Túlélhetnek a fogyatékkal élő vagy súlyosan sérült főemlősök?

Mozu egy japán makákó (Macaca fuscata), aki fejlődési rendellenességgel született. Keze és lábfeje deformált, használható ujjai nem voltak. Az gondolnánk, hogy ez az állapot nem összeegyeztethető az élettel és gyorsan a kis makákó halálához vezet. Sokszor ez is történik, de az anyjuk életben tudja tartani az ilyen fejlődési rendellenességgel született kis makákót.

Mozu is megélte a felnőttkort. Sőt több gyereke is született, akiket fel tudott nevelni. Sohasem tudott fára mászni. Könyökén és térdén kúszva közlekedett a legnagyobb hóban is.

Gondolom sokan belefutottak abba a pátosszal teli írásba, hogy az első olyan lelet, ami súlyosan sérülést embertől származik és, ami azt mutatja, hogy a sérülést túlélte, mutatja, hogy az ember mennyire kiemelkedik az állatok sorából: egyedül mi és az általunk kialakított társadalom képes a sérült vagy egyéb testi kihívásokkal rendelkező egyének túlélését biztosítani.

A főemlősök megfigyelése ezt nem támasztja alá. Súlyos sérülésekkel és fejlődési rendellenességekkel élnek majmok. A csoportjuk elfogadja őket és az ilyen nőstények képesek sikeresen felnevelni saját gyerekeiket.

Az Awajishima majomcentrum Japánban a Awaji-szigeten található. Az itt élő makákókat az év nagyobb részében etetik és kóbor kutya támadásokat leszámítva nincs ragadozójuk. Ez persze előnyösebb körülmény, mint általában a vad populációké. Az itt élő populációban viszonylag gyakoriak a végtagokat érintő fejlődési rendellenességek (Turner et al., 2008): az újszülött majmocskák 13,7%-a szenved valamilyen leváltozásban, a 2004-es számláláskor a csoportban levő 199 majom 17%-a (34) egyed. A felnőttek között is bőven találunk deformitásokkal élőket, azaz túlélnek, sőt utódaik lehetnek.

A testi fogyatékkal élő nőstények szociális életét összehasonlítva egészséges társaikéval megdöbbentően kevés különbséget találtak (Turner et al., 2014). A testi fogyatékkal élők többet pihentek, és így kevesebbet tudtak szocializálódni. Valószínűleg a mindennapi tevékenységek számukra több energiát emésztenek fel, így többet kell pihenniük. Kevesebbet kurkásztak másokat, de őket ugyanannyira kurkászták, mint épp társaikat. Számukra a sérült/deformálódott végtagjaik miatt a kurkászás nehezebb. Kevesebb kurkászópartnerük volt, mint az egészséges társaiknak, de azok kompenzáltak, hogy ugyanannyi kurkászást kapjanak. A segítség és a szociális támaszt leginkább a jelen levő nőrokonok nyújtják és számuk erősen és pozitívan befolyásolja a szociális életüket. (Fontos megjegyezni, hogy a makákóknál a felnőtt hímek elvándorolnak a csoportból, így azok nem tudnak segítséget nyújtani.)

A fogyatékkal élőket általában kevésbé kergették meg és kevésbé harapták őket az agresszív összetűzés során. Ezt alapvetően pozitívan kell értékelni. Felmerül, hogy azért élhettek túl, mert az egész csoport segíti őket vagy annak ellenére.

Egészen súlyos deformitásokkal is lehet létezni. Egy anubisz-pávián (Papio anubis) nőstény a Kibale Nemzeti Parkból (Uganda) felső állkapocs nélkül is túlélt és gyerekei voltak. A nőstény felső állkapcsa nagyobb részt szimmetrikusan hiányzott, azaz a deformitás feltehetőleg születési rendellenességből és nem sérülésből fakadó. A felső állkapocs hátsó részén a nagyőrlők megjelentek, így valamilyen mértékben képes volt rágni. A megfigyeléskor (2010) egy fiatal egyedet szoptatott és valószínűleg terhes is volt. A megfigyelés alapján a csoportnak nem a perifériáján volt és teljesen integrált lehetett abba. (Struhsaker et al., 2011)

A felső két ábra a fejlődési rendellenességgel született páviánt mutatja, míg az első épp páviánokat.

Egy recens áttekintő tanulmány (Stewart et al., 2025) alapján a többiek általában semlegesen a fogyatékkal élőkkel szemben. Nem segítik őket, de nem is akadályozzák. A segítés – ahogy írtuk, és ez több főemlősfajta is igaz – inkább a nőrokonoktól várható. A tolerálás és a csoportos élet előnyei viszont az túlélést jelentheti ezen élőlények számára.

