Túlélhetnek a fogyatékkal élő vagy súlyosan sérült főemlősök?

Mozu egy japán makákó (Macaca fuscata), aki fejlődési rendellenességgel született. Keze és lábfeje deformált, használható ujjai nem voltak. Az gondolnánk, hogy ez az állapot nem összeegyeztethető az élettel és gyorsan a kis makákó halálához vezet. Sokszor ez is történik, de az anyjuk életben tudja tartani az ilyen fejlődési rendellenességgel született kis makákót.

Mozu is megélte a felnőttkort. Sőt több gyereke is született, akiket fel tudott nevelni. Sohasem tudott fára mászni. Könyökén és térdén kúszva közlekedett a legnagyobb hóban is.

Gondolom sokan belefutottak abba a pátosszal teli írásba, hogy az első olyan lelet, ami súlyosan sérülést embertől származik és, ami azt mutatja, hogy a sérülést túlélte, mutatja, hogy az ember mennyire kiemelkedik az állatok sorából: egyedül mi és az általunk kialakított társadalom képes a sérült vagy egyéb testi kihívásokkal rendelkező egyének túlélését biztosítani.

A főemlősök megfigyelése ezt nem támasztja alá. Súlyos sérülésekkel és fejlődési rendellenességekkel élnek majmok. A csoportjuk elfogadja őket és az ilyen nőstények képesek sikeresen felnevelni saját gyerekeiket.

Az Awajishima majomcentrum Japánban a Awaji-szigeten található. Az itt élő makákókat az év nagyobb részében etetik és kóbor kutya támadásokat leszámítva nincs ragadozójuk. Ez persze előnyösebb körülmény, mint általában a vad populációké. Az itt élő populációban viszonylag gyakoriak a végtagokat érintő fejlődési rendellenességek (Turner et al., 2008): az újszülött majmocskák 13,7%-a szenved valamilyen leváltozásban, a 2004-es számláláskor a csoportban levő 199 majom 17%-a (34) egyed. A felnőttek között is bőven találunk deformitásokkal élőket, azaz túlélnek, sőt utódaik lehetnek.

A testi fogyatékkal élő nőstények szociális életét összehasonlítva egészséges társaikéval megdöbbentően kevés különbséget találtak (Turner et al., 2014). A testi fogyatékkal élők többet pihentek, és így kevesebbet tudtak szocializálódni. Valószínűleg a mindennapi tevékenységek számukra több energiát emésztenek fel, így többet kell pihenniük. Kevesebbet kurkásztak másokat, de őket ugyanannyira kurkászták, mint épp társaikat. Számukra a sérült/deformálódott végtagjaik miatt a kurkászás nehezebb. Kevesebb kurkászópartnerük volt, mint az egészséges társaiknak, de azok kompenzáltak, hogy ugyanannyi kurkászást kapjanak. A segítség és a szociális támaszt leginkább a jelen levő nőrokonok nyújtják és számuk erősen és pozitívan befolyásolja a szociális életüket. (Fontos megjegyezni, hogy a makákóknál a felnőtt hímek elvándorolnak a csoportból, így azok nem tudnak segítséget nyújtani.)

A fogyatékkal élőket általában kevésbé kergették meg és kevésbé harapták őket az agresszív összetűzés során. Ezt alapvetően pozitívan kell értékelni. Felmerül, hogy azért élhettek túl, mert az egész csoport segíti őket vagy annak ellenére.

Egészen súlyos deformitásokkal is lehet létezni. Egy anubisz-pávián (Papio anubis) nőstény a Kibale Nemzeti Parkból (Uganda) felső állkapocs nélkül is túlélt és gyerekei voltak. A nőstény felső állkapcsa nagyobb részt szimmetrikusan hiányzott, azaz a deformitás feltehetőleg születési rendellenességből és nem sérülésből fakadó. A felső állkapocs hátsó részén a nagyőrlők megjelentek, így valamilyen mértékben képes volt rágni. A megfigyeléskor (2010) egy fiatal egyedet szoptatott és valószínűleg terhes is volt. A megfigyelés alapján a csoportnak nem a perifériáján volt és teljesen integrált lehetett abba. (Struhsaker et al., 2011)

A felső két ábra a fejlődési rendellenességgel született páviánt mutatja, míg az első épp páviánokat.

Egy recens áttekintő tanulmány (Stewart et al., 2025) alapján a többiek általában semlegesen a fogyatékkal élőkkel szemben. Nem segítik őket, de nem is akadályozzák. A segítés – ahogy írtuk, és ez több főemlősfajta is igaz – inkább a nőrokonoktól várható. A tolerálás és a csoportos élet előnyei viszont az túlélést jelentheti ezen élőlények számára.

