdonságainkra?

Nincs.


Egy több mint 100 éves vitát próbál nyugvópontra tenni egy friss tanulmány. Többen próbálták beállítani, hogy az elsőszülöttek, másodszülöttek, legkisebbek, stb. más-más szellemi képességgel és személyiségjegyekkel rendelkeznek. Az elsők felelősségteljesebbek, nagyobb az elvárás velük szemben, míg a kisebbeket jobban elkényeztetik. Nagyon sok tanulmány mutatott ki ilyen-olyan nem túl erős összefüggést az intelligencia és személyiségjegyek valamint a születési sorrend (ki hányadiknak született) között.

A probléma alapvetően módszertani. Hogyan tudjuk kimutatni a különböző személyiségjegyeket, s azok mennyire függnek a születési sorrendtől, de lehetőleg mástól nem. Eleinte ismert személyeket vizsgáltak (pl. Francis Galton, maga kilencedig gyerek, tudósok születési sorrendjéből vonta le a következtetést, hogy az elsőszülöttekből inkább lesz nagy koponya). Ebben az esetben viszont családok között vetnek össze jellemzőket, ami a családok genetikája vagy nevelési elvei nagyban befolyásolnak. Például az elsőszülöttek okossága mögött olyan egyszerű ok is lehet, hogy a magasan képzett és/vagy tehetősebb szülőknek kevesebb gyerek van, s így nagyobb valószínűséggel találunk közöttük elsőszülöttet (tehát egy véletlenszerűen kiválasztott elsőszülött valószínűbb, hogy egy kevésgyerekes család sarja, mint egy véletlenszerűen kiválasztott nem elsőszülött).

A családon belüli összehasonlítás az előző problémákat kiküszöböli. De itt is lehet módszertani banánhéj, amin elcsúszhatnak az eredmények. Korábban alkalmazták azt a módszert, hogy megkérdeztek egy gyereket magáról és a többiekről. Természetesen az ember magát és testvéreit máshogy látja, ezzel növelve a különbséget. Továbbá különböző korú gyerekekről beszélünk, akik személyiségérésüknek különböző fázisában vannak. Nehezen lehet összehasonlítani a 11,5 éves lányom személyiségét, a 10 éves fiaméval, pláne a 3,5 éves fiaméval. A kísérletek sajátsága, hogy nem lehet megkérdezni mindenkit pontosan ugyan abban a korban (a kísérletek ritkán futnak ilyen hosszan).

Német, angol és amerikai adatokat egyesítettek, amelyekben mindenki külön lett felmérve, családon belül is felmérték a gyerekeket (családok közöttire mindig van adat). A korkülönbséget pedig pszichológiából ismert korfüggő módosítókkal próbálták kiküszöbölni. Végül tízezres nagyságrendű mintát elemeztek a kutatók, ami lehetővé teszi kis különbségek kimutatását is.

Az intelligenciára kimutatható, szignifikáns, de igen csekély mértékben csökken a születési rangsorral. A különbség olyan 1,5 IQ pont körül van. Az találták, hogy egy véletlen elsőszülött 52% valószínűséggel okosabb egy véletlenül kiválasztott másodszülöttnél (ami egyben azt is jelenti, hogy egy véletlenül kiválasztott másodszülött 48% valószínűséggel okosabb egy véletlenül kiválasztott elsőszülöttnél). Csak családon belül nézve az adatokat 10 testvérpárból 6-ban az elsőszülött az intelligensebb.

A személyiségjegyek tekintetében az 5-ös felosztást alkalmazták, ami úgy tűnik bevett (extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, neurocitás, nyitottság az újdonságra). Ebből négy esetben semmilyen hatást nem tudtak kimutatni. Egyedüliként az újdonságra nyitottság (intellektus) esetben volt különbség, ami egybevág az IQ teszteken mért csekély különbséggel. Az idősebb testvérek inkább vallották magukat "nyitottnak az új ismeretekre", mint a kisebbek. Ennek hátterében az is lehet, hogy az idősebb testvérek folyamatosan "okosabbak" a kicsikhez képest egyszerűen a koruknál fogva, s így megmarad bennük, hogy ők az "átlaghoz képest" okosabbak (ekkor már az IQ hatását kiszedtük a személyiségből).

A bejegyzés elején kategorikusan kijelentettem, hogy nincs hatása a születési sorrendnek. Van. A kérdés, hogy ezt észre fogjuk-e venni. A szórás tizedének megfelelő különbségekről beszélünk. A tulajdonság szórása (változatossága a populációban) az a nagyságrendnyi eltérés, amit képesek vagyunk észrevenni. Annál lényegesen kisebbet nem. Látni fogjuk a gyerekünkön, hogy 1 ponttal kisebb vagy nagyobb az IQ-ja a testvérénél? (pláne úgy, hogy fordítva is lehet, az esetek 40+%-ban a fiatalabb testvér az okosabb)

A gyermekeink között vannak különbségek. Mindannyian egyediek vagyunk. Mindannyian egy kicsit más családban növünk fel. Minden befolyásol minket. De szerencsére az, hogy hányadiknak születtünk a családba, nem.

Hivatkozott irodalom



2015. november 16., hétfő

Tudjuk majd etetni az emberiséget?

Termelünk-e elég élelmiszert a Földön a jelenlegi szükségletek kielégítéséhez? A válasz alapvetően igen, ami nehezen összeegyeztethető azzal, hogy nagyon sok helyen éheznek. Az éhezés által sújtott területekbe a fejlett országok is bele tartoznak, amelyek nemhogy saját magukat képesek élelemmel ellátni, de exportra is termelnek. Azaz az emberiség élelmezése elosztási probléma (is).

Az emberi népesség és a étkezési szokásaink is változnak. A fejlettebb és gazdagabb országokban több húst esznek, több gyümölcsöt és zöldséget. Mindezekhez nagyobb terület kell, mint a gabonafélékhez vagy a keményítőben gazdag burgonyához, amiből világszinten a legtöbb kalóriára nyerjük. Az emberi történelemben szinte mindig az volt a fő kérdés, hogy tudjuk-e etetni az aktuális emberi populációt. Valahogy eddig mindig megoldottuk.

