2015. szeptember 26., szombat

A madáeretetés ökológiája

A madáretetés, amolyan népi hobbi. Nagyon sokan űzik. Nálunk jobbára télen szokás kis étel labdacsokat, szalonnabőrt, kenyeret, magokat, stb. kirakni az áttelelő madaraink téli túlélését elősegítendő. A madarak persze örömmel veszik a könnyen hozzáférhető táplálékot, s megörvendeztetnek látványukkal, énekükkel. Fiam is előszeretettel nézegette az ablakból a kifüggesztett magokkal teli flakonra szálló madarakat, megjegyezve, hogy milyen sokféle madár fordul meg nálunk.

A "laikusok" számára a tudomány az valami olyasmi, amit tisztaszobákban, fehér köpenybe öltözött komoly hölgyek és urak végeznek méregdrága műszereken. Nem. Nem csak. Vannak kérdések, amelyeket csak méregdrága műszerek segítségével lehet megválaszolni, s vannak amelyekhez azt kell nézni, hogy milyen madarak szállnak le a kihelyezett etetőre.

Új Zélandon olyan 24 háztartást megkértek, hogy vegyenek részt egy ökológiai kísérletben. A házuk kertjébe kihelyeztek egy madáretetőt. Egy állvány s egy kis tálca rajta. Semmi ennél összetettebb. A háztartások felének ennél többet nem is kellett csinálnia, kivéve, hogy egy madarászt időről-időre be kell engedniük, hogy az szemrevételezze az ott levő madarakat. A háztartások mások felének minden nap ki kellett helyeznie kenyeret és magokat a madaraknak. A magokat és a kenyeret természetesen a kísérletezők biztosították, s pontosan ugyan azon adagolásban kellett mindenütt kihelyezni azokat. A megfigyelés 18 hónapig tartott.

Az egyes háztartásokat kéthetente látogatta meg a madarász, aki egy előre meghatározott helyről, ahonnan jól belátta a területet 10 percig figyelte az ott levő, vagy ott átrepülő madarakat. Mindet feljegyezte, azokat is, akiket csak hallott, de nem látott.

Az magokkal és kenyérrel megtámogatott etetők körül más madárközösség volt észlelhető, mint a kirakott élelmet nem tartalmazó etetők körül. Főleg a behurcolt mindenevők és magevők gyakorisága emelkedett, mint a házi veréb (Passer domesticus), gyöngyösnyakú gerle (Streptopelia chinensis), seregély (Sturnus vulgaris) vagy a pásztormejnó (Acridotheres tristis). A helyi nektárevő tuinak (Prosthemadera novaeseelandiae), rovarevő szürke poszátának (Gerygone igata) vagy gyümölcsevő óriás-gyümölcsgalambnak (Hemiphaga novaeseelandiae) nem jut semmi élelem a tipikus etetőkből. Tehát olyan élelmet adunk, ami - legalábbis Új Zélandon - a betelepült madaraknak kedvez az őshonos fajok kárára. Magyarországon azért azt gondolom a gyümölcsevő madarak nem nagyon maradnak télire, de itt is biztosan befolyásolja az etetők jelenléte a helyi madárközösséget. Nem csak az élelem milyensége számít, hanem a helyben kialakuló közösség dominanciaviszonyai is. Egyes madarak igen agresszíven képesek védeni a forrásokat, s így más fajok nem jutnak ahhoz annak ellenére, hogy a madáretetők esetleg "mindenkinek" szánták azt.

A tanulmánynak nem is annyira az eredménye tetszett, hanem a módszere. Az eredmény kicsit várható is volt, bár ugye a precízen kivitelezett és dokumentált megfigyelés többet ér az anekdotáknál. A módszer alapvető egyszerűsége és a kérdés fontossága viszont megkapó. És itt (is) tetten érhető a tudomány nagyszerűsége! Jó kérdéseket kell kitalálni, amelyeket aztán meg kell válaszolni. A közeljövő kihívásai ökológiai természetűek, s így csak akkor tudunk velük mit kezdeni, ha ismerjük a körülöttünk levő világ működését. Ehhez viszont figyelni kell, s ahogy a terepbiológusaink mondják: "bekoszolni a kezünket". Lehet, hogy a minket érdeklő kérdésekre a választ tisztaszobákban kutatják ki, de a minket érintő kérdésekre a válasz ott kint a természetben keresendő.