A fogyatékkal élő főemlősök a viselkedésük megváltoztatásával kompenzálnak. Máshogy haladnak, másznak, kapaszkodnak. Máshogy fogják meg (amennyire tudják) az élelmet. Ez lehet energiaigényesebb, de többnyire képesek követni fajtársaikat. A meglevő, a többiektől tanult, viselkedési sémákat alkalmazzák úgy, ahogy a tesi képességeik engedik (Stokes & Byrne, 2001).

Bár nem általános, de van rá példa az irodalomban, hogy a csoporttársak segítik a fogyatékkal élő társaikat. Lényegesen több ilyen megfigyelés van, mint az ellenkezőjére, azaz, hogy negatívan kezelnék őket (Stewart et al., 2025). Az awajishima-i makákók egyike, egy felnőtt hím (Maki) adoptált egy hét hónaposan megárvult kismakákót (Meg). Maki később a csoport legmagasabb rangú hímjévé vált és továbbra is tolerálta, hogy Meg körülötte az ételéből egyen, amit más majommal szemben sohasem engedett volna meg (Turner et al., 2014).

Hivatkozott irodalom

• Turner, S. E., Fedigan, L. M., Matthews, H. D., Nakamichi, M., 2014. Social consequences of disability in a nonhuman primate. J Hum Evol 68, 47–57, doi:https://doi.org/10.1016/j.jhevol.2014.01.002.
• Struhsaker, T. T., Chapman, C. A., Pope, T. R., Marcus, J. R., 2011. Healthy baboon with no upper jaw or nose: an extreme case of adaptability in the Kibale National Park, Uganda. Primates 52, 15–18, doi:10.1007/s10329-010-0224-4.
• Turner, S. E., Fedigan, L. M., Nobuhara, H., Nobuhara, T., Matthews, H. D., Nakamichi, M., 2008. Monkeys with disabilities: prevalence and severity of congenital limb malformations in Macaca fuscata on Awaji Island. Primates 49, 223–226, doi:10.1007/s10329-008-0083-4.
• Stokes, E. J., Byrne, R. W., 2001. Cognitive capacities for behavioural flexibility in wild chimpanzees (Pan troglodytes): the effect of snare injury on complex manual food processing. Animal Cognition 4, 11–28, doi:10.1007/s100710100082.
• Stewart, B. M., Joyce, M. M., Creeggan, J., Eccles, S., Gerwing, M. G., Turner, S. E., 2025. Primates and disability: Behavioral flexibility and implications for resilience to environmental change. Am J Primatol 87, e23579, doi:https://doi.org/10.1002/ajp.23579.

 

 

 

 

 

A hímek a természetüknél fogva dominánsak?

Rövid válasz: Nem

Hosszú válasz: A fizikai dominancia nem azonos a hatalommal és a vezetőképességgel

Kép: A képen Mama az Arnhem-i Állatkert (Hollandia) alfa nősténye, aki ezt a pozíciót 40 évig tartotta

Nem fordítom le Frans de Waal primatológus (főemlőkutató) facebook bejegyzését szóról-szóra. Imádom a könyveit, nagyon jól ír és nagyon sokat tanultam tőle az emberekről. Most kérdezhetitek, hogy ha az emberről szeretnék többet tudni, akkor miért nem pszichológiát olvasok. Sajnos az emberkutatás alaptézise, hogy különlegesek vagyunk. Ennek megfelelően egy légüres térben vizsgáljuk az embert, ahol mindenről nehezen eldönthető, hogy az társadalmi konstrukció vagy ennél sokkal mélyebb, a génjeinkbe ivódott tulajdonság. És bár az emberről a legtöbbet tényleg az ember megfigyelésével lehet megtudni, nagyon sokat tanulhatunk magunkról a hozzánk közel álló emberszabásúak megfigyelésével is.

A domináns, erőszakos hím képe a saját világképünket tükrözi és nem szükségképpen a világ objektív valóságát (és pláne nem saját fajunk objektív valóságát). Vannak persze kimondottan erőszakos élőlények. A galléros páviánok például kimondottan erőszakosak. Nem csoda, hogy amikor egy állatkertbe összeraktak egy 90%-ban hímekből álló csoportot, akkor ott bizony annyi erőszak volt, hogy előbb a nőstények, majd a hímek is mind kihaltak. A páviánoknál az ivari dimorfizmus (azaz a hímek és nőstények közötti különbség) igen nagy. A hímek jól fel vannak fegyverezve óriási agyarakkal. Ebből nem szabad viszont levonni, hogy minden főemlőstársadalom, pláne az emberi, ilyen. Az a túlságosan berögzült elképzelés, hogy az emberi faj alapvetően hierarchikus, és mindig egy apafigura van a társadalom tetején, teljesen hamis.

A legközelebbi rokonaink a csimpánzok és a bonobók. Mindkettő ugyanannyira közel áll hozzánk genetikailag. Társdalamuk mégis igen különböző. A csimpánzok patriarchálisak (társadalmuk hímközpontú) és erőszakosak. A bonbobók pedig matriarchálisak (nőközpontúak) és békések. Sohasem figyelték meg, hogy egy bonobó egy másik bonobót megölt volna. Csimpánzoknál ez a megfigyelés eléggé gyakori.