Lehet még növelni az élelmiszer termelést? Igen.

Alapvetően két lehetőségünk van: (1) újabb területeket vonunk mezőgazdasági művelés alá, illetve (2) a meglevő területeken intenzívebb mezőgazdaságot folytatunk. Az (1) megoldás környezeti katasztrófához vezet. Nem szabad újabb területeket lepusztítani, hogy aztán termesszünk rajta valamit ideig-óráig. A meglevő területeket kell még inkább kihasználni. Ez elsőre kizsigerelésnek hallatszik, de igazából azt jelenti, hogy a világ egy igen jelentős részén még mindig fabotokkal törik fel a földet, s középkori módszerekkel próbálnak élelmiszert termelni. Ezeken a területeken a trágyázással, a talaj javításával, öntözőcsatornák kialakításával, megfelelő fajták vetésével sokat lehet javítani a termelékenységen.


Egy mezőgazdasági adatbázis elemzésével vizsgálták, hogy a világ egyes területein mi lenne a lehetséges termelés, s mi a mai. Megállapították, hogy mely területek önellátóak, melyek növelhetik termelékenységüket, de nem lesznek önellátóak, s melyek azok, amelyek most is kihasználják lehetőségeiket, de ettől még nem tudnak elég élelmiszert előállítani. Minden területre megfogalmaznak javaslatot, hogy mit (miket) lehet javítani, hogy többet termeljenek.


Az elérhető termelékenység hányad része realizálódik a világban 2000-es adatok alapján. a fehér részek hasznosíthatatlanok vagy mert természetes élőhely van még ott (Amazónia) vagy mert sivatag (Szahara, Arábia, Ausztrália nagy része és Közép-Ázsia), magas hegy (Himalája, Andok) vagy túl hideg (Szibéria, Észak-Kanada)
Nyugat-Európa és Kína Dél-Keleti részei lényegében annyit termelnek amennyit lehet. Észak-Amerika, Óceánia, Ausztrália és Közép-Európa 60-70%-on áll. Nagyon rossz a helyzet Afrikában és Dél-Ázsiában (India, Banglades) és Közép-Amerikában. Ezek azok a területek ahol ma is országos éhezések jellemzőek. S ezek mögött pont a nem megfelelő mezőgazdasági technikák alkalmazása áll.


A megfelelő minőségű és mennyiségű (mű)trágyázás, a talaj szerkezetének változtatása, az öntözőrendszerek kialakítása, a kártevők kezelése, stb. mind segíthet a termelékenység növelésében. Az öntözött területeken globálisan 24%-os termelésnövekedést lehet elérni, míg a nem öntözött területeken 80%-osat. Tehát a jelen technológiája mellett is majdnem megkétszerezhető a mostani (2000-es) mezőgazdasági termelés!
Egyes területek önfenntartó képessége 2050-ben (a) csak a népességnövekedést figyelembe véve (b) az élelemfogyasztási szokások változását is figyelembe véve. Az FSS (zöld) területek elérhetik az önfenntartást. Az ICP (sárga) területek növelhetik a termelésüket, de nem érik el az önfenntartás, míg a piros területeken nem lehet növelni a termelést. A függőleges vagy átlós sávozás azt jelenti, hogy országos szinten elérhető az önfenntartás, bár lokálisan nem mindenütt.
Az előrejelzésekből az tűnik ki, hogy a világ nagy része képes lenne lakosságát eltartani. Oroszország, USA, Kína, India, Kanada és Ausztrália önfenntartó lehet a megnövekedett népesség és fogyasztási szokások mellett is. Egyes Európai országok, mint Anglia, Írország, Olaszország, behozatalra fognak szorulni, de Európa egésze vígan el tudja látni a kontinenst (főleg, ha belevesszük, hogy Oroszország termelékenysége mennyire le van maradva az elérhetőtől!). Az igazán nagy probléma most és a jövőben is Afrika élelmezése. A jelenlegi termelés jelentősen növelhető, de még ez sem lesz elég az irdatlan ütemben bővülő népesség élelmezésére. S ezek az előrejelzések a klímaváltozás hatását nem vették figyelembe, pedig az Afrikát negatívan fogja érinteni.


Mi Magyarországra nézve a tanulság? Először is az öntözést meg kéne oldani. Víz még van, a többi akarat kérdése (stadionok helyett például ilyesmit is lehetne építeni). Piac pedig lesz az élelmiszerre, amiből egyre több fog kelleni Európán belül és azon kívül is.

Hivatkozott irodalom

Pradhan, P., Fischer, G., van Velthuizen, H., Reusser, D. E. és Kropp, J. P. 2015. Closing yield gaps: How sustainable can we be? PLoS ONE 10(6): e0129487

 


2015. október 17., szombat

Az élővilág rendszere - Baktériumok és Archaeák


Baktériumok (Bacteria)

A baktériumokat régen egy bizonyos festékkel való elszíneződésük alapján Gram-pozitív és Gram-negatív csoportokba sorolták. A Gram-pozitív baktériumok legismertebb képviselői a Firmicutes és Actinobacteria csoportokba (a rendszertani csoportra a klád és a taxon kifejezést is lehetne használni, most a nyelvezet egyszerűsítése végett engedjék meg nekem a csoport kifejezés használatát) tartoznak és egyetlen membránjukon kívül vastag sejtfal veszi őket körül. A Gram-negatív baktériumok legismertebb csoportja a proteobaktréiumok, amelyek két membránnal rendelkeznek, amely között egy vékonyabb sejtfal található.
Gram-negatív és Gram-pozitív bakteriális sejt vázlatos rajza
A baktériumok rendszertana a genetikai hasonlóságon alapul, amit egyelőre igen kevés morfológiai (alaktani) és fiziológiai (élettani) hasonlóság támaszt alá. Éppen ezért igen kevés közös jellemzőről írhatunk, bár mára elindult egy folyamat, amelyben például a genomszerveződésben találnak hasonlóságokat, s ezek beépülnek a csoportok jellemzésébe.
Alapvetően két nagy csoportra oszthatóak a baktériumok. Az egyik a Gracilicutes csoport, ami a proteobaktériumokat is tartalmazza. A másik csoportnak nincs külön neve és nem teljesen biztos, hogy monofiletikusak (azaz, hogy tényleg egy leszármazási vonalhoz tartoznak). Ezen második csoporthoz tartoznak a Gram-pozitív baktériumok.
Bár a következőkben főleg a betegségeket okozó baktériumokat emelem ki, fontos tudni, hogy a baktériumok zöme nem támadja az embert, sőt igen sok hozzá tartozik az egészséges bőrhöz, bélflórához. Bennünk és rajtunk is milliószám élnek baktériumok, sőt több bakteriális sejt van bennünk, mint emberi.
A baktériumok rendszertana. Bevallottan sok kérdés van még a bakteriális rendszertanban, ez egy interpretációja az ismert adatoknak.