Madáretetős képet nem találtam a családi fotótárban, de a 2014-es pacsmagi táborban Zsófi lányom és egy jégmadár kettőséről készült fotóval ékítem ezt a bejegyzést.

Hivatkozott irodalom

Galbraith, J. A., Beggs, J. R., Jones, D. N. és Stanley, M. C. 2015. Supplementary feeding restructures urban bird communities. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(20): E2648-E2657

 


2015. szeptember 9., szerda

A háború hajnala - egy neolitikus tömegsír

Nem tagadom, hogy érdekel a háború eredete. Miért háborúzunk? Mióta háborúzunk? Miben különleges az emberi nem a saját fajára irányuló halálos erőszak tekintetében?
Az biztos, hogy az "ember az egyetlen élőlény, amely saját faját irtja" megállapítás helytelen. Csimpánzoknál is ismeretes csoporton belül és főleg csoportok között halálos agresszió. Bonobóknál viszont nem! Szóval lehet békésen élni. De ez az emberre nem hiszem, hogy jellemző volt. A vadászó gyűjtögető népek harcai viszont igen eltértek a történelemkönyvek hatalmas csatáitól, amelyben seregek néznek farkasszemet és rontanak egymásra. Inkább rajtaütések, lábasjószág lopások és lányszöktetések voltak jellemzőek. Nyílt konfrontáció nem. (Ezekről majd egyszer írok részletesebben, mondom, hogy érdekel a téma)
A mezőgazdaság megjelenésével valami megváltozott. Megjelent a háború és az egész települések legyilkolása. Egy ilyen eseményről tanúskodik Schöneck-Kilianstädten (Hesse, Németország) közlében feltárt tömegsír. A 5207-4849 évvel ez előtt (tehát valamikor i.e. 3000 körül) keletkezett tömegsírban nagyjából 26 ember maradványai találhatóak. A korra amúgy fejlett temetéskultúra jellemző. A halottakat megfelelő pózba és tárgyakkal együtt temették el. Nem úgy itt, ahol egymásra hajigálva, törött eszközök és állati maradványok között találták a holtesteket. Egyes csontok mellett talált kő nyílhegyek, a koponyán található ütésnyomok és főleg a lábszáron megfigyelhető halál előtti törések bizonyítják, hogy a személyek erőszakos halált haltak. Sőt lehet haláluk előtt meg is kínozták őket (az alsó lábszár eltörése erre enged következtetni).
A csontok elemzésével megállapítható, hogy a legyilkoltak fele gyerek volt, másik fele felnőtt. A 13 gyerekek közül 10 6 év alatti (a legfiatalabb 6 hónapos), 2 6-8 éves és egy 17-21 éves. Ez utóbbi biztosan felnőttnek számított. Furcsa a 9-15 éves korosztály teljes hiánya. A felnőttek közül is a fiatalabbak jellemzőek, csak két csontváz tartozhatott 40 évnél idősebb személyhez (mindkettő feltehetően nő volt). A felnőttek közül alig akad nő (9 férfi, az említett 2 nő, s 2 csontváznál nem tudták megállapítani a nemet).
Tömegsír fotója.
A tömegsír a Közép-Európai vonaldíszes kerámia kultúrája időszakra esik, amelykor már letelepedett, mezőgazdasággal foglalkozó népek lakták Európa középső részét. A tömegsír nem egyedi, hasonlóakból még ismert legalább kettő. Ezek egyben a bizonyítékai, hogy háborúk, legalábbis teljes településnyi ember legyilkolásával járó cselekedetek történtek ez idő tájt.
A miértek a csontokból nehezen olvashatóak ki, bár ismerve az ember további történetét a harcokat területekért, erőforrásokért vívtak. A fiatal lányok hiánya a legyilkoltak közül utal arra, hogy őket elhurcolták (jellemző volt ez akkor és később is). A tinédzser fiúk pedig megszökhettek vagy őket rabszolgaként szintén elhurcolták.
A harcok eredete sokkal korábbra, bőven az anatómiailag modern ember megjelenése előttre tehető. A háborúk kora viszont ekkor kezdődött.

Hivatkozott irodalom

Meyer, C., Lohr, C., Gronenborn, D. és Alt, K. W. 2015. The massacre mass grave of Schöneck-Kilianstädten reveals new insights into collective violence in Early Neolithic Central Europe. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(36): 11217-11222