Mi történt a tudományban?: rituálé

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rituálé. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 28., csütörtök

A rituálék és az emberi együttműködés

A rituálék alapja a szinkron mozgás, a közösségi lét megélése. Az utánzásban úgy tűnik nagyon jók vagyunk. Lehet ennek sokféle előnyös vetülete, például felmerült, hogy az eszközhasználatnál kimondottan jó, ha elsőre egyszerűen utánozni próbálunk és nem rögtön megérteni. De van egy ennél talán fontosabb aspektusa: növeli az együvé tartozás érzését és így az együttműködésre való hajlamot.

A rituálék növelik az együttműködés szintjét

A rituálék egyik jelentős forrásai a vallások. A vallások együttműködést kiváltó hatásáról már írtam (itt). Itt egy kicsit más aspektusokból mutatom be ugyanezt: a vallási rituálék segítenek az együttműködésben.

Izraeli kibucokban mérték az együttműködés szintjét egy igen kitekert rabok dilemmája játékkal. Van 100 sékel közös pénz. Mindkét játékos egymástól függetlenül dönthet, hogy mennyit vesz ki belőle magának. Ha ez összességében több, mint 100, akkor senki nem kap semmit. Amennyiben viszont marad pénz a közösben, akkor azt 1,5-tel felszorozzák és felezik a játékosok között. Legtöbbet, akkor vihetnének haza, ha mindketten bent hagynának mindent, mert akkor a 100 sékel másfélszeresét, 150 sékelt osztanának el köztük, azaz 75 sékelt vinnének haza. Minden 50 sékel feletti kivétel kockáztatja, hogy semmit nem kapnak (ebben eltér egy szokványos rabok dilemmája játéktól). Minél többet hagynak a közösben, annál inkább együttműködő a játékos.

A játékot vallási és világi kibucokban is elvégezték. A játékosok nem tudtak egymásról, de tudták, hogy közösségük egy másik tagjával játszanak. A vallási kibucok férfi tagjai 29,9 sékelt tartottak meg maguknak, a nők 33,7 sékelt. A világi kibucokban 30,1 (férfiak) és 30,5 sékelt (nők) vettek ki átlagosan a játékosok. Ezekben a számokban igazából nincs különbség. Az egyetlen különbség itt a vallásos kibucokban a férfiak és a nők viselkedésében van. Ez viszont nem nemek közötti különbség, mert a világi kibucokban ilyen különbség nincs. A két csoport között zsinagógalátogatási gyakoriságukban van különbség. Több férfi napi szinten jár zsinagógába, és ők igen együttműködőek, valahol 27 sékel körül vesznek ki a közösből, míg a csak szombatot és ünnepnapokat tartó társaik átlagosan 36-ot. A napi közös ima egy rituálé. És ez növeli az együttműködés szintjét. A világi kibucokban is kimutatható volt, hogy akik gyakrabban vesznek részt a közös étkezéseken, azok együttműködőbbek.

Brazília egy afrikai ihletésű vallási közösségében (kandomblé) is megvizsgálták egy normál közjó játékkal, hogy a vallási rituálékban inkább résztvevők együttműködőbbek-e (többet adnak a közösbe). Igen. Ez jött ki (Soler 2012).

Ezekben a példákban nem a vallási együvé tartozás együttműködésre való hatását vizsgálták, hanem a rituálékban való részvétel szerepét az együttműködés szintjében. Viszont nehéz elválasztani a vallásosságot és annak a morálra gyakorolt vélt vagy valós szerepét az együttműködéstől. Ezért vizsgáljunk olyan eseteket is, amelyekben nem a vallás a közös az emberekben.

Új Zélandon vizsgálták különböző klubokban az együttműködést. Vannak cselekvések, amelyek teljes szinkron mozgást igényelnek, mondjuk egy jóga óra vagy a tajcsicsuan. Vannak olyan cselekedetek, amelyekhez szükséges egyfajta szinkron, de nem teljesen azonosan cselekednek a résztvevők, például egy kórus (több szólam) vagy egy harcművészet edzésen. És vannak tevékenységek, amelyekben nincs semmilyen szinkron cselekedet, például egy társasjáték klubban. Bár a beválogatott cselekedetek között van vallási töltetű is (katolikus mise vagy buddhista kántálás), de a hatások ezek nélkül is működnek.

Szóval egy teljesen szokványos közjó játékot játszanak a résztvevők a szokásos cselekedetük után (közös terepfutás, póker (nem tétben), jóga, capoeira, kórus, stb.). Ebben 5 új zélandi dollárról döntenek, hogy mennyit tartanak meg és mennyit adnak a közösbe. A közösbe adott összeget megduplázzák és egyenlően szétosztják a játékosok között. Az átlagos befektetés 3,38–4,54 dollár között volt (67%–91%), ami igen magas ezen játékokat tekintve. Bár a résztvevők nem tudták, hogy pontosan kivel játszanak, de tudták, hogy közösségük tagjaival. A közösség itt erősen megjelenik a döntésben.