Terrabacteria szupertörzs

Az ismert Gram-pozitív baktériumokat is tartalmazó szupertörzs, ami nevét onnan kapta, hogy a tagjai zömében szárazföldiek. A három legismertebb csoportról írok itt csak.

Firmicutes

A Firmicutes törzs a vastag, merev sejtfaláról kapta nevét. Ide tartoznak olyan kórokozók, mint a gennykeltő Staphylococcus aureus, a tetanuszt okozó Clostridium tetani (gyorsan jegyezzük meg, hogy a tetanusz véletlen fertőzés eredménye, a baktérium magában nem akar emberben szaporodni) vagy a lépfenét okozó Bacillus anthracis. Természetesen nem csak kórokozók tartoznak ide, a bélflóránkban is igen sok baktérium található ebből a baktériumcsoportból. Említsük meg itt a reklámok által is ismertté tett Lactobacillus casei-t.

Actinobacteria

A csoport valaha a sugárgombák nevet viselte, a gombákhoz természetesen nincs közük. Legismertebb tagjai a Streptomyces nemzettségbe tartoznak, amelyek a sztreptomicin nevű antibiotikumot termelik. Az Actinomyces nemzetség tagjai főleg talajlakó, lebontó elágazó fonalakat képző baktériumok, de egyes tagjai az egészséges hüvelyflórának is a részei. A Bifidobacterium nemzetség tagjai közül sok része az egészséges bélflórának, s pozitív hatásai miatt ételekkel is magunkhoz vesszük (Bifidus essensisről hallottatok ugye? olyan baktérium természetesen (?) nincs). Ebbe a csoportba tartozik a torokgyíkot (diftériát) okozó Corynebacterium diphtheriae, a leprát okozó Mycobacterium leprae és a tuberkolózist okozó Mycobacterium tuberculosis.

Cianobaktériumok (Cianobacteria)

A cianobaktériumok nevüket kékes színükről kapták, amelyet a fotoszintetikus pigmentjeik adnak nekik. Ez a baktériumcsoport tartalmazza a legismertebb oxigént termelő fotoszintézisre képes baktériumokat. Az őseik felelősök az oxigéndús légkörünkért, ami az élet keletkezésekor még oxigént csak nyomokban tartalmazott. Egyik ősüket kebelezték be az elsődleges plasztisszal rendelkező élőlények (Archaeplastida) ősei s váltak így a plasztisszá.

Gracilicutes

Proteobacteria

Nevük Próteusz görög isten nevéből ered, aki nagyon sok alakot képes felvenni. A csoport tagjai alaktanilag igen sokfélék. A legismertebb Gram-negatív baktériumok ide tartoznak. Ide tartozik A BAKTÉRIUM az Escherichia coli (E. coli). A legelterjedtebben használt bakteriális modell szervezet, s így a legtöbbet erről a baktériumról tudunk. legtöbb leszármazási vonaluk a bélflóra részei, némelyek ételmérgezést okoznak. Olyan kellemetlen tagjai vannak a csoportnak, mint a Salmonella, Vibrio cholerae (kolera okozója), Yersinia pestis (pestis okozója) vagy a gyomorfekélyben részt vevő Helicobacter pylori.

PVC szupertörzs

Nevüket nem a poli-vinil-kloridról kapták, hanem három fő csoportjukról a Planctomycetes, Verrucomicrobia és Chlamydiae csoportokról. A legelőször leírt szupertörzs az övéké, azaz elsőként sikerült rokonság alapján bakteriális törzseket egybe vonni. Mára, mint látjuk több ilyen szupertörzset is leírtak. Egyedül a Chlamydiae csoportban találunk patogéneket, ott mindegyikük sejtekben élősködő parazita. A Chlamydia trachomatis szexuálisan terjedő betegséget okoz. A Planctomycetes csoport egyes tagjai úgy tűnik rendelkeznek belső membránrendszerrel és egy membrán veszi körbe a genetikai állományukat (a baktériumok zömétől ellentétben, ahol belső membránrendszer nem igazán van).

FCB szupertörzs

Nevüket a Fibrobacteres-Chlorobi-Bacteroidetes csoportokról kapták. A Bacteroidetes csoport tagjai megtalálhatók a szájunkban és a vastagbélben, ritkán válnak kórokozóvá. A Fibrobacteres csoport tagjai segítik a kérődzőket a cellulóz lebontásában (az állatok a növényi sejtfalat alkotó cellulózt nem képesek bontani, azt a növényevők tápcsatornájában élő baktériumok bontják) A Chlorobi csoportot magyarul zöld kénbaktériumoknak nevezzük, fotoszintézisre képesek, de oxigént nem termelnek.

Archaeák

Az Archaeák törzsfája.

Az Archaeákat kinézetre sokáig baktériumnak tekintették, bár membránjuk felépítése más. Amikor genetikai állományuk markáns eltérése kiderült, az Archaebaktérium, azaz ősbaktérium nevet kapták. Ma a kutatók többsége szerint azonban inkább fiatalabbak a baktériumoknál, mintsem ősibbek (a biológiában persze semmi nem ilyen egyszerű, s van, aki az ősiségük mellett teszi le a voksot). Hogy a baktériumokkal ne keverjük őket, a nevükből is kikerült a "-bacteria" utótag.


