Van-e evolúció az emberi populációban?
Az emberi populációban folyó evolúció vagy
annak hiánya újra és újra feltámadó kérdés. Nem kéne annak lennie, ha mindenki
venné a fáradtságot, s egy kis evolúcióbiológiát is hajlandó lenne tanulni.
Sajnálatos módon neves biológusok, természettudósok is időről időre kijelentik,
hogy az emberi populációban megállt az evolúció. Legutóbb például Sir David
Attenborough tett ilyen kijelentést egy interjúban. A kijelentés alapja mindig
az szokott lenni, hogy az orvostudomány olyan szinten áll, hogy mindenféle
szelekciót ki tudunk küszöbölni. Ezzel a kijelentéssel is lehet, sőt fogunk is,
vitatkozni, de szögezzük le, hogy az evolúcióhoz nem szükséges szelekció. Újból
felelevenítve az evolúció definícióját az az allélgyakoriságok megváltozása
generációk között. Használjuk most ezt a definíciót, bár az általánosabb, azaz
„az öröklött tulajdonságok gyakoriságának megváltozása” pontosabb, de igen
kevesek vonják kétségbe, hogy például kulturális evolúció ma is van. A kérdés
tehát, hogy változik-e az emberi faj genetikai összetétele?
A populációgenetikában tanultak rögtön
fogódzót is nyújt számunka az előbbi kérdés megválaszolására. Tudjuk, hogy egy
ideális populációban nincs evolúció, tehát amennyiben az emberi populáció nem
ideális, akkor evolválódik. Az ideális populáció végtelen nagy, benne migráció
(vándorlás), szelekció, mutáció nincs és a szexuális egyedek véletlenszerűen állnak
párba az utódok létrehozása végett. Igazak ezek a feltevések? Vegyük őket
sorra!
1.
Véges populációméret: Bár az emberi populáció igen
nagy, jelenleg 7 milliárd fő felett jár, de nem végtelen. Bár sok
populációdinamikai modellben megtehetjük ezt az előfeltevést, s működni is fog
az igen nagy emberi populációra, de véges populációméret a sodródást lehetővé
teszi. Igen lehet sodródás az emberi populációban is. Tovább erősíti ezt a
hatást, hogy egyes régiók még mindig elszigeteltek, azaz messze nem igaz, hogy
az emberi fajt egy teljesen összefüggő populációként értelmezhetjük. A kisebb, de
tényleges szaporodási közösséget alkotó, emberi populációkban a sodródás
valószínűsége nagyobb. Például a Huntington kórban, ami egy dominánsan
öröklődő, középkorban jelentkező, akaratlan mozgással és a betegség
előrehaladtával általános szellemi leépüléssel jellemezhető, neuro-degeneratív
betegség, szenvedő amerikaiak egy jelentős része visszavezethető alig tucatnyi
ilyen kórban szenvedő bevándorlóra, különösen három feltételezhetően testvérre,
akik a XVII. században vándoroltak az Újvilágba. Ezek a véletlenszerű események
egyes betegségek előfordulását lokálisan igen megnövelhetik, sodródás útján
elterjedhetnek. Igaz a sodródás ebben az esetben is hosszú időskálán mutatható
ki, s így nem biztos, hogy a következő évtizedekben hasonló folyamatokat ki
tudunk mutatni jelenlegi véletlen események következményeként. Szeretjük a
gyors folyamatokat, de azért ne várjunk változást olyan időskálán, ami
lényegesen kisebb akár egy generációnál is!
2.
Migráció: Amennyiben az emberi fajt egyetlen
populációnak tekintjük, úgy migráció nem lehet benne. Az emberi fajt akkor
tekinthetnénk egy populációba tartozónak, ha a jelenlegi, az elmúlt
évszázadokhoz, évezredekhez képest jelentősen megnövekedett népvándorlás még
nagyobb lenne. A migráció hatása az egyes lokális populációkra pont a
megnövekedett ki- és bevándorlás miatt jelentős. Egyes országok tipikusan
célpontjai, míg mások forrásai a migránsoknak. Így a célország genetikai
összetétele biztosan, a forrásé valószínűleg változik (mert van különbség az
emberek között abban, hogy mennyire hajlandóak költözni). Bár számos példát
hozhatnánk a jelenből, a politikai korrektség jegyében inkább a kissé távolabbi
múltba tekintenék. Észak-Amerika lakossága a XVI. század óta igencsak
megváltozott. Az őslakos indiánok (beleértve az alaszkai inuitokat is) a teljes
populációban jelenleg 0,9%-ot tesznek ki (2010-es adat). A kontinenst megszálló
európaiak a későbbi évszázadokban jelentős számú afrikait hurcoltak be. Az
elmúlt két évszázadban ázsiai és dél-amerikai bevándorlók tovább változtatták
Észak-Amerika etnikai összetételét. Ezen változások egy része migrációs alapú.