A teljesen szinkron mozgást igénylő tevékenységek mellett magasabb az együttműködés

A legalacsonyabb átlagos befektetést a közjóba a "futószakkör" produkálta, a legmagasabbat pedig a katolikus mise (tőle kicsit lemaradva a jóga és a buddhista kántálás volt). Tehát van hatása a közös, azonos mozgásnak (Fisher et al. 2013).

Ugyanez a kutatócsoport megkért 4 fős csoportokat, hogy egy bizonyos egyszerű mozdulatsort próbáljanak meg közösen egyszerre végezni (szinkron és van közös cél), vagy csak egyszerűen mozogjanak egy metronóm hangjára közösen (szinkron, de nincs közös cél). Volt még olyan beállítás, hogy kicsit más metronómot hallgattak (aszinkron, nincs közös cél) és olyan, ahol csak TV nézték, hogy mások szinkron mozognak (passzív). A korábban amúgy idegenek ezt követően játszottak egy közjó játékot. Nem meglepő módon a közös cél és a szinkronitás igen magas együttműködési szintet eredményezett. Az átlagos befektetés 3,8 körüli volt. Ehhez képest az aszinkron esetben 2,8-nél kisebb. A szinkron mozgás nagyon erősen befolyásolja az együttműködés szintjét (Reddish et al. 2013).

Csak a szép közös emlékek miatt! Lehet, hogy a szinkronitás nem mindig sikerült :)

A muzikális majom

Ez utóbbi kísérletben már nyoma sincs a vallásosságnak és a vallási rituáléknak. Egyszerűen csak közös mozgásról van szó (ami amúgy szerves része a vallási rituáléknak). Mikor mozgunk általában együtt? Tánc közben. A tánc és a zene régóta velünk van és nagyban segít megerősíteni együttműködő ösztöneinket. Erről mesél Scheuring István kollégám az egyetemi rádióban.

Jobb! Bal! Jobb! Bal!

És, ha az előző bejegyzésemet klónok masírozásával kezdtem, akkor maradjunk még egy gondolat erejéig a masírozásnál. Kérjünk meg két férfit, hogy menjenek egymás mellett kb. 250 métert. Egy részüket megkérjük, hogy próbálják meg szinkronizálni lépéseiket. A többi nem kap ilyen instrukciót. Ezt követően mutatunk nekik egy mérges férfi arcot (csak arcot, még haj sem látszik), amiről azt állították, hogy egy bűnöző képe. Meg kellett becsülni, hogy milyen magas, mekkora a testmérete, mennyire "férfias". Az egymás mellett masírozók kisebbnek és kevésbé férfiasnak becsülték a látott mérges arcot, mint a csak egymás mellett gyaloglók. Tehát a masírozást követően kevésbé tűnt veszélyesnek az illető (Fessler és Holbrook 2014). Ketten egy ellen mégiscsak jobbak az esélyek. Na ezért masírozunk.

Hivatkozott irodalom

Soler, M., 2012. Costly signaling, ritual and cooperation: evidence from Candomblé, an Afro-Brazilian religion. Evol Hum Behav 33: 346–356.
Sosis, R., Ruffle, B. J., 2003. Religious ritual and cooperation: Testing for a relationship on israeli religious and secular kibbutzim. Current Anthropology 44: 713–722.
Fischer, R., Callander, R., Reddish, P., Bulbulia, J., 2013. How do rituals affect cooperation? Human Nature 24: 115–125.
Reddish, P., Fischer, R., Bulbulia, J., 2013. Let’s dance together: Synchrony, shared intentionality and cooperation. PLoS ONE 8: e71182.
Fessler Daniel, M. T., Holbrook, C., 2014. Marching into battle: synchronized walking diminishes the conceptualized formidability of an antagonist in men. Biol Lett 10: 20140592.

2019. február 25., hétfő

A rituálék és az emberi viselkedés

Vonzódunk a rituálékhoz. Na nem valami sötét üzelmekre kell gondolnunk, hanem a mindig azonosan végrehajtott cselekedetekhez, amelyeknek nem biztos, hogy van bármilyen haszna. Ezek másolások, egymás cselekedeteinek a másolása. Ilyen másolás egy katonai parádén az egyszerre lépő katonák menetelése. Mielőtt azonban az ilyen szinkron mozgás és a rituálék hasznát mutatnám be (egy következő bejegyzésben) a rituálékra való hajlamunkat mutatom be.

Vegyünk egy dobozt, aminek a tetején van egy rúd az elején pedig egy ajtóka, és van egy pálcánk segédeszközként. A demonstrátor megmutatja, hogy pálcával háromszor ráütve a a rúdra, kitolva a rudat az azt helyben tartó gyűrűkből, beillesztve a rudat az így felszabaduló lyukba, majd felemelve a doboz elején levő ajtókát a mögötte levő üregből a pálcával egy jutalom szerezhető meg. A mozdulatsor eleje teljesen felesleges, a jutalom megszerezhető az ajtóka felnyitásával és a jutalom pálcával való kiszedésével. A felső rúd mozgatása és az ott levő üreggel való kölcsönhatásnak nincs jelentősége a jutalom megszerzése szempontjából. (Horner és Whiten 2005)

Egy átlátszatlan doboz esetén ezt a kísérlet alanya nem tudhatja és így esetleg kénytelen az egész mozdulatsort végigcsinálni. Egy átlátszó doboz esetén viszont egyértelmű, hogy a mozdulatsor eleje felesleges. Lehet rögtön az ajtóval kezdeni és megszerezni a jutalmat.