Általánosságban elmondhatjuk, hogy nagyon keveset tudunk az archaeákról. Nagyon nehezen tenyészthetőek, s így a legtöbb nem megfigyelhető. A DPANN szupertörzs szinte teljes egészében olyan fajokból áll, amelyeket soha senki nem látott, csak a DNS-üket sikerült kihalászni a tengerből. Ezt hívják metagenom elemzésnek. Kiszednek valahonnan vizet, talajmintát, vagy valamit amit éppen vizsgálni akarnak, s kinyerik belőle a DNS-t. Ezt felszaporítják és a nukleotid sorrendet meghatározzák (megszekvenálják). A DNS alapján akár azt is meg lehet mondani, hogy feltehetőleg milyen enzimei vannak az adott élőlénynek, s, hogy mely más élőlényekhez hasonló. Az új törzsek leírása arra enged következtetni, hogy az archaeák jelentős részét még nem ismerjük, nem is fedeztük fel.


Talán ismereteink hiánya az oka, hogy patogén Archaeát nem ismerünk, s ismerve a tudomány működését, ez egyben konzerválja tudásunk csekély voltát. Ami embert nem bánt, azt kevéssé kutatják. A betegítés hiánya azért is érdekes, mert a bélflóránkban találhatóak Archaeák, tehát élnek emberrel és állatokkal együtt ilyen élőlények.

Euryarcheota

Ide tartoznak a bélflóra metánt termelő tagjai (metanogének), egyes extrém sós környezetben élő archaeák és néhány magas hőmérsékleten élő egysejtű. Az eredetileg leírt két archaea csoport egyike.

TACK szupertörzs

Legelőször a Crenarchaeota és az Euryarchaeota törzsbe soroltak minden ismert Archaeát. Az előbbi csoportot később tovább osztották, illetve hozzá közel álló újonnan megismert csoportokból alakult a TACK szupertörzs.


Crenarchaeoták az extrém meleg vizes élőhelyeken fordulnak elő. Ez 70-113 °C-ot jelent! A savas környezetet kedvelik, s zömük képes a kén oxidációjával energiát szerezni.


A Thaumarchaeoták talaj-, hőforrás és tengerlakó, ammóniát oxidáló, autotróf élőlények. Mindegyikük képes az ammóniát nitritté oxidálni aerob (oxigénes) körülmények között. A jellemzően nagyon meleg környezetben élő Crenarchaeotákhoz képes közepesen meleg (nekünk a termálvíz vagy forró fürdőnek megfelelő hőmérsékleten) élőhelyeket kedvelik.


Az Aigarchaeota és Korarchaeota csoportok jellemzően csak metagenom alanízisból ismertek, s így szinte semmi közös jellemzőt nem mondhatunk el róluk. 

DPANN szupertörzs

Ez a szupertörzs csak metagenom elemzésekből "ismert" szervezetek alapján lett javasolva. Egyetlen tényleg ismert tagja a Nanoarchaeota törzsbe sorolt Nanoarchaeum equitans. Ez az apró sejt az Ignicoccus hospitalis nevű archaea külsejéhez tapadva tölti létét.

Az élővilág rendszere - Áttekintés
Eukarióták - Excavata és Podiates
Eukarióták - Corticates

2015. október 14., szerda

A nyelvek rendszertana

Megszakítom rendszertani sorozatomat, mert ma megjelent egy cikk, ami egyrészt érdekes (mi másért kerülne ide), másrészt köze van a rendszertanhoz, harmadrészt köze van a biológiához is. Szeretem azokat a témákat, amelyek megmutatják, hogy egyes tudományterületek egymásnak is segíthetnek, s a tudományterületeknek nem szabad a saját külön kis erődjeikbe elbújniuk. Ezekkel az átfedésekkel, egymásra gyakorolt jótékony hatással foglalkozom az integratív biológia kurzusomban is.

Szóval nyelvészkedés. Ahhoz úgyis mindenki ért, legalábbis igen gyakran szeretnek emberek rokonítani nyelveket a szavak alapján. Amúgy ezt a törekvést teljességgel megértem. Aki egy kicsit is tud valamilyen Indo-Európai nyelven, lehetőleg vagy a latin vagy a germán nyelvcsaládban, az nagyon gyorsan megtalálhatja a hasonlóságokat ezen nyelvek között egyszerűen a szavakra nézve. Persze ezek a nyelvek nem váltak régen el egymástól, s így kevés szükség van bevetni a nyelvészet minden eszközét, hogy hasonlóságaikat meglássuk. Saját nyelvünk a legközelebbi ma is létező rokonaitól (s most fogadjuk el a finn-ugor nyelvi rokonságok) is több ezer éve elvált. Nem csoda, hogy a hasonlóság észrevehetetlen (bár messziről a finn hangzása abban nagyon hasonló a magyarhoz, hogy a hangsúly mindig az első szótagon van. Találkoztam már olyan amerikaival, aki ezért finnek nézett, mondván, hogy a családommal beszélt nyelv nagyon hasonlít egy finn ismerősük által beszéltre.).

Szóval a nyelvészek azért annyira nincsenek odáig a szavak hasonlítgatásáért. Mégis a most ismertetendő cikkben pontosan ez történik. A nyelvész szerző fogott egy adatbázist, amiben igen sok nyelv (4400 nyelv van benne a ma létező körülbelül 6000-ből) 40 szava szerepel pontos fonetikus lejegyzéssel. Na ehhez viszont kellenek a nyelvészek, mert aki angolul vagy franciául tanult az tudja, hogy az írásnak és a kiejtett szavaknak nem nagyon vagy egymáshoz közük. Ebben az adatbázisban tehát az van ahogy a szavakat kiejtik.