A fogyatékkal élő főemlősök a viselkedésük megváltoztatásával kompenzálnak. Máshogy haladnak, másznak, kapaszkodnak. Máshogy fogják meg (amennyire tudják) az élelmet. Ez lehet energiaigényesebb, de többnyire képesek követni fajtársaikat. A meglevő, a többiektől tanult, viselkedési sémákat alkalmazzák úgy, ahogy a tesi képességeik engedik (Stokes & Byrne, 2001).

Bár nem általános, de van rá példa az irodalomban, hogy a csoporttársak segítik a fogyatékkal élő társaikat. Lényegesen több ilyen megfigyelés van, mint az ellenkezőjére, azaz, hogy negatívan kezelnék őket (Stewart et al., 2025). Az awajishima-i makákók egyike, egy felnőtt hím (Maki) adoptált egy hét hónaposan megárvult kismakákót (Meg). Maki később a csoport legmagasabb rangú hímjévé vált és továbbra is tolerálta, hogy Meg körülötte az ételéből egyen, amit más majommal szemben sohasem engedett volna meg (Turner et al., 2014).

Hivatkozott irodalom

• Turner, S. E., Fedigan, L. M., Matthews, H. D., Nakamichi, M., 2014. Social consequences of disability in a nonhuman primate. J Hum Evol 68, 47–57, doi:https://doi.org/10.1016/j.jhevol.2014.01.002.
• Struhsaker, T. T., Chapman, C. A., Pope, T. R., Marcus, J. R., 2011. Healthy baboon with no upper jaw or nose: an extreme case of adaptability in the Kibale National Park, Uganda. Primates 52, 15–18, doi:10.1007/s10329-010-0224-4.
• Turner, S. E., Fedigan, L. M., Nobuhara, H., Nobuhara, T., Matthews, H. D., Nakamichi, M., 2008. Monkeys with disabilities: prevalence and severity of congenital limb malformations in Macaca fuscata on Awaji Island. Primates 49, 223–226, doi:10.1007/s10329-008-0083-4.
• Stokes, E. J., Byrne, R. W., 2001. Cognitive capacities for behavioural flexibility in wild chimpanzees (Pan troglodytes): the effect of snare injury on complex manual food processing. Animal Cognition 4, 11–28, doi:10.1007/s100710100082.
• Stewart, B. M., Joyce, M. M., Creeggan, J., Eccles, S., Gerwing, M. G., Turner, S. E., 2025. Primates and disability: Behavioral flexibility and implications for resilience to environmental change. Am J Primatol 87, e23579, doi:https://doi.org/10.1002/ajp.23579.

 

 

 

 

 

Emberfélék, mint gyomfajok

A gyom faj egy olyan faj, ami nagyon gyorsan képes elterjedni / elszaporodni. Bár elsődlegesen növényekre alkalmazzuk, de más élőlényekre is használhatjuk. És az a 7,6 milliárd ember, akik az egész Földet benépesítik egészen gyomszerűvé tesz minket. Az ismertetendő tanulmány a mellet érvel, hogy már távoli őseink az ausztralopitekuszoktól kezdve ilyen gyomfaj volt, s ebben segítette őket a monogámia elterjedése.

A probléma felvetését kezdjük onnan, hogy a jelenlegi emberfélék alcsaládjának (Homininae) tagjai egy kivétellel Afrikában élnek és igen csekély egyedszámuk miatt veszélyeztetettek. A gorillák, a csimpánzok és a bonobók egyedszáma csökken és a kihalás fenyegeti őket. Az alcsalád jelenleg élő egyetlen másik tagja viszont benépesítette az egész világot. S ez evolúciós szétválásunk óta így lehet. Bár az ausztralopitekuszok nem jutottak ki Afrikából, de azt teljes egészében belakták. Az ember nem (Homo) viszont kilépett a fekete kontinensről és Eurázsiát is birtokba vette (majd később a modern ember hódítja meg Amerikát és Ausztráliát). Mi tette ezt lehetővé?

Felegyenesedtünk és talán egy kicsit okosabbak lettünk (a 375–525 cm³ között agytérfogattal egy ausztralopitekusz agya kissé nagyobb egy csimpánz átlagosan 350 cm³ agytérfogatánál). Egyik sem magyarázhatja a sikerünket, hiszen a felegyenesedés bár lehetővé tesz nagyobb távolságok megtételét, de négykézláb is elég messze el lehet jutni és messze nem lettünk annyival okosabbak, hogy ez legyen a különbség oka. Adjuk ehhez hozzá, hogy a fákra egyre kevésbé tudtunk ügyesen felmászni, ami bizonyos élelemforrásokhoz – gyümölcsök – való hozzáférést nehézkesebbé tett.