3.
Pánmixis: Véletlenszerű a
párválasztás? Nem az. S bár a különböző népek közötti keveredés nem
elhanyagolható, az ember szeret általában saját magához hasonló párt
választani. Ez a tendencia önmagában megváltoztathatja a populációk genetikai
összetételét.
4.
Mutációk: Az orvostudomány semmilyen fejlődése nem
tudja a mutációkat kizárni. Hatásukat csökkenthetik, akár meg is szüntethetik.
Sőt az embriók genetikai szűrésével a genetikai betegségek egy része szűrhető,
s a terhesség megszakítható. Mindehhez hozzávehetjük, hogy egyre több mutagén
hatásnak vagyunk kitéve, akár a vékonyuló ózonréteg miatti nagyobb UV sugárzást
vagy a mutagén kemikáliák elterjedését vesszük. Mutációk tehát vannak. Ha nem
lenne szelekció, ahogy az sokan állítják, akkor a megjelenő mutációk mind a populációban
maradnának, s ezzel változtatnák meg az emberi populáció genetikai
összetételét. Mivel az emberi genom másolásának pontossága 10-9
generációnként és bázisonként, így az emberi körülbelüli 3 milliárd bázissal
számolva átlagosan 3 mutáció jelenik meg minden utódunkban. Ha nem lenne
szelekció, akkor ez a 3 mutáció bárhol lehetne, önmagában jelentős genetikai
változást okozna az emberi populációban. Nagyobb mutációs rátával számolva még
több mutáció jöhet létre, így a szelekció kikapcsolása nemhogy lassítaná, hanem
egyenesen meggyorsítaná az ember evolúcióját, igaz az inkább genetikai leromlás
lenne. Amely leromlás azon értelemben megfigyelhető is, hogy bizonyos korábban
letális mutáció hatása kezelhető, így az ilyen mutációval élők teljes, vagy
közel teljes életet élhetnek, szaporodhatnak is, s továbbörökíthetik letális
génjeiket, azok gyakoriságát növelve. Tegyük mindehhez még hozzá, hogy az igen
nagy emberi populáció egyben azt is jelenti, hogy igen sokféle mutáció jelenhet
meg benne, megnövelve annak az esélyét is, hogy valami előnyös mutáció jelenjen
meg. Kimondhatjuk tehát, hogy a mutációk miatt is van evolúció az emberi
fajban.
5.
Szelekció: Elérkeztünk az okfejtés legsarkalatosabb
pontjához, ahhoz a kérdéshez, hogy sikerült-e kikapcsolni a természetes szelekciót
az emberre nézve. Akik szerint igen, azok a modern orvostudomány vívmányaira
hivatkoznak, amely révén több olyan állapot gyógyítható, ami korábban halálos
volt, de legalábbis megakadályozta az illető szaporodását. A modern
orvostudomány áldásai viszont a Föld népességének csak igen csekély részére
terjednek ki. A többségre ugyan azok a szelekciós tényezők hatnak, mint az
elmúlt 8.000-12.000 évben: mindenféle paraziták és kórokozók, no meg az éhezés.
Nyugati civilizációnk kényelmes burkát talán előbb ki kéne terjeszteni az egész
Földre, mielőtt messzemenő következtetéseket vonunk le az egész emberiségre
nézve olyan feltételek alapján, amelyek csak itt érvényesek.
Az egész kérdéskör helytelen értelmezése
mögött az evolúcióval kapcsolatos félreértések egész sorozata bújik meg. Az
evolúciót szokás úgy tekinteni, mint valami diadalmenetet valami meg nem
nevezett tökéletes cél felé. A célt, ha van is, nem ismerjük. A diadalmenet,
pedig csak a rátermettségünk szempontjából az, nem jelent kötelezően valamilyen
tökéletesedést. Ahogy a mutációval kapcsolatban megjegyeztem, a szelekció
kikapcsolásával egyes, korábban nagy halálozási arányt jelentő változatok
terjedését segítem elő. Márpedig az egy változat terjedése evolúció, akkor is,
ha ebben az esetben valamilyen negatív, orvosi szempontból nem kívánatos
jellemzőnek a terjedéséről van szó.