S itt jön be a rendszertan eszköztára. Vannak karakterláncaink (szavak), amelyek között hasonlóságot kell megállapítani, majd ebből egy "törzsfát" készíteni. Erre a biológiában bevett bioinformatikai eszközök állnak rendelkezésre. Természetesen azokat a GCTU betűkből álló hosszú "szavak" hasonlóságának elemzésére fejlesztették ki, de most alkalmazzuk őket az emberi nyelv szavaira.
A csodálatos ebben az, hogy lényegében visszakapták azokat a nyelvcsaládokat, sőt nagyobb nyelv szupercsaládokat, amelyeket a nyelvészek hosszas elemzéssel megállapítottak a nyelvtan és a hangváltozások szabályai alapján. Az ilyen nyelvészeti vizsgálódás azonban csak körülbelül 10.000 évre visszamenőleg tud leszármazási vonalakat megállapítani. Az emberi nyelvek ennél régebbi elválásokkal is rendelkeznek. A mostani elemzés ebben segíthet.
Nyelvcsaládok rendszere. Csak Európában és Ázsiában beszélt nyelvekre korlátozták az elemzést, az Afrikai, Afrikai-Ázsiai és az amerikai nyelveket (pl. eszkimó) kihagyták. Mi az uráli nyelvek közé tartozunk.
Az ismert nagy nyelvcsaládokat teljesen visszaadja ez a fa (ezeket a belső elágazásokat nem mutatja az ábra). Érdekes ugye a nyelvcsaládok egymáshoz való viszonya. Vegyük a saját uráli nyelvcsaládunkat (ennek egy alhalmaza a finn-ugor nyelvcsalád)! Legközelebbi rokonunk a nivkh nyelv (nyelvcsalád). Ezt a nyelvet külső mandzsúriában Oroszország távol-keleti részén beszéli talán 4000 ember. Hmm. A Yugakhir nyelvet szintén valahol Szibéria keleti részén beszélik, mára alig 600-an. Erről a nyelvről korábban is felvetődött, hogy rokona az urálinak. Az Indo-Európai (ugye ide tartozik lényegében a többi európai nyelv) és a Chukotko-Kamchatkai közel kerültek egymáshoz. Ez utóbbi Szibéria legészak-keletibb csücskében beszélt olyan 2-5 nyelv összefoglaló neve. Összesen 2500 beszélőjük lehet. A nyelvészek az urálit is összeháziasították már a szibériai nyelvekkel. De ezekhez még mindig túl közel áll az Indo-Európai. A felső pirossal jelöl csoport viszont lényegében megegyezik az Eurázsiai nagy nyelvcsaláddal (amibe még az altáji nyelvek tartoznak a török-, mongol- és tunguszi nyelvcsaládokkal), amelynek létezéséről azért van még némi vita. Ez az elemzés némi alátámasztást ad neki.

Az elemzés a szerző által is bevallottan még nyers. A távolságmátrix számolásánál figyelembe vettek bizonyos nyelvészeti ismereteket, de a bioinformatika a változásra nézve is alkalmaz ismereteket a biológiai mutációról alkotott ismereteink alapján. Hasonlóan a hangtani változások szabályai segíthetnek tovább finomítani a módszert. De a módszer még így is meglepően jól egybecsengő eredményt adott a más - nyelvészeti - módszerekkel alkotott fákkal.

Úgy érzem a nyelvészek nekiállhatnak rendszertant/bioinformatikát tanulni. Vagy mi nyelvészetet, hogy segítsük őket.

Hivatkozott irodalom

Jäger, G. 2015. Support for linguistic macrofamilies from weighted sequence alignment. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(41): 12752-12757

2015. október 12., hétfő

Az élővilág rendszere - áttekintés


Az állatok és a növények rendszerezésén kívül igen keveset lehet hallani az élővilág többi részének rendszeréről, sőt magáról az élővilág többi részéről. Általában el vannak intézve egy "egysejtűek" címkével és kész. Úgy gondolom mégis illik ismerni legalább nagy vonalakban az élővilág sokszínűségét.


A következőkben makrotaxonómiáról lesz ró, azaz az élővilág nagyobb léptékű rendszeréről. Mitől nagyobb léptékű ez? Az emberek általában a rendszertan azon részével találkoznak, hogy vannak a gerincesek, azon belül az emlősök, azon belül a főemlősök, s azon belül az ember. Vagy, hogy minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár (mert a bogarak egy rend a rovarok osztályán belül). Itt viszont minket odáig érdekelnek a csoportok, míg el nem jutunk az állatokig. Ahhoz a csoporthoz, ahova minden ma élő állat tartozik a szivacsoktól, a csalánozókon, puhatestűeken és ízeltlábúakon át a gerincesekig. Úgy is megfogalmazhatom a makrotaxonómiát, hogy az állatok és növények helye az élővilágban.


Az élővilágot korábban állatokra és növényekre osztották. A gombákat helytülő, nem mozgó életformájuk következtében a növények közé sorolták. Az egysejtűek felfedezését követően részükre létrehoztak egy egysejtűek csoportot is. Később a sejtmag nélküliek a prokarióta / Monera csoportba kerültek, míg a sejtmagvas egysejtűek a protiszta csoportba. Az élőlények örökítő anyagának (genomjának) egyre szélesebb körű megismerése jelentősen felül írta ezt a felosztást. Amikor én tanultam a rendszertant a '90-es évek második felében, akkor már egyes változások sejthetőek voltak, de megleptek az új csoportok, amelyekről aztán később olvastam. Így aztán úgy döntöttem, hogy újra kell tanulnom a rendszertannak ezt a részét. Három hét intenzív olvasást követően vettem magamnak a bátorságot, hogy egy törzsfát szerkesszek. Teljes képernyőn nézve biztos, hogy olvasható is. A rengeteg latin név ne rettentsen vissza senkit, a tudományos teljesség miatt vannak ott, alább - ahol lehet - magyar nevekkel és ismert példaélőlényekkel illusztrálom az egyes csoportokat.
Az élővilág nagy léptékű rendszere ahogy azt 2015-ben látjuk. A nagyobb csoportok nevei a körön belül szerepelnek. A fontosabb "kisebb" csoportok nagyobb betűvel vannak szedve a kör szélén.
Az élőlényeket három nagy csoportba (birodalomba) osztjuk: Baktériumok, Archaeák és Eukarióták. A törzsfa közepére egy üres kört raktam. Ezzel jelzem, hogy nem kívánok kitérni arra, hogy ezen három birodalom egymáshoz hogyan viszonyul. Számunkra most itt csak az a fontos, hogy van ez a három csoport.

