2014. április 23., szerda

Elhízás

Miért hízunk el?

A túlsúly és az elhízás a mai világban egy igen gyakori állapot. Elhízott az akinek a testtömeg indexe 30 feletti (testtömeg kg-ban / (magasság méterben)2 ). Az elhízás önmagában nem betegség, de betegségekre hajlamosító állapot. 2008-as adatok alapján a magyar lakosság olyan 27,2%-át érinti ez a probléma, a világátlag pedig 11%. A szegényebb országokban kevesebben érintettek (ezen országokban viszont ugye éhezés is van), viszont a nők magasabb arányban. Az ország gazdagságával együtt az elhízottak aránya is nő, a felső közepes gazdagságú államokban tetőzik olyan 21-29%-nál. Magyarország is ebben a kategóriában van. A legmagasabb jövedelmű államokban egy kicsit alacsonyabb az elhízottak aránya (21%) s egyedül ezen országokban azonos a nők és a férfiak körében az elhízottság.
1. ábra. Elhízás mértéke a világban. A pirosabb országokban magasabb az elhízás mértéke.

Ezek a puszta tények, de a fő kérdés, hogy miért hízunk el? A legtöbb vadonélő élőlény nem hízik el, s túlzabálni sem képes magát. Mi emberek azonban nemhogy képesek vagyunk rá, de hajlamosak is. Ha lehetőségünk van rá, akkor elhízunk. Sőt, alapból is elég zsírosak vagyunk. Legközelebbi rokonainkhoz képest egy vékony ember is rengeteg zsírt tartalmaz. Vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek testének 10% (férfi) - 15% (nő) zsír. A csecsemőinktől meg el is várjuk, hogy "jó húsban" legyenek (nem elhízva, bár anyatejen egy csecsemő el sem hízhat). Bár a bőrünk alatti zsírréteg jó hőszigetelő, s ez az északi területeken akár előnyt is jelenthet az ember számára, sokkal korábban "elzsírosodtunk". A zsír a legjobb tápanyagraktár. S bizony raktárra szükségünk lehet. Van egy szervünk, ami rengeteg energiát igényel, s bizony nem maradhat energia nélkül egy rövid ideig sem: az agyunk. Az agyunk egy rendkívül költséges szerv, a napi energiaszükségletünk negyede-ötöde arra fordítódik, hogy fenntartsuk. Tehát van miért raktároznunk energiát!
2. ábra. Baba

Naponta olyan 2000 - 4000 kcal energiára van szükségünk (a testtömegtől, kortól és a napi mozgástól erősen függ ez az érték). Egy kg zsír körülbelül 7000 kcal energiát raktároz. Ez ugye 2-3 napnyi energiaszükséglet. A probléma tehát az, hogy pár kiló felszedését követően, ami pár napi éhezés túléléséhez elegendő, miért nem állunk le a zabálással? A legtöbb állat ezt teszi: nem eszik többet, mint amire szüksége van, akkor sem, ha van lehetősége többet enni. Azért azt tegyük hozzá, hogy mi sem salátalevéltől és almától hízunk el. Nem mindenféle ételből kívánunk a szükségesnél többet. Cukrot és zsírt kívánunk a legjobban. Ez viszont érthető. Ez a két legkoncentráltabb energiaforrás a természetben. És két igen ritka energiaforrás. Direkt emlegettem az almát. A gyümölcsök tartalmaznak a legtöbb cukrot, de még a legédesebb barack sem veszi fel a versenyt egy tábla tejcsokival. A finomított cukor a XVIII. század végétől elérhető, igaz akkor még csak a nagyon gazdagok számára. A nagytestű, vadászandó állatok nem túl zsírosak, így a zsír sem volt hozzáférhető nagy mennyiségben. Mivel ezen táplálékforrások mindig ritkák voltak így természetes, hogy vágyunk rájuk, akkor is, ha jelenleg mind nagy mennyiségben hozzáférhető.
Az elhízásra való képesség nem valami ritka mutáció az emberben, amit betegségként kezelhetnénk (van olyan betegség, amely kóros elhízást okoz, de legtöbbünk nem betegség következtében hízott el, hanem mert többet eszünk, mint amennyit kéne). Gyakorisága olyan mértékű, hogy azt kell feltételeznünk, hogy nemhogy káros, de kimondottan előnyös volt evolúciós múltunkban, s pozitív - megerősítő - szelekció hatott rá. Több génnel kapcsolatban is kimutatható, hogy befolyásolja az elhízás valószínűségét. Nincs azonban "dagi gén". Az egy naiv elképzelés, hogy 1-1 gén felelős valamely tulajdonságunkért (ez is megérne egy bejegyzést egyszer). Igen sok gént azonosítottak, amely valamilyen módon összefügg az elhízással, de egymagukban igen kis hatásuk van. És nagyon nem elhanyagolható a környezet hatása! A hajlamosítás nem azt jelenti, hogy valaki el kell hogy hízzon, legfeljebb azt, hogy jobban kell vigyáznia magára.