Megváltozott viszont a szaporodásunk. A gyermekek közötti idő csökkent. Nem tudjuk pontosan mikor történt ez. A csimpánzok körülbelül 6 évenként szülnek, a bonobók 5,5 évente. Ezzel szemben a vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gyermekek közötti átlagos idő 4 év (s ez csökken majd 2 évre a mezőgazdasággal). Ez önmagában segíthet a világ benépesítésében.

A makákók egy hasonlóan széles körben elterjedt, gyomfaj, mint az ember. A jégkorszakok előtt egész Eurázsiában elterjedtek voltak, mára "csak" Ázsiában (kivéve a Giblartáron és Afrikában élő berber makákót) jellemzőek. Városokban és vadon is csoportokban járkálnak (ajánlom a Majom királyság filmet megtekintésre), talán az egyik legismertebb majomfajták. A tanulmányban a rhesusmajomra (Macaca mulatta), a közönséges makákóra (Macaca fascicularis), a parókás makákóra (Macaca radiata) és a Ceyloni makákóra (Macaca sinica) fókuszálnak. Ezen fajok akár 10%-os évenkénti növekedési rátát képesek produkálni. Mauritiusra például a XVIII. század elején 10–15 makákót telepítettek. Mára lényegében kimeríthetetlen forrása a laborokban használt makákónak csak ez a populáció. Ez a jelentős növekedési pontenciál magyarázza, hogy bármely helyet képesek belakni, illetve rossz évek / katasztrófák követően újra belakni / elterjedni.


A demográfiai adatok elemzésével a kutatók arra jutottak, hogy nem az ivarérés korai kora (4–6 év) vagy a gyerekek nagy száma következtében lesz sikeres egy faj. A rhesusmajmok 15 éves korukra biztosan befejezik a szaporodást, olyan 8 évet élnek és az átlagos generációs idő 7 év. A közel rokon közönséges makákó később válik ivaréretté, de tovább is él. A növekedési rátájuk azonban közel azonos. Mindegyik makókófajban igen jelentős az első 5 évben a halandóság. Nagyjából 50% körüli (ami amúgy az emberi populációra is jellemző volt, és a csimpánzokban is hasonló figyelhető meg). Az igazán nagy populációnövekedés akkor figyelhető meg a makákóknál, amikor a fiatal nőstények túlélése valamiért (például jobb évek, amikor több az élelem) megnövekszik. A több szülőképes nőstény jelenléte teszi lehetővé a magasabb növekedési rátát.


Mi van az embernél, illetve tágabban az emberszabásúaknál? Egy alapvetően hosszú életű fajnál már az átlagos generációs idő is igen jelentős. Embernél és csimpánznál is nagyjából 22–24 év (fogamzásgátlót nem használó populációban). És ahogy előbb említettem, a gyerekkori mortalitás igen jelentős. Ennek csökkentése mellett a populáció növekedés jelentősebb. Ne feledjük, hogy az emberi populáció elmúlt két évszázadban tapasztalható exponenciális növekedésének az alapja is a gyerekkori mortalitás csökkenése. Magyarországon 1900-ban az 5 éves kort a születettek 65–70%-a érte el, míg 1976-ban ez 96-97%.


Mi lehetett az a változás őseinkben, ami lehetővé tehette a magasabb túlélést? A közlemény a szociális monogámiát azonosítja fő okként. A viselkedés nem mutatkozik meg a csontleletekben, viszont már az ausztralopitekuszoknak is visszafejlett a szemfoga, ami az egymással versengő hím csimpánzok esetében igen kifejezett. Ez utalhat arra, hogy bizony már ekkor sem volt jellemző az erős hím-hím versengés. Monogámiának ez a fő előnye számunkra, hímek számára. A nők viszont segítséget kaphatnak a gyermekek felnevelésében, ami javíthatja az apróságok túlélését. A cikk a mellett érvel, hogy a nőknek nem kellett vadászni elmenni, így biztonságban maradhattak, ebben nem biztos, hogy hiszek, de a monogámia túlélést javító hatásában igen. Újabb érv, hogy a monogámia régebben van velünk, mint szeretnénk gondolni.


Az embarszabásúak őse promiszkuus társadalomban élhetett, azaz minden hím, minden nősténnyel kapcsolatba kerülhetett. A gorillák háremtartása levezetett bélyeg lehet. A csimpánzok és bonobók  ilyen társadalomban élnek. Az ember pedig áttért a monogámiára. És ez sikeressé tette! Éljenek a családok!

 

Hivatkozott irodalom

• Meindl, R. S., Chaney, M. E. és Lovejoy, C. O. 2018. Early hominids may have been weed species. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(6): 1244–1249
• Központi Statisztikai Hivatal: Magyarország halandósági táblái, 1900/01-tól 1967/68-ig. Budapest, 1971, p. 54-105
• Human Life Table Database http://www.lifetable.de

Empátia - nem vagyunk egyedül

Az empátia az a képességünk, hogy mások érzéseit, állapotát felmérjük, s ennek megfelelően viselkedjünk. Számunkra egy nagyon alapvető tulajdonság, amit viszont ritkán vetítünk ki más élőlényekre. Pedig a csoportban élő élőlények egy részénél elengedhetetlen, hogy felmérjék társaik állapotát, s ennek megfelelően döntsenek saját viselkedésükről.

Közönséges makákókat (Macaca fascicularis) és rhesusmajmokat (Macaca mulatta) alkalmaztak alanyként. A döntési helyzetben levő majom egy plexiüveg egyik oldalán ült, míg a másik oldalon vagy senki vagy egy csoporttársa foglalt helyet. A kísérletben természetesen (?) egy érintőképernyő segítségével választhattak a majmok. Előbb csak meg kellett érinteniük a képernyőt majd a megjelenő két lehetőség ikonja közül az egyiket megérinteni. A választások egyike dzsúzt ad, míg a másik egy kellemetlen léglöketet a szembe (mintha valaki belefújna a szemetekbe).

Először a majmok magukról dönthettek. Választásuk vagy adott dzsúzt vagy nem, illetve egy másik tesztben vagy ők kapták a léglöketet, vagy az elfújt mellettük. A majmok teljesen logikusan döntöttek: mindig (vagy közel mindig) a dzsúzt választották a semmivel szemben, illetve a levegőlöket elkerülését a kellemetlen behatással szemben. Ezt követően (a kísérlet időbelisége nem ilyen volt, de a történet így kerek) dönthettek, hogy mi történjen a belük szemben levő üres székkel. Az kaphat dzsúzt vagy sem, illetve jól megjárhatja némi léglökettel vagy sem. Mivel a választásnak sem a választó majomra, sem más csoporttársra nem volt hatással, a makákók véletlenszerűen döntöttek. Kimondhatjuk, hogy alapvetően értik a feladatot.

S most jön a szociális szituáció!  A döntési helyzetben levő makákóval szemben most ül is egy másik makákó, aki elszenvedő alanya a döntésnek. A választó makákó minden esetben kap dzsúzt, hogy érdekelje a képernyő bökdösése. A választás arról szólt, hogy a másik kapjon-e dzsúzt vagy sem, illetve, hogy elkerülje-e a kellemetlen léglöketet vagy sem.

A szociális kísérlet eredménye. A másik félre való hatás látszik, azaz vagy kap dzsúzt (felső rész) vagy sem (lenti), illetve elkerüli a léglöketet (felső) vagy sem (alsó). Az egyes állatok (M1-M7-el jelölve) viselkedését azzal jellemesték, hogy mennyire választották az egyik, illetve a másik lehetőséget. Minél magasabb az egyik oldalon az oszlop annál inkább azt választották az állatok. Az M1-M4 közönséges makákó. Az M5 rhesusmajom az M6 és M7 fajtársának sorsáról dönthetett

A makákók alapvetően jól viselkedtek. Jellemzően inkább adtak dzsúzt, s nem fújták szembe társukat. Azért az aktuális partnertől függött, hogy mennyire voltak rendesek. Tehát a viselkedés egyrészről függ a hatástól, másrészről a másik állat kilététől. Az M1 egyes konzisztensen jól viselkedett mindenkivel. Ő volt amúgy a domináns egyed. Az M1 és M2 makákók kölcsönösen jól viselkedtek egymással. Ez amúgy a mindennapi életükben is jól látszott, legtöbbször ők kurkászták egymást.

Az biztos, hogy pontosan tudják mi jó és mi rossz a másiknak, s döntéseiket befolyásolja, hogy amúgy milyen viszonyban vannak csoporttársaikkal. Képesek tehát átérezni, hogy mi fog történni a másikkal. Vegyük továbbá észre, hogy döntésüktől függetlenül ők mindig kaptak jutalmat, tehát nem a jutalomért voltak jók (vagy kevésbé jók) a másikkal. A szociális kapcsolatok fenntartása és ápolása minden csoportosan élő élőlény, s majmok között sok ilyen van, számára fontos. Ehhez pontosan tudniuk kell, hogy kivel hányadán állnak, s ennek megfelelően viselkedni.

A tanulmány szépen beleillik azon tanulmányok sorába, amellyel bemutatják, hogy társas viselkedésükben és az ehhez szükséges mentális kapacitásukban mennyire hasonlítanak ránk közeli rokonaink. Jelentős mentális képességeket és memóriát igényel a szociális szerkezet emlékben tartása, amivel nem csak mi, de több másik állat is rendelkezik.

Hivatkozott irodalom

Ballesta, S. és Duhamel, J.-R. 2015. Rudimentary empathy in macaques’ social decision-making. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15516-15521