A baktériumok és archaeák egyszerűbb szervezetek, nincs belső membránrendszerük, nincs sejtmagjuk és kör alakú DNS-ük van. Az archaeák membránja más felépítésű, mint a baktériumok vagy az eukarióták membránja. A eukariótáknak nevükhöz - valódi sejtmagvasok - hűen van sejtmagjuk, amelyen belül nem körbe záródó ("egyenes") DNS molekulákban (kromoszómák) tárolják genetikai anyagukat. Az eukariótáknak fejlett belső membránrendszere van. Mi eukarióták vagyunk.
Az élővilág rendszere pár példaélőlénnyel. A baktériumokat a Staphylococcus aureus és az Escherichia coli képviseli képpel. A eukariótákon belüli ősi Excavata-nak nevezett csoportot a zöld szemesostoros (Euglena viridis) képvésel illusztrálom. A Corticates csoport tagjainak zömében van valamilyen sejtfala vagy más a sejtjüket burkoló köpeny. A növények (a képen egy tölgyfa látható), a mészmoszatok és a barnamoszatok ide tartoznak. A Podiates csoportba az amőbák és az állatokat és gombákat magába foglaló csoport található.

Az eukariótákat három nagy csoportra osztjuk: az ősi eukariótákra (Eozoa), valamilyen köpennyel rendelkező eukariótákra (Coricates) és az állábat növeszteni képes eukariótákra (Podiates). Az első csoportba tartozó egysejtűek a legelső leágazásai az eukarióta törzsfának. A legszélesebb konszenzus alapján az Excavata nevű csoport tartozik csak ide. A köpenyesek csoportjának őse biztosan rendelkezett valamilyen sejtfallal vagy más a sejtet kívülről burkoló képződménnyel, s mai tagjaik is zömével rendelkeznek ilyennel. A szárazföldi növények, amelyek cellulóz sejtfallal rendelkeznek, ide tartoznak. De a Corticates csoportba tartozik a legtöbb fotoszintézisre képes eukarióta. Az állábasok őse olyasmi lehetett, mint a mai amőbák: alakját képes volt változtatni, s ezzel mozogni vagy bekebelezni áldozatát. Kis fajszámú, alapi csoportján (Sulcozoa) kívül az amőbák és a hátsó ostorosok (Opisthokonta) tartoznak ide. Az igazi meglepetés, hogy ez a csoport magába foglalja az állatokat és a gombákat. Szóval a gombáknak semmi közük a növényekhez (a fotoszintézis hiánya miatt ezt azért régóta tudjuk), ellenben igen közel állnak az állatokhoz.

A következő hónapokban részletesebben bemutatom az itt említett csoportokat. Hogy emészthetőbb legyen három részre osztom a bemutatást.

Baktériumok és Archaeák
Eukarióták - Excavata és Podiates
Eukarióták - Corticates

2015. szeptember 26., szombat

A madáeretetés ökológiája

A madáretetés, amolyan népi hobbi. Nagyon sokan űzik. Nálunk jobbára télen szokás kis étel labdacsokat, szalonnabőrt, kenyeret, magokat, stb. kirakni az áttelelő madaraink téli túlélését elősegítendő. A madarak persze örömmel veszik a könnyen hozzáférhető táplálékot, s megörvendeztetnek látványukkal, énekükkel. Fiam is előszeretettel nézegette az ablakból a kifüggesztett magokkal teli flakonra szálló madarakat, megjegyezve, hogy milyen sokféle madár fordul meg nálunk.

A "laikusok" számára a tudomány az valami olyasmi, amit tisztaszobákban, fehér köpenybe öltözött komoly hölgyek és urak végeznek méregdrága műszereken. Nem. Nem csak. Vannak kérdések, amelyeket csak méregdrága műszerek segítségével lehet megválaszolni, s vannak amelyekhez azt kell nézni, hogy milyen madarak szállnak le a kihelyezett etetőre.

Új Zélandon olyan 24 háztartást megkértek, hogy vegyenek részt egy ökológiai kísérletben. A házuk kertjébe kihelyeztek egy madáretetőt. Egy állvány s egy kis tálca rajta. Semmi ennél összetettebb. A háztartások felének ennél többet nem is kellett csinálnia, kivéve, hogy egy madarászt időről-időre be kell engedniük, hogy az szemrevételezze az ott levő madarakat. A háztartások mások felének minden nap ki kellett helyeznie kenyeret és magokat a madaraknak. A magokat és a kenyeret természetesen a kísérletezők biztosították, s pontosan ugyan azon adagolásban kellett mindenütt kihelyezni azokat. A megfigyelés 18 hónapig tartott.

Az egyes háztartásokat kéthetente látogatta meg a madarász, aki egy előre meghatározott helyről, ahonnan jól belátta a területet 10 percig figyelte az ott levő, vagy ott átrepülő madarakat. Mindet feljegyezte, azokat is, akiket csak hallott, de nem látott.

Az magokkal és kenyérrel megtámogatott etetők körül más madárközösség volt észlelhető, mint a kirakott élelmet nem tartalmazó etetők körül. Főleg a behurcolt mindenevők és magevők gyakorisága emelkedett, mint a házi veréb (Passer domesticus), gyöngyösnyakú gerle (Streptopelia chinensis), seregély (Sturnus vulgaris) vagy a pásztormejnó (Acridotheres tristis). A helyi nektárevő tuinak (Prosthemadera novaeseelandiae), rovarevő szürke poszátának (Gerygone igata) vagy gyümölcsevő óriás-gyümölcsgalambnak (Hemiphaga novaeseelandiae) nem jut semmi élelem a tipikus etetőkből. Tehát olyan élelmet adunk, ami - legalábbis Új Zélandon - a betelepült madaraknak kedvez az őshonos fajok kárára. Magyarországon azért azt gondolom a gyümölcsevő madarak nem nagyon maradnak télire, de itt is biztosan befolyásolja az etetők jelenléte a helyi madárközösséget. Nem csak az élelem milyensége számít, hanem a helyben kialakuló közösség dominanciaviszonyai is. Egyes madarak igen agresszíven képesek védeni a forrásokat, s így más fajok nem jutnak ahhoz annak ellenére, hogy a madáretetők esetleg "mindenkinek" szánták azt.