A másik féleértés a szelekciót valami
könyörtelen természeti erőként írja le, amely kigyomlálja a legkisebb
negatívumot is, valamiféle übermenschet hagyva csak hátra. Ez a borzalmas erőt
sikerült tehát az embernek megzaboláznia, lehetővé téve az egyszerű emberek
túlélést. Nem egyszer halottam felvetni, hogy a szelekció már régen
kiszelektálta volna azokat, akik ma rövidlátóak például. Mert ugye a vad
szavannán a vadászatra kevésbé képes egyed éhen pusztul, míg jól lövő társai
megmaradnak és utódokat nemzenek. Ez már a szavannán sem volt így. A
vadászathoz nem csak pontosan kellett tudni lőni, de a vadat hajtani is
kellett, becserkészni, majd megnyúzni és feldarabolni. Sőt ahhoz a pontos
lövéshez kellett egy jó íj és nyílvessző vagy dárda. Sok olyan feladat, amit
közellátóként is tökéletesen el lehet végezni, s ami nélkül a csoport ugyan úgy
nem működhet, mint a pontos célzás nélkül. Az csak hab a tortán, hogy az emberi
vadászat lehet nem is annyira a pontos lövésen, mintsem a zsákmány
kifárasztásán (azaz a kitartó futáson) múlott. A fejlett társadalmakban egyre
gyakoribb rövidlátás egy jelentős részéért pedig nem a genetikánk, hanem az az
egyedfejlődési program felelős, amely a szem alakját az átlagos igénybevételhez
igazítja (na milyen messze is néz Ön most kedves olvasó?). Továbbá fel kell
hívnom a figyelmét mindenkinek, hogy az emberiség nagyobb hányada jó pár ezer
éve felhagyott a vadászó-gyűjtögető életmóddal, tehát a jó vadászképességekre
való szelekció régóta megszűnt. A vadászó-gyűjtögetők a civilizációtól
elzártan, kis törzsekben maradtak meg, s lehet, hogy fantáziánkat jobban
megfogják, mint a földet évezredek óta „túró” embertársaink, de szinte biztos,
hogy bárki, aki ezt az okfejtést olvassa, ilyen földtúrók, azaz mezőgazdaságra
régen áttért, emberek leszármazottja.
A félreértések sorába kell számítanunk azt az
elképzelést, hogy a szelekció láthatatlan keze lecsap, s megöli az arra
érdemteleneket, azaz, hogy a szelekció minden esetben a halálozási rátán
keresztül hat. Sőt mit több szeretjük a szelekciót a születéskori halálozással
mérni, amit szerencsére a fejlett társadalmakban igen alacsonyan tudunk
tartani. Viszont (1) akármilyen alacsony is a csecsemőhalandóság, amíg az nem 0
(ami viszont nem lehetséges), addig mindig van aki kiszelektálódik, akármilyen
csekély is ez a százalék. (2) Csecsemőhalandóságról csak akkor beszélhetünk, ha
az embrió elért arra a szintre, hogy legalább magzatnak hívjuk, s lehetőleg meg
is szülessen. A megtermékenyített petesejtek jó része nem jut el ebben a
fázisba, genetikai okok miatt sokkal korábban abortálódik általában az anya
tudta nélkül. Az is szelekció, csak egy korai, láthatatlan „életszakaszban”.
(3) Evolúciós szempontból akár halottnak is tekinthetünk mindenkit, aki
szaporodásra képtelen. Sok betegség gyógyítása, ma azt jelenti, hogy az illető
életben tartható, de teljes életet nem élhet, családot nem alapíthat. A
halálozás viszont nem az egyetlen, amin keresztül a szelekció hathat. A
populációk növekedését a halálozáson kívül a fekunditás, azaz a gyerekszám is
befolyásolja. Hasonló halálozási ráták mellett ha az egyik emberi populációnak
vagy embercsoportnak nagyobb a fekunditása mint egy másiknak, akkor
tulajdonságai a másik rovására el fognak terjedni. Az evolúció, azaz az
allélgyakoriságok megváltozása, szempontjából teljesen mindegy, hogy a változás
a különböző mortalitás, vagy a különböző gyerekszám következménye. A
fekundtiásban jelenleg viszont óriási különbségek vannak a világ egyes tájai
között. Ha a korábban felsorolt minden egyéb evolúciót okozó tényezőt figyelmen
kívül is hagynánk, ez utóbbi akkor is még igen sokáig biztosítja, hogy az emberi
populáció evolválódjon, azaz genetikai összetétele változzon.