Fiatal csimpánz a dobozzal. Bal oldalt egy átlátszatlan doboz látható, míg jobbra egy átlátszó.

Fiatal csimpánzok és fiatal emberpalánták markánsan máshogy viszonyulnak ehhez a feladathoz. A csimpánzok átlátszatlan doboznál 60%-ban megismételték a felesleges mozdulatsort, de amikor látható volt, hogy mit is kéne csinálni a jutalomért, akkor céltudatosan csak azt végezték el (6% volt a felesleges mozdulatot is elvégzők gyakorisága). Embergyerekek viszont a doboztól függetlenül 70–80%-ban az egész mozdulatsort végigcsinálták. Tehát akkor is igazodtak a demonstrátorhoz, utánozták azt, amikor egyértelmű volt, hogy ennek nincs jelentősége a jutalomszerzés szempontjából. De a rituáléknak és az elvárásoknak megfelelés nagyon erős bennünk!

Egy másik kísérletben (Clay és Tennie 2018) vegyünk egy kettévágott fadarabot és rejtsünk el a belsejében levő kivájt üregében egy matricát. A fadarabot csap és luk tartja egyben. A két fél simán szétszedhető. Amikor a fa kinyitását 3–5 éves gyerekeknek megmutatták, akkor a kontroll kivételével mindig végeztek a kinyitás szempontjából felesleges műveleteket is. A fát a bal kézben tartva a demonstrátor a jobb kezének hátát a fához dörzsölte kétszer, az óramutató járásával egyező irányban körözve, majd felemelte jobb kezét és a fa fölött csuklóját négyszer körözte. Csak ezt követően nyitotta ki a dobozt. Egy másik rituáléban előbb a jobb mutatóujjával egy X-et rajzolt a fa tetejére, majd a két fél elválásának vonalát végigkövette ujjával. Mindkét esetben az extra cselekedetek teljesen feleslegesek.

Ezt követően a dobozt elvitték feltölteni (a benne levő matricát megkapta a kísérlet alanya), de nem feltöltötték, hanem egy nyithatatlan replikára cserélték. A gyerekek 70–80%-a előbb elvégezte a felesleges mozdulatsornak legalább az egyik tagját (általában a másodikat, arra biztosan jobban emlékeztek még) és csak azt követően próbálta kinyitni a dobozt. Ez nem sikerült. De ez számunkra lényegtelen.

Végezzük el ugyanezt a kísérletet bonobókkal. A matrica helyett almadarabokat kapnak, de amúgy minden ugyanaz. A bonobók rögtön megpróbálják kinyitni a fadarabot. Amikor ez nem sikerül, akkor további olyan cselekedetet végeznek, amivel potenciálisan ki lehet nyitni egy ilyen dobozt (rázás, harapás, rángatás, stb.). A "varázsmozdulatokat" azonban nem utánozzák. A csimpánzok okos állatok és eszközhasználatuk is egészen kivételes tud lenni, de az imitációban nem a legjobbak (Tennie et al. 2012).

Vagy legalábbis a rituális imitáció nem kenyerük. de Waal és munkatársai egy fémdobozba rejtettek élelmet. A dobozon volt egy ajtóka, amit felemelve, vagy oldalra húzva lehet a doboz belsejéhez hozzáférni (mozi 1 és mozi 2). Mindkét módszer működik. Nagyjából a tesztelt csimpánzok és gyerekek fele rá is jött, hogyan kéne magától kinyitni az ajtót. Ez csak azt bizonyítja, hogy a feladat nem lehetetlen és saját megoldás is lehetséges. Újabb csimpánzok és gyerekek bevonásával egy információ átadásos kísérletet végeztek, ami nagyjából a sugdolózós játéknak felet meg, amiben megnézzük mi jön ki több átadást követően az elején megadott mondatból. Itt megtanítottak egy egyedet/személyt az ajtó valamelyik kinyitására. Ezt követően már ő mutatta meg a következő egyednek, és így tovább. Mind csimpánzok, mind embergyerekek (3 évesek) esetében az elsőnek megmutatott kinyitási procedúra ment tovább egyik egyedről/személyről a másikra. Lehet, hogy ez nem pontos imitáció (ezt emulációnak is lehet hívni), de az egyedek ragaszkodtak ahhoz a módozathoz, amit tanultak. Volt olyan csimpánzt, amelyik véletlenül a másik módon nyitotta egyszer ki az ajtócskát. De csak egyszer "tévesztett", és az őt megfigyelő már a többségben alkalmazott módszert alkalmazta és adta tovább. Tehát, amikor van célirányos oka, a csimpánzok is utánoznak (legalábbis másolnak egy bizonyos tekintetben). Az emberek viszont szinte mindig hajlamosak az utánzásra.