A tanulmánynak nem is annyira az eredménye tetszett, hanem a módszere. Az eredmény kicsit várható is volt, bár ugye a precízen kivitelezett és dokumentált megfigyelés többet ér az anekdotáknál. A módszer alapvető egyszerűsége és a kérdés fontossága viszont megkapó. És itt (is) tetten érhető a tudomány nagyszerűsége! Jó kérdéseket kell kitalálni, amelyeket aztán meg kell válaszolni. A közeljövő kihívásai ökológiai természetűek, s így csak akkor tudunk velük mit kezdeni, ha ismerjük a körülöttünk levő világ működését. Ehhez viszont figyelni kell, s ahogy a terepbiológusaink mondják: "bekoszolni a kezünket". Lehet, hogy a minket érdeklő kérdésekre a választ tisztaszobákban kutatják ki, de a minket érintő kérdésekre a válasz ott kint a természetben keresendő.

Madáretetős képet nem találtam a családi fotótárban, de a 2014-es pacsmagi táborban Zsófi lányom és egy jégmadár kettőséről készült fotóval ékítem ezt a bejegyzést.

Hivatkozott irodalom

Galbraith, J. A., Beggs, J. R., Jones, D. N. és Stanley, M. C. 2015. Supplementary feeding restructures urban bird communities. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(20): E2648-E2657

 


2015. szeptember 9., szerda

A háború hajnala - egy neolitikus tömegsír

Nem tagadom, hogy érdekel a háború eredete. Miért háborúzunk? Mióta háborúzunk? Miben különleges az emberi nem a saját fajára irányuló halálos erőszak tekintetében?
Az biztos, hogy az "ember az egyetlen élőlény, amely saját faját irtja" megállapítás helytelen. Csimpánzoknál is ismeretes csoporton belül és főleg csoportok között halálos agresszió. Bonobóknál viszont nem! Szóval lehet békésen élni. De ez az emberre nem hiszem, hogy jellemző volt. A vadászó gyűjtögető népek harcai viszont igen eltértek a történelemkönyvek hatalmas csatáitól, amelyben seregek néznek farkasszemet és rontanak egymásra. Inkább rajtaütések, lábasjószág lopások és lányszöktetések voltak jellemzőek. Nyílt konfrontáció nem. (Ezekről majd egyszer írok részletesebben, mondom, hogy érdekel a téma)
A mezőgazdaság megjelenésével valami megváltozott. Megjelent a háború és az egész települések legyilkolása. Egy ilyen eseményről tanúskodik Schöneck-Kilianstädten (Hesse, Németország) közlében feltárt tömegsír. A 5207-4849 évvel ez előtt (tehát valamikor i.e. 3000 körül) keletkezett tömegsírban nagyjából 26 ember maradványai találhatóak. A korra amúgy fejlett temetéskultúra jellemző. A halottakat megfelelő pózba és tárgyakkal együtt temették el. Nem úgy itt, ahol egymásra hajigálva, törött eszközök és állati maradványok között találták a holtesteket. Egyes csontok mellett talált kő nyílhegyek, a koponyán található ütésnyomok és főleg a lábszáron megfigyelhető halál előtti törések bizonyítják, hogy a személyek erőszakos halált haltak. Sőt lehet haláluk előtt meg is kínozták őket (az alsó lábszár eltörése erre enged következtetni).
A csontok elemzésével megállapítható, hogy a legyilkoltak fele gyerek volt, másik fele felnőtt. A 13 gyerekek közül 10 6 év alatti (a legfiatalabb 6 hónapos), 2 6-8 éves és egy 17-21 éves. Ez utóbbi biztosan felnőttnek számított. Furcsa a 9-15 éves korosztály teljes hiánya. A felnőttek közül is a fiatalabbak jellemzőek, csak két csontváz tartozhatott 40 évnél idősebb személyhez (mindkettő feltehetően nő volt). A felnőttek közül alig akad nő (9 férfi, az említett 2 nő, s 2 csontváznál nem tudták megállapítani a nemet).
Tömegsír fotója.
A tömegsír a Közép-Európai vonaldíszes kerámia kultúrája időszakra esik, amelykor már letelepedett, mezőgazdasággal foglalkozó népek lakták Európa középső részét. A tömegsír nem egyedi, hasonlóakból még ismert legalább kettő. Ezek egyben a bizonyítékai, hogy háborúk, legalábbis teljes településnyi ember legyilkolásával járó cselekedetek történtek ez idő tájt.
A miértek a csontokból nehezen olvashatóak ki, bár ismerve az ember további történetét a harcokat területekért, erőforrásokért vívtak. A fiatal lányok hiánya a legyilkoltak közül utal arra, hogy őket elhurcolták (jellemző volt ez akkor és később is). A tinédzser fiúk pedig megszökhettek vagy őket rabszolgaként szintén elhurcolták.
A harcok eredete sokkal korábbra, bőven az anatómiailag modern ember megjelenése előttre tehető. A háborúk kora viszont ekkor kezdődött.

Hivatkozott irodalom

Meyer, C., Lohr, C., Gronenborn, D. és Alt, K. W. 2015. The massacre mass grave of Schöneck-Kilianstädten reveals new insights into collective violence in Early Neolithic Central Europe. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(36): 11217-11222

2015. augusztus 5., szerda

Mit vagyunk hajlandóak megenni gyerekként?

Egy mindenevő élőlénynek, mint mi magunk, valahogy meg kell tanulnia, hogy mi ehető és mi nem. Ha az ember fia/lánya pandának születik, akkor ugye bambuszt fog rágcsálni, ha pedig koala, akkor eukaliptuszt. A specialista fajok génjeiben van, hogy mit kell enniük. Mi viszont helytől függően igen sokféle élelmet eszünk. Ha nem így lenne, nem is tudtuk volna benépesíteni az egész Földet.

Akinek van gyerek az tudja, hogy azért akármit nem esznek meg. Akármit mi magunk sem eszünk meg. S jól tesszük. A növények (és gombák) egy jó része mérgező, nem kéne kóstolgatni őket.