A patriarchális kifejezést, avagy egy társadalom férfi vagy nőközpontúságát sajnálatosan túl sokan félreértik. Egy patriarchális társadalomban az alfa hím vagy a hímek egy csoportja határozza meg, hogy a hímek mit csináljanak. Röviden szólva, a hímek nyomják el a hímeket. Nincs szó arról, hogy miként bánnak a nőkkel (nőstényekkel).

Mama jelleme és története azért is fontos számunkra, mert jól mutatja a nőstények hatalmát egy alapvetőn patriarchális társadalomban. Az állatkerti csimpánzkolóniának ugyanúgy megvolt a maga alfa hímje, mint minden más csimpánzcsoportnak. Az alfahím (de amúgy a hímek közül több is) lényegesen erősebb volt Mama-nál vagy bármelyik más nősténynél a csoportban. Mama fizikailag semmilyen „hatalmat” nem gyakorolt sem a többi nőstény, sem a hímek felett. Akkor mégis hogyan lehetett, hogy a csoport alapításakor, amikor először próbáltak négy hímet hozzáadni az addig csak nőstényekből álló csoporthoz, a hímek az első pár hetet bizony a fák tetején reszketve töltötték, mert Mamának valamiért nem tetszettek az új betolakodók?

Az állati társadalmak fejlődésének egy foka, amikor már nem az egyéni erő számít, hanem a koalíciók ereje. Nem az a fontos, hogy egyénileg ki az, aki mindenki mást képes legyőzni egy-egy-elleni küzdelemben. Az a kérdés, hogy kinek vannak barátai és szövetségesei, akikkel együtt képes más szövetségeket legyőzni. Így lehetett az, hogy Mama irányítása alatt az egyenként gyengébb nőstények együtt bizony meghátrálásra kényszerítették a hímeket.

Maga de Waal írja egyik könyvében, hogy a vadonban ez kevéssé tud érvényesülni, mert a csimpánz nőstények kevesebb időt töltenek együtt, leginkább messzebb próbálnak élelmet szerezni maguknak és kicsinyüknek. Az állatkertben nincs élelemhiány, ahogy a bonobók élőhelye is gazdagabb és lehetővé teszi a nőstények közös fellépését. A fenti történetben a megoldás az lett, hogy Mamát elkülönítették a csoporttól egy időre, mert a többi nőstény nem volt ellene a hímek jelenlétének. Az alfa hatalma nem abszolút, kénytelen volt elfogadni, hogy mások máshogy állnak a jövevényekhez.

Az alfa a társadalmi piramis tetejét jelenti és egy alfa hím és egy alfa nőstény van. Az alfa nem egy személyiségtípus (ahogy azt félreértelmezve emberekre alkalmazzák). A „Csimpánz politika” című könyvében az állatkerti csoport életéből több alfahímet is jellemez. Volt, aki a dörzsölt politikus személyiségét testesítette meg, volt amelyik a közkedvelt, igazságos vezetőét és volt, amelyik nem volt összetettebb egy kétajtós szekrény méretű vadállatnál. Az alfaság fajtól, nemtől és csoporttól függően sokfélét jelenthet. Csimpánzoknál alapvetően az alfa férhet hozzá a fogamzóképes nőstényekhez. Élelem szempontjából viszont tudtommal nincs olyan, hogy az alfa csimpánzok ennének előbb. A nőstényeknél ugyanúgy van hierarchia, mint a hímeknél. Ne feledjük, hogy a „csípésrend” kifejezést tyúkok megfigyelésével alkották és nem kakasokéval! A csimpánz, bonobó vagy ember nősténykenél (nőknél) a rang inkább a korral és nem az erővel, vagy a koalíciók erejével függ össze. És van faj, például a szurikáták, ahol a matriarchális társadalom pontosan azt jelenti, mint másoknál a patriarchális: az alfa nőstény szaporodik, a többi nem. Amennyiben mégis teherbe esne egy szurikátanőstény az alfa akarata ellenére, akkor bizony addig lesz zaklatva, amíg el nem vetél, vagy el nem megy a csoporttól (ami végeredményben hasonló eredményre vezet, esetleg az adott nőstény is belehal).

A dominancia tehát mást és mást jelent fajtól, nemtől és körülményektől függően. Érdemes megismernünk az emberszabású társadalmakat, hogy lássuk mi az, amiben hasonlítunk és miben nem.