Mostanában a bélflóránk (a beleinkben levő baktériumok) hatását is boncolgatni kezdik. Az már biztos, hogy az elhízott és a normális testsúlyú emberek bélflórája jelentősen eltérő. Sőt a bélflóra alapján sokkal jobban jósolható, hogy az egyén túlsúlyos-e, mint a saját génjei alapján. Viszont még nem teljesen egyértelmű, hogy a megváltozott bélflóra eredménye, vagy oka az elhízásnak. Egyes jelek bizony arra mutatnak, hogy akár oka is lehet, azaz bizonyos baktériumok elősegítik a zsír és szénhidrátok felvételét és lerakódását. Ne örüljünk azonban! Ezen eredmények továbbra sem mentenek fel minket a felelősség alól, a bélbaktériumaink nem zabálnak helyettünk.
Miért hízunk el? Mert több kalóriát viszünk be, mint amennyire szükségünk van. Viszont, hogy miért vagyunk képesek túlenni magunkat, miért vagyunk képesek hatékonyan átalakítani az élelmet zsírszövetté, s mindez miért is volt előnyös számunkra, nem tudjuk. Sok még az ismeretlen tényező. Nem tudjuk pontosan hol dől el az agyban, hogy éhesek vagyunk (akkor talán lehetne valamit gátlást fejleszteni). Nem tudjuk, hogy mennyiben járul hozzá az elhízáshoz a megváltozott összetételű élelem (például az egyre csökkenő fehérjetartalom). Nem tudjuk milyen bélbaktériumok okozhatnának fogyást (mert bezzeg laboregérben már tudjuk). Mivel egyre több embert érint ez a probléma (ami azért egy részről jó is, azt mutatja, hogy a mennyiségi éhezés egyre kevésbé van jelen az emberi populációban), így igen intenzíven kutatják is a kérdéskört. A válaszok fényében talán megoldást is találunk.
Addig is mit lehet tenni? Kevesebbet kell enni. Akármilyen egyszerű a megoldás, mégsem működik. Pedig más megoldás egyenlőre nem létezik. A éhségcsökkentő vagy zsírlerakódást csökkentő gyógyszereknek általában súlyos mellékhatásai vannak. A viselkedést változtató programok rövidtávon akár látványos fogyást is okozhatnak, de hosszútávon sokszor visszaáll az eredeti túlsúly.
A cikk apropója pedig egy a Nature múlt heti számában megjelenő kitekintésnek szánt cikksorozat, ami a témával foglalkozik.

Hivatkozott irodalom
Scully, T. 2014. Obesity. - Nature 508: S49-S49.
Scully, T. 2014. Public health: Society at large. - Nature 508: S50-S51.
Owens, B. 2014. Cell physiology: The changing colour of fat. - Nature 508: S52-S53.
Anthes, E. 2014. Treatment: Marginal gains. - Nature 508: S54-S56.
Katz, D. L. 2014. Perspective: Obesity is not a disease. - Nature 508: S57-S57.
Willyard, C. 2014. Heritability: The family roots of obesity. - Nature 508: S58-S60.
Deweerdt, S. 2014. Microbiome: A complicated relationship status. - Nature 508: S61-S63.
Trivedi, B. P. 2014. Neuroscience: Dissecting appetite. - Nature 508: S64-S65.
Simpson, S. J. and Raubenheimer, D. 2014. Perspective: Tricks of the trade. - Nature 508: S66-S66.