A korábbiakkal ellentétben most igen régi cikkeket ástam elő, a gyerekek ételpreferenciáját már a múlt században (még mindig fura így hivatkozni a XX. századra) is vizsgálták. Eleinte csak a szülőket kérdezték meg, hogy mit szeretnek a gyerekeik, de később rájöttek, hogy a 2-4 évesek már örömmel megmondják, hogy mit szeretnek. Mit megmondják! Képesek az embert ledorongolni, ha olyat mer kínálni nekik, amit "tudvalevő, hogy sohasem eszek ilyet".
Pár kép apróságaimról, ahogy esznek. Már nem ilyen aprók.
 A bemutatott kísérletek majd mindegyike úgy kezdődik, hogy valamilyen ételt mutatnak egy gyereknek. Mindet megkóstolja, megnevezi (ha nem ismeri megmondják neki mi az), majd eldönti, hogy ez tetszik neki, nem tetszik, vagy olyan semmilyen. Végül minden kategóriában sorrendet kell felállítania, így a kísérletezők tudni fogják mely ételt szereti a legjobban, s melyiket a legkevésbé.
Igen apró, 1-2 éves gyerekeknél, a legfontosabb, hogy lássa, mások ettek abból, amit rá akarnak tukmálni. Persze hajlandó elfogadni az édesanyjától csak úgy ételt, sőt mástól is, de a legbiztosabb módja, hogy egyen valamit, ha előtte mi is eszünk belőle. Mindhárom gyermekemnél előfordult, hogy elkezdtem enni, majd ők elkérték tőlem. Nem lehetett meggyőzni őket, hogy az ő tányérjukban pontosan ugyan az van. Nekik az kellett, amit én kanalaztam. Nem tudom hibáztatni őket. Amiből apa evett az biztosan ehető. Pont. Az összes többi dolog gyanús.

Kicsit nagyobb gyerekeknél még mindig fontos, hogy mennyire ismerik az adott ételt. Vegyünk gyümölcsöket: almát, körtét, banánt, datolyát, narancsot, grapefruitot, ananászt és őszibarackot. Kérdezzünk meg 3-4 éveseket, hogy mennyire tetszenek nekik ezek a gyümölcsök. A 3 évesek preferenciájának legfőbb meghatározója, hogy ismerik-e az adott gyümölcsöt. Például a datolyát vagy a grapefruitot nem mindenki ismerte, nem is nevezték meg, mint tetsző gyümölcsöt. Négy éves kor felett viszont a gyümölcsök édessége a legfontosabb jellemző a preferenciában.


Az édes dolgokkal nem lehet versenyezni. De ezen kívül a "társadalmi elvárás" megszerettethet a gyerekekkel bizonyos ételeket. Gyerekek elé raktak nyers répát, zellert, karfiolt vagy gombaszeletet, illetve főtt zöldbabot, borsót, kukoricát, brokkolit vagy céklát (mondjuk a nyers gombát és karfiolt furcsállottam, de nagyon). Kóstolást követően mindenki megmondhatta mennyire tetszett vagy nem tetszett neki az adott étel. Így mindenki egyéni preferenciáját megállapították. Ezt követően kis 5 fős csoportokat alakítottak a gyerekekből úgy, hogy az egyikük preferenciája két adott zöldségre merőben más legyen a többiekéhez képest. Három napon át választhattak a gyerekek, hogy kétféle zöldség közül melyiket kérik enni. Az első nap az választhatott elsőnek, aki tetszésével egyedül volt. Általában azt választotta, amit amúgy is szeretett. Utána viszont társai választottak előbb, azaz láthatta, hogy mások mást kedvelnek. S bizony több esetben az ő választása is megváltozott. Fontos, hogy a többiek mit gondolnak az ételről! Még iskolás korban is érezhető, hogy a gyerekek képesek valamit "fúj, nem ehető"-nek nyilvánítani csak mert valaki közülük nem hajlandó megenni.


Nemcsak a társak jó példája, de az étel kapásának társas összefüggései is fontosak. A gyerekek preferenciája növelhető olyan ételek felé, amelyeket jutalomként kapnak, vagy amelyeket közvetlenül adnak nekik. Tehát a „ügyes vagy itt egy falat répa” vagy a „nincs kedved egy szelet karalábéhoz?” hatásosabb, mint a „konyhában találsz ennivalót, válassz magadnak” (és nem a répát fogja választani). A kísérletben olyan ételeket adtak a gyermekeknek, amelyeket a gyerekek sem nem szerettek nagyon, sem nem utáltak nagyon. A preferencialistájuk közepéről választottak. A megfelelő szociális kontextus képes növelni az étkek kedveltségét. Vessük össze ezt az eredmény azzal a szokásunkkal, hogy a gyerekek jutalomként cukrot, csokit, fagyit kapnak. A társasági eseményekkor – születésnapi zsúr – nem gyümölcs vagy zöldség van felszolgálva, hanem chips és édességek. És csodálkozunk, hogy ezeket az ételeket szeretik!


Mindezek nagyon ősi reflexek. Az anya által evettek már a méhben befolyásolják az utód ételpreferenciáját. A szoptatás során is adódnak át ízanyagok. A társak által evett ételek is egyértelműen azt jelzik: ez ehető, megpróbálhatod.


Szóval tartsuk észben a fentieket, amikor gyermekünket próbáljuk egészségesen etetni.

Hivatkozott irodalom

  • Birch, L. L. 1980. Effects of peer models' food choices and eating behaviors on preschoolers' food preferences. Child Development 51(2): 489-496
  • Birch, L. L. 1979. Dimensions of preschool children's food preferences. Journal of Nutrition Education 11(2): 77-80
  • Birch, L. L., Zimmerman, S. I. és Hind, H. 1980. The influence of social-affective context on the formation of children's food preferences. Child Development 51(3): 856-861
  • Harper, L. V. és Sanders, K. M. 1975. The effect of adults' eating on young children's acceptance of unfamiliar foods. Journal of Experimental Child Psychology 20(2): 206-214