A nátha elleni viszonylagos védettségünk 1 mutáción múlik

A rhinovírusok a megfázás egyik okozói. Ezek a pozitív szálú RNS vírusok alapvetően aprók. Három "fajuk" ismert, amelyeket az A, B és C betűkkel jelölnek (teljes nevük így például emberi rhinovírus C). A C variánst 2006-ban fedezték fel (Lamson et al. 2006). Kései felfedezésének egyik oka nem elterjedésében, hanem "tenyészthetőségében" (sejtkultúrában szaporíthatóak) rejlik: a szokásos sejtkultúrákban nem nőt. A másik két náthát okozó rhinovírussal szemben ez néha, gyerekeknél súlyosbíthatja az asztmát.

A vírus az emberi kadherinnel rokon családba tartozó 3-as fehérjén (CDHR3) keresztül kapcsolódik a sejthez (Bochkov et al. 2015). Ezen sejtmembránban levő fehérjének több változata ismert emberi populációból: a leggyakoribb verzióban az 529. pozícióban cisztein van, míg a súlyosabb asztmával összefüggő változatban itt tirozin van. Ez a 7. kromoszómánk 106018005. pozícióján levő guanin → adenin (G→A) nukleotidcsere következménye. A tirozint tartalmazó változat mellett a vírus gyorsabban sokszorozódik.

Rhinovírus

A történet itt véget is érne azzal, hogy találtunk egy betegséget okozó mutációt. Sajnos léteznek ilyenek. Ellenben furcsa, hogy egyes afrikai népcsoportokban 30% feletti gyakoriságú az elterjedése. Ázsiában viszont 5% alatti az előfordulása. Egy új és hátrányos mutációval kapcsolatban azt várjuk, hogy igen ritka legyen.

Mivel szerencsénkre sok más élőlény teljes genetikai állománya rendelkezésre áll, így megnézhetjük, hogy megtalálható-e bennük ez a gén és milyen formában. A gén megtalálható minden gerincesben, amelynek tüdeje van, sőt a bojtosúszós halakban is, és az ősi formájában tirozin van ebben a pozícióban (Bønnelykke et al. 2014). Egyedül emberben található meg a ciszteint kódoló változat, és minden ismert főemlősben a tirozint kódoló változat van jelen. Sőt a neandervölgyiekben és a gyenyiszóvai emberben is ez a változat található meg. Tehát az súlyosabb gyerekkori asztmával összefüggésbe hozott változat nem új mutáció, hanem az az ősi változat, amit egyes népességekben az már lényegében leváltott az új – ciszteint kódoló – változat.

Az emberi rhinovírus C – nevéhez híven – egy emberi kórokozó, s mint ilyen koevolúciós kapcsolatban lehet velünk. Változásai, esetleges patogenitásának növekedése elterjeszthet új változatokat, amelyek ellenállóbbak a vírussal szemben. Ez játszódhatott le ebben az esetben is (Palmenberg 2017). Ez az evolúciós változás is mutatja, hogy az ember is folyamatosan evolválódik: pár ezer év távlatából az evolúciós folyamat eredménye is igen jól látszik.

A történet viszont itt nem ér véget. Nem csak az ember evolúciójára vagy az egy bázis mutációja okozta jelentős fenotípusos változásra példa ez a rendszer, hanem arra is, hogy egy egyik fajról a másikra átugró betegség mennyire veszélyes is lehet. Az emberek és a csimpánzok, közeli rokonságunk dacára (vagy inkább a miatt), igen ritkán kerülnek közel egymáshoz: más életteret töltünk be. Így kórokozóink is mások. De mivel annyira hasonlítunk egymáshoz, így bizony elképzelhető, hogy kórokozóink képesek megfertőzni a másik fajt is. A betegség kimenetele viszont nem ismert előre. Nem következtethetünk az egyik fajban mutatott enyhe lefolyásból arra, hogy a másik fajban is enyhe lesz a betegség.

A csimpánzok megfertőződhetnek az emberi rhinovírus C-vel. Kanyawara (Uganda) 56 főből álló csimpánzközösségét három hullámban érte egy emberi rhinovírus C okozta járvány (Scully et al. 2018). Az elsőben 24-en betegedtek meg és egy gyerekcsimpánz halt meg, a második hullámban 40-en betegedtek meg és 4 felnőtt meghalt, míg az utolsó hullámban 31-en betegedtek meg és senki nem halt meg. A járvány mortalitási rátája 8,9%-os volt.

Betty az emberi náthába meghalt kiscsimpánz. Forrás: Leakey Alapítvány

Az elhunyt 2 éves kiscsimpánz tetemét felboncolták és mintát vettek belőle. A kiscsimpánz tüdőgyulladásban halt meg. Szervezetéből rhinovírus C-t izoláltak. A PCR teszttel megerősített eredmény nem azért biztos, mert erre a vírusra pozitív eredmény adott, hanem mert egy tucat másik légúti betegséget okozó kórokozóra negatívat adott.

Minden csimpánz homozigóta volt a CDHR3-Y529 allélra (azaz az ősi tirozint kódoló változat van bennük) csakúgy mint az összes ismert csimpánzgenom. Ez lehet az egyik oka a súlyos betegségnek. Nem véletlen, hogy maszkot kell hordani a turistáknak, ha csimpánzok közelébe mennek. A mi inkább csak kellemetlenséget okozó kórokozóink megölhetik az amúgy is veszélyeztetett állatokat. És viszont se csodálkozzunk, hogy mindenféle vadállat kórokozója világjárvány okozhat emberben.

A cím, ahogy a címek általában, túloz, hiszen nem minden nátháról van szó, csak egy bizonyos vírus okozta nátháról. De remélem nem bántad meg, hogy elolvastad a bejegyzést!

Hivatkozott irodalom

• Scully, E. J., et al. 2018. Lethal respiratory disease associated with human rhinovirus C in wild chimpanzees, Uganda, 2013. Emerging Infect. Dis. 24(2): 267–274
• Lamson, D., et al. 2006. MassTag polymerase-chain-reaction detection of respiratory pathogens, including a new rhinovirus genotype, that caused influenza-like illness in New York State during 2004-2005. The Journal of Infectious Diseases 194(10): 1398–1402
• Bochkov, Y. A., et al. 2015. Cadherin-related family member 3, a childhood asthma susceptibility gene product, mediates rhinovirus C binding and replication. PNAS 112(17): 5485–5490
• Bønnelykke, K., et al. 2014. A genome-wide association study identifies CDHR3 as a susceptibility locus for early childhood asthma with severe exacerbations. Nature Genetics 46(1): 51–55
• Palmenberg, A. C. 2017. Rhinovirus C, asthma, and cell surface expression of virus receptor CDHR3. J. Virol. 91(7): e00072-17
   

A rituálék és az emberi viselkedés

Vonzódunk a rituálékhoz. Na nem valami sötét üzelmekre kell gondolnunk, hanem a mindig azonosan végrehajtott cselekedetekhez, amelyeknek nem biztos, hogy van bármilyen haszna. Ezek másolások, egymás cselekedeteinek a másolása. Ilyen másolás egy katonai parádén az egyszerre lépő katonák menetelése. Mielőtt azonban az ilyen szinkron mozgás és a rituálék hasznát mutatnám be (egy következő bejegyzésben) a rituálékra való hajlamunkat mutatom be.

Vegyünk egy dobozt, aminek a tetején van egy rúd az elején pedig egy ajtóka, és van egy pálcánk segédeszközként. A demonstrátor megmutatja, hogy pálcával háromszor ráütve a a rúdra, kitolva a rudat az azt helyben tartó gyűrűkből, beillesztve a rudat az így felszabaduló lyukba, majd felemelve a doboz elején levő ajtókát a mögötte levő üregből a pálcával egy jutalom szerezhető meg. A mozdulatsor eleje teljesen felesleges, a jutalom megszerezhető az ajtóka felnyitásával és a jutalom pálcával való kiszedésével. A felső rúd mozgatása és az ott levő üreggel való kölcsönhatásnak nincs jelentősége a jutalom megszerzése szempontjából. (Horner és Whiten 2005)


Egy átlátszatlan doboz esetén ezt a kísérlet alanya nem tudhatja és így esetleg kénytelen az egész mozdulatsort végigcsinálni. Egy átlátszó doboz esetén viszont egyértelmű, hogy a mozdulatsor eleje felesleges. Lehet rögtön az ajtóval kezdeni és megszerezni a jutalmat.

Fiatal csimpánz a dobozzal. Bal oldalt egy átlátszatlan doboz látható, míg jobbra egy átlátszó.

Fiatal csimpánzok és fiatal emberpalánták markánsan máshogy viszonyulnak ehhez a feladathoz. A csimpánzok átlátszatlan doboznál 60%-ban megismételték a felesleges mozdulatsort, de amikor látható volt, hogy mit is kéne csinálni a jutalomért, akkor céltudatosan csak azt végezték el (6% volt a felesleges mozdulatot is elvégzők gyakorisága). Embergyerekek viszont a doboztól függetlenül 70–80%-ban az egész mozdulatsort végigcsinálták. Tehát akkor is igazodtak a demonstrátorhoz, utánozták azt, amikor egyértelmű volt, hogy ennek nincs jelentősége a jutalomszerzés szempontjából. De a rituáléknak és az elvárásoknak megfelelés nagyon erős bennünk!

Egy másik kísérletben (Clay és Tennie 2018) vegyünk egy kettévágott fadarabot és rejtsünk el a belsejében levő kivájt üregében egy matricát. A fadarabot csap és luk tartja egyben. A két fél simán szétszedhető. Amikor a fa kinyitását 3–5 éves gyerekeknek megmutatták, akkor a kontroll kivételével mindig végeztek a kinyitás szempontjából felesleges műveleteket is. A fát a bal kézben tartva a demonstrátor a jobb kezének hátát a fához dörzsölte kétszer, az óramutató járásával egyező irányban körözve, majd felemelte jobb kezét és a fa fölött csuklóját négyszer körözte. Csak ezt követően nyitotta ki a dobozt. Egy másik rituáléban előbb a jobb mutatóujjával egy X-et rajzolt a fa tetejére, majd a két fél elválásának vonalát végigkövette ujjával. Mindkét esetben az extra cselekedetek teljesen feleslegesek.

Ezt követően a dobozt elvitték feltölteni (a benne levő matricát megkapta a kísérlet alanya), de nem feltöltötték, hanem egy nyithatatlan replikára cserélték. A gyerekek 70–80%-a előbb elvégezte a felesleges mozdulatsornak legalább az egyik tagját (általában a másodikat, arra biztosan jobban emlékeztek még) és csak azt követően próbálta kinyitni a dobozt. Ez nem sikerült. De ez számunkra lényegtelen.

Végezzük el ugyanezt a kísérletet bonobókkal. A matrica helyett almadarabokat kapnak, de amúgy minden ugyanaz. A bonobók rögtön megpróbálják kinyitni a fadarabot. Amikor ez nem sikerül, akkor további olyan cselekedetet végeznek, amivel potenciálisan ki lehet nyitni egy ilyen dobozt (rázás, harapás, rángatás, stb.). A "varázsmozdulatokat" azonban nem utánozzák. A csimpánzok okos állatok és eszközhasználatuk is egészen kivételes tud lenni, de az imitációban nem a legjobbak (Tennie et al. 2012).

Vagy legalábbis a rituális imitáció nem kenyerük. de Waal és munkatársai egy fémdobozba rejtettek élelmet. A dobozon volt egy ajtóka, amit felemelve, vagy oldalra húzva lehet a doboz belsejéhez hozzáférni (mozi 1 és mozi 2). Mindkét módszer működik. Nagyjából a tesztelt csimpánzok és gyerekek fele rá is jött, hogyan kéne magától kinyitni az ajtót. Ez csak azt bizonyítja, hogy a feladat nem lehetetlen és saját megoldás is lehetséges. Újabb csimpánzok és gyerekek bevonásával egy információ átadásos kísérletet végeztek, ami nagyjából a sugdolózós játéknak felet meg, amiben megnézzük mi jön ki több átadást követően az elején megadott mondatból. Itt megtanítottak egy egyedet/személyt az ajtó valamelyik kinyitására. Ezt követően már ő mutatta meg a következő egyednek, és így tovább. Mind csimpánzok, mind embergyerekek (3 évesek) esetében az elsőnek megmutatott kinyitási procedúra ment tovább egyik egyedről/személyről a másikra. Lehet, hogy ez nem pontos imitáció (ezt emulációnak is lehet hívni), de az egyedek ragaszkodtak ahhoz a módozathoz, amit tanultak. Volt olyan csimpánzt, amelyik véletlenül a másik módon nyitotta egyszer ki az ajtócskát. De csak egyszer "tévesztett", és az őt megfigyelő már a többségben alkalmazott módszert alkalmazta és adta tovább. Tehát, amikor van célirányos oka, a csimpánzok is utánoznak (legalábbis másolnak egy bizonyos tekintetben). Az emberek viszont szinte mindig hajlamosak az utánzásra.

A dobozon levő ajtó fel is nyitható (B) vagy félrehúzható (C)

Ez az utánzás lesz az alapja a szinkron viselkedésnek és így a közös rituálék létrejöttének. Ezek a közös rituálék tartják össze a társadalmakat.

Hivatkozott irodalom

Clay, Z. és Tennie, C. 2018. Is overimitation a uniquely human phenomenon? Insights from human children as compared to bonobos. Child Development 89(5): 1535–1544

Tennie, C., Call, J. és Tomasello, M. 2012. Untrained chimpanzees (Pan troglodytes schweinfurthii) fail to imitate novel actions. PLoS ONE 7(8): e41548
Horner, V. és Whiten, A. 2005. Causal knowledge and imitation/emulation switching in chimpanzees (Pan troglodytes) and children (Homo sapiens). Animal Cognition 8(3): 164–181
Horner, V., Whiten, A., Flynn, E. és de Waal, F. B. M. 2006. Faithful replication of foraging techniques along cultural transmission chains by chimpanzees and children. Proceedings of the National Academy of Sciences 103(37): 13878–13883

Mennyire vagyunk különlegesek? - izomzatunk

Az ember (Homo sapiens) meg van győződve saját különlegességéről és e köré különféle mítoszokat épít. Különlegesek vagyunk? Igen. Mi vagyunk az a faj, amely bármely más fajt képes akármilyen mennyiségben legyilkolni. Ennek persze messze vezető következményei vannak az élővilágra nézve. De különlegességünket másban szeretnénk látni.

Hogy váltunk az egyetlen értelmes fajjá a Földön?

Lehet, hogy a delfinek és az egerek nem értenek teljesen egyet ezzel, de legjobb (nem)tudásunk szerint mi vagyunk az egyetlen értelmes faj bolygónkon. Viszont fogalmunk sincs (ötleteink azért igen), hogy hogyan lettünk mi ilyen okosak, s ha ez ekkora előnyt jelent számunkra, akkor más faj miért nem? Ennek megértéséhez próbálunk kapaszkodót keresni azokban a különbségekben, amelyek elválasztanak minket a legközelebbi rokonainktól a csimpánzoktól és a bonobóktól.

Nem igazán ismerjük a legközelebbi rokonainkat

A főemlősökről alkotott képünket jobban alakítják a páviánokról, makákókról vagy a csukályásmajmokról szerzett ismereteink, mint az ikonikus, de kevéssé ismert emberszabásúakról tudottak. Ázsia, Észak-Afrika, de a XVII. szádtól kezdve Amerika majmai is ismertek lettek az európaiak előtt. Az Afrika nehezebben megközelíthető részén élő csimpánzokat a XVIII. század óta ismerjük. A bonobókat 1929-ben választották le külön fajként. Tehát a tudomány viszonylatában nem túl régóta ismeri őket. Adjuk ehhez hozzá, hogy kihalófélben vannak, túlságosan emberiek, megfigyelésük sűrű erdős élőhelyük és hosszú életük következtében nehézkes, és megérthetjük miért tudunk még róluk keveset. Ezért van az, hogy sok különlegességünk tűnt el az elmúlt évtizedekben, ahogy egyre többet tudunk ezekről a csodálatos és hozzánk hátborzongatóan hasonló élőlényekről.

bébi bonobó

Nincs annyi különleges izmunk

A felegyenesedve járás, a mindennapos eszközhasználat megváltoztatta csontvázunkat és izomzatunkat. De megváltoztatta-e eléggé ahhoz, hogy új izmok jelenjenek meg? Egy új izom megjelenése utalhat arra, hogy erős szelekciós nyomás volt bizonyos mozgásokon, vagy tartáson. Például, ha a kezünkben új izmok jelennek meg, amelyekkel jobban tudjuk az eszközeinket kezelni, akkor mondhatjuk, hogy az eszközhasználat nagyon megnövelte a rátermettséget. Ezek mind közelebb vezetnének ahhoz, hogy megértsük mi váltotta ki és erősítette fel az "okosodásunkat".


Az evolúcióbiológia történetének volt egy korszaka, amikor mindenben egy adaptációs történetet láttak. Mindennek messzemenő rátermettség következményt tulajdonítottak. Ekkor keletkeztek azok a történetek, amelyek például egy új izom megjelenésével magyarázzák a felegyenesedést, a beszédet vagy az eszközhasználatot. Szerintem inkább fordítva volt. Ahogy egyre inkább eszközöket használtunk, úgy alakult át a kezünk. És nem fordítva.


Az izmok egyediségének megállapításához viszont egyrészt ismerni kell ezen élőlények anatómiáját, illetve a változatosságot, amit mutatnak. Egyrészt van egy elképzelés (bevallom bennem is), hogy az anatómiánk fajon belül eléggé azonos. Eléggé, de nem teljesen. Gondoljunk olyasmikre, hogy van, aki képes mozgatni a fülét, vagy pödöríteni a nyelvét. Ezek mind izmok és/vagy beidegzések meglététől vagy meg nem lététől függenek. És bár bicepsze alapvetően minden embernek van, de egyes apróbb izmok hiányozhatnak, illetve eredésük és tapadásuk különböző lehet. Ez persze befolyásolja, hogy milyen mozgásokra vagyunk képesek. A változatosság megvan bennünk.

A csimpánzok és bonobók anatómiája is mutat változatosságot

Közeli rokonaink körében is vannak izmok, amelyek egy részükben megvannak, de egy részükben nem. A változatosság megismeréséhez viszont sok csimpánzt és bonobót kéne felboncolni (az emberi anatómia megismeréséhez évszázadok óta boncolunk embereket és még mindig tanulunk újat). Védett állatokat viszont a tudomány oltárán sem áldozunk fel. Kevés, természetes körülmények között elpusztult és utána gyorsan fagyasztóba tett testet viszont sikerült egy kutatócsoportnak felboncolnia és tanulmányozni. A következők ezen tanulmányok legfontosabb megállapításai.

Arc és gégeizmok

Az arcizmok a mimikában, a gégeizmok a beszédben segíthetnek. Viszont nem a bővebb hangrepertoár tette lehetővé a beszédet, és közeli rokonaink is éppen eleget ki tudnak fejezni akár egy nézésükkel is. Mimikájuk elég kifejező, és nagyrészt megegyezik a mienkkel.

A csimpánz, a bonobó és az ember fejének és nyakának izomzata. A színezett izmok emberben megvannak, de bonobókban nem.

risorius vagy nevetőizom egy apró arcizom, amely nevetéskor vagy mosolygáskor széthúzza a szájak szélét. Az arcmimikai kommunikációban részt vesz. Gorillákban és csimpánzokban megtalálható, bonobókban eddig nem.

arytenoideus obliquus izmok a gégében, amelyek a kannaporcról erednek és oda is tapadnak egy X-et alkotva. A gége összeszorításában vesznek részt. Csimpánzoknál és gorilláknál megtalálható (nem mindig), bonobóknál eddig nem találták meg.

A kéz izmai

Az eszközhasználathoz a kéz finommotorikája elengedhetetlen. Bár kezünk egyértelműen más alakú és szerkezetű, hüvelyujjunk izmosabb és jobban mozgatható, kevés csak ránk jellemző izom van.

A csimpánz, a bonobó és az ember karjának és felső függesztő övének izomzata. A kiemelt izmok egyedieket jelölnek.

adductor pollicis accessorius (pollical palmar interosseous) a hüvelykujj egyik izma, amely a többi ujj felé mozgatja a hüvelykujjat (a hasonló lábon található izommal ellentétben fontos a kéz finommozgásánál). Az emberek 80%-nál (lehet, hogy 90%+-ban) megtalálható. Eredése és tapadása mutat változatokat. Vita tárgya, hogy a hüvelykujj-közelítő izom egy oldalága vagy a többi ujjnál található újak közötti és azokat egymáshoz közelítő izmoknak a hüvelykujji megfelelője. Az emberszabásúak közös ősében valószínűleg megtalálható volt, gorillákban, csimpánzokban és bonobókban kimutatható, de nem olyan elterjedt, mint emberek körében.

flexor pollicis longus és extensor pollicis brevis az alkarban elhelyezkedő a hüvelyujjat behajlító és kinyújtó izom. Az emberszabásúakban zömében hiányzik. Gibbonfélékben elkülönült izomként létezik. Bonobóknál nincs külön izom, de a mély ujjakat hajlító izom a hüvelykujjhoz is vastag ínnal kapcsolódik és mozgatja azt. Emberben az ujjakat hajlító izom csak a másik négy ujjat hajlítja, a hüvelyujjnak külön izma van.

A láb izmai

A csimpánz, a bonobó és az ember lábának izomzata. A kiemelt izmok egyedieket jelölnek. Embernél izmok hiányát tüntették fel.

A két lábon járás azt gondolnánk, hogy szükségessé tett újabb izmokat, de inkább izmok vesztek el. Lábfejünk és lábujjaink kevésbé mozgathatóak, mint a majdnem kézként is használható főemlős hátsó végtag.


adductor hallucis (accessorius) a nagy lábujjat mozgatja a többi lábujj felé. Nem kimondottan egy gyakori mozgás, főleg, hogy az izom fő funkciója, hogy a nagy lábujj ne mozogjon el a többitől. Az izom tapadásában lehet különbség az emberek között. Bár korábban főemlősökben ezt az izmot nem találták meg, most egy vizsgált csimpánzban és a bonobók felében megtalálható volt.

fibularis tertius: Ez a nem túl nagy izom a szárkapocscsonton ered és a lábfej kisujjának lábközépcsontján tapad. Összehúzódásakor egyrészt a lábfej kifele fordul, másrészt a lábfej közelebb kerül az alsó lábszárhoz. Az izom az emberek 95%-ban megtalálható, de csimpánzoknál 5%-os előfordulást említ az irodalom. A vizsgált bonobók felében megtalálták ezt az izmot.

Hivatkozott irodalom

• Bello-Hellegouarch, G., Aziz, M. A., Ferrero, E. M., Kern, M., Francis, N. és Diogo, R. 2013. “Pollical palmar interosseous muscle” (musculus adductor pollicis accessorius): Attachments, innervation, variations, phylogeny, and implications for human evolution and medicine. Journal of Morphology 274(3): 275–293
• Diogo, R. 2018. First detailed anatomical study of bonobos reveals intra-specific variations and exposes just-so stories of human evolution, bipedalism, and tool use. Frontiers in Ecology and Evolution 6(53) doi: 10.3389/fevo.2018.00053

Emberfélék, mint gyomfajok

A gyom faj egy olyan faj, ami nagyon gyorsan képes elterjedni / elszaporodni. Bár elsődlegesen növényekre alkalmazzuk, de más élőlényekre is használhatjuk. És az a 7,6 milliárd ember, akik az egész Földet benépesítik egészen gyomszerűvé tesz minket. Az ismertetendő tanulmány a mellet érvel, hogy már távoli őseink az ausztralopitekuszoktól kezdve ilyen gyomfaj volt, s ebben segítette őket a monogámia elterjedése.

A probléma felvetését kezdjük onnan, hogy a jelenlegi emberfélék alcsaládjának (Homininae) tagjