2018. április 27., péntek

Az akadémia élet rémálmai egy munkavállaló szemével

Írtam egy cikket a tudomány megbízhatóságának és a tudományos karrier sajátságainak kapcsolatáról. A Publications című folyóirat tudományos etikáról szóló különszámában megjelent tanulmány címe: Ki pusztuljon: te vagy a tudomány?


 A tudományos világban elharapódzott a publikálj vagy pusztulj (publish or perish) mentalitás, ami arról szól, hogy aki nem ír elég tudományos közleményt (tankönyvek, ismeretterjesztés, oktatás nem számít!) annak nincs helye a tudomány művelői között. Legalábbis pénzt nem fog kapni.

Publikálni pedig úgy lehet a legegyszerűbben, ha az ember nem sokat fárad magával a kutatással, mert az pénz- és időigényes. Elég kitalálni az adatokat, vagy legfeljebb egyszer elvégezni a kísérletet és behazudni, hogy többször is el lett végezve. Ennek a mentalitásnak az eredménye, hogy a cikkek egy jelentős része nem megismételhető, és egyre többen buknak le a csalással (de így is csak egy kis részük).


Ez az etika része. Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy mi van a mostani rendszerben, ami majdnemhogy megköveteli az etikátlan magatartást? A többségi társadalom foglalkoztatási normáitól teljesen elütő rendszer.

Diákigazolvány és ösztöndíj



Felveszünk minden évben 250+ biológushallgatót. Ezeknek persze egy része nem ide való, de zömük kutató szeretne lenne. Szeretne új dolgokat felfedezni. Ez viszi előre a világot, miért is ne vágynának rá. Ehhez képest nagyjából ha a végző 100 MSc-snek az ötöde kerül be a doktori képzésbe. A doktori fokozat előfeltétele a tudományos karriernek. Ez egy lépcső, amit meg kell ugrani.


És itt kezdődnek a problémák. A doktori képzés alatt a doktorandusz diák (tanuló) ugyanúgy, ahogy 6-7 éves kora óta folyamatosan. Míg a munka világába kikerülő társai munkaviszonyba kerülnek és elkezdik gyűjteni az éveket a nyugdíjhoz, vagy lesz adójuk, aminek az 1%-ról dönthetnek, addig a doktorandusz a napi 8 óra munkája ellenére csak diák. Nincs munkaviszonya. Ez a 4 év munka szempontjából elveszett. Majd 28 éves korától kezdheti el gyűjteni az éveket. A 40 nem lesz meg.


A doktoranduszoknak normális állást kell biztosítani!

Határozott idejű szerződések

Sikeres doktori (PhD) fokozatot követően, ha nagyon szerencsés, nagyon keményen dolgozott és felfigyelnek rá, akkor kaphat egy határozott idejű kinevezést, mint tudományos munkatárs. Fizetése – egy olyan munkakörben, amihez 20 év tanulás kell – 277200 Ft. Bruttó. Havonta. És nem határozatlan idejű a kinevezés. Határozott. Általában 1 legfeljebb 2 évre. Határozott idejű munkaszerződése a magyar munkavállalók 8,7%-nak van (2016), amely szerződés a 16–20 évesek között gyakoribb. Ha minden jól megy, talán folytathatod utána. Vagy nem. Határozatlan idejű munkaviszony pedig... na olyat még nem láttam. Legalábbis olyat nem, amin a nevem is szerepelt volna.


A tanársegédek (tudományos segédmunkatárs), az adjunktusok (tudományos munkatárs), a docensek (tudományos főmunkatárs) és az egyetemi tanárok (tudományos tanácsadó) fizetése (minden év jan. 1. állapot alapján) és az az évra érvényes minimálbér (garantált bérminimum), átlagfizetések a szellemi foglalkozásúaknál és a GDP egy főra jutó része.

A fizetés a tudományos főmunkatársi pozícióban sem lesz sokkal jobb. Ehhez a doktori után legalább 8–10 év eredményes kutatói élet kell. Ekkor még mindig kevesebbet keresünk a szellemi foglalkozásúak átlagánál! Még mindig elevenen él bennem, hogy olyan tizenöt éve, friss lakástulajdonosként festettem két helyiséget (ennyire volt keret, a többit mi maszatoltuk). A festő akkor megkérdezte, hogy mennyit keresek így a húszas éveim végén, túl sok év tanulással. Megmondtam. Sokáig röhögött. Most negyven múltam, és továbbra is meg tudnám nevettetni a szakikat.


Legalább a tudományos főmunkatárs szinttől már állandósítani kell a munkavállalókat.


Az élet az egyetemi tanárok szintjével kezdődik


Az egyetemi tanári fizetés az első, ami átlag feletti. Ez az, amiből már talán meg is lehet élni. Ez az a pozíció, amit mindenki minél hamarabb el szeretne érni, mert innentől nem filléres napi problémákról szól az ember élete. Megjegyzem bár az adatok Magyarországról szólnak, nyugaton sem jobb a helyzet. Az éhbér szint máshol van, de máshol is a professzorok az elsők, akiknek a fizetése kezd összemérhető lenni az iparban foglalkoztatottakéval. És persze fényévekkel marad el a középvezetőkétől (miközben ugye ez a legmagasabb polc az akadémiai ranglétrán).


Az egyetemi tanári kinevezés azonban nem csak arról szól, hogy megvan az ember lányának/fiának nagydoktorija (DSc / MTA doktora). Az csak az előfeltétel. Az is kell, hogy kinevezzék. És a hierarchia egy piramis, ahol egyre magasabban egyre kevesebb a hely. Mindenki a csúcsra szeretne törni, és mivel ez nem rang, hanem cím, így elvileg lehetne is mindenkiből egyetemi tanár. De a folyamatos forráshiány következtében a kvalifikáltak csak egy része kapja meg a kinevezést.


Kisebb legyen a fizetésugrás az egyes szintek között és emeljék a fizetést legalább a duplájára.


Számok bűvöletében



Tehát a normális élethez a professzori szintet kell a lehető leggyorsabban elérni (lehetőleg a többi hasonkorú előtt). Ehhez cikkek kellenek. Sok és lehetőleg jó tudományos lapokban. A probléma nem az, hogy dolgozni kell. Aki valahogy megszerezte a PhD-ját, az hozzászokott a napi 10-14 órás munkanapokhoz és a 7 napos munkahéthez. Örömmel dolgozunk! A munkánknak viszont egyetlen aspektusát, s annak is egy fura számszerűsített értékét veszik figyelembe. Csak a cikkek száma, impakt faktora, a rájuk kapott hivatkozás számít. Senkit nem érdekel, hogy jó tudományt végzünk vagy sem. Számokat kell produkálnunk, amelyek számként mennek egyre feljebb, míg végül valamelyik minisztériumban landol egy nagy szám, ami nem mond semmit, de remélhetőleg több, mint tavaly és akkor minden rendben van.


A számok túlmisztifikálást kell abbahagyni. Egyértelmű, hogy amint egy szám alapján mérnek, onnantól arra kell optimalizálni, hogy az a szám nagy legyen. És onnantól nem az számít, hogy pontos tudományt végezzünk, hanem, hogy nagy szám jöjjön ki a végén.


Ne számok alapján ítéljenek meg, hanem az alapján, amit teljesítek: maguk a cikkek alapján.


 folyt köv...

2018. április 10., kedd

A cukorbajos hal, aminek nincs semmi baja

Azt gondolnánk, hogy hasonló élettani problémák, hasonló betegségeket okoznak bennünk és más állatokban. Amikor nincs így, akkor találtunk egy példát, hogy a betegséggel együtt lehet élni és ez segíthet a gyógyításban.


A barlangi vaklazac (Astyanax mexicanus) nevével ellentétben nem csak barlangban él. Felszínen élő populációi teljesen normális halacskának néznek ki. A barlangban élők viszont szemtelenek (vakságukról itt) és világos színűek. Az itt élők egy igen más környezetben élnek, mint felszíni társaik: a barlangokban sokkal szegényesebb a környezet. És van még egy különbség: a vércukorszintjük rendkívül magas. Olyan magas, ami nem tűnik egészségesnek.

A barlangi vaklazac felszíni (felül) és barlangi formája. Csak a barlangi forma vak (szem nélküli).


Alapvetően nem kell sok cukor a vérben. Annyira van szükség, hogy a sejteket ellássa energiával. Amikor eszünk, akkor felveszünk cukrot (jobbára szénhidrátot eszünk, amiből szőlőcukor lesz) és a vércukorszintünk megemelkedik. Az inzulin hormon hatására  a cukor raktározódik és a vércukorszint csökken. Éhezés vagy jelentősebb cukorfelhasználás (aktív mozgás) hatására csökken a vércukorszint és a glukagon hormon hatására cukor szabadul fel. A vércukorszintünk így egy közel állandó értéken marad. A cukorbetegség az az állapot, amikor ez a szabályzás valamiért nem működik, és a vércukorszint tartósan magas.


Ezeknek a halaknak 2-es típusú cukorbetegsége van, azaz a sejtek ellenállóak az inzulinra. Az inzulintermelésük teljesen normális, de a magas vércukorszintjük sokkal lassabban csökken, s általában is magas a vércukorszintjük. Genetikailag az inzulin receptor-gén 211. aminosavja prolinról leucinra változott, s ez nagyobb részt magyarázza az inzulin rezisztenciát (a fenotípusok közti különbségért több gén felelős, de a többit még nem találták meg). Hasonló mutáció emberben cukorbetegséget (Rabson–Mendenhall szindrómát) okoz. A barlangi halak viszont nem mutatják a cukorbetegség tüneteit. Sőt, gyorsabban és nagyobbra nőnek. Minden bizonnyal a szegényes környezetükhöz való adaptáció számukra a megváltozott vércukorszint szabályzás.


Azt gondolhatnánk, hogy van valamilyen hátránya is ennek a nem egészséges állapotnak és ezek a barlangi halak például gyorsabban öregednek. A sok cukor a vérben elősegíti a cukrok kötődését fehérjékhez, amelyet emberben több öregedéssel összefüggő folyamatban megfigyeltek. Ez az egyik ok, amiért nem akarunk túl magas vércukorszintet. Gyorsabban öregednek ezek a barlangi halak, mint felszíni társaik? NEM! Sőt, lassabban öregednek. 15 éves korukra a felszíni halak mutatják már az öregedés jelét, amit viszont a barlangi fajtársaik nem.


Ez a felfedezés igazi érdekessége: hogyan kerülik el ezek a vaklazacok a magas vércukorszint öregedést gyorsító hatását? Nem tudjuk, de tudjuk, hogy képesek elkerülni, tehát vizsgálatukkal lehet, hogy megoldást találunk cukorbetegségben szenvedő embertársaink életkörülményeinek javításához.


Hivatkozott irodalom

Riddle, M. R., Aspiras, A. C., Gaudenz, K., Peuß, R., Sung, J. Y., Martineau, B., Peavey, M., Box, A. C., Tabin, J. A., McGaugh, S., Borowsky, R., Tabin, C. J. és Rohner, N. 2018. Insulin resistance in cavefish as an adaptation to a nutrient-limited environment. Nature 555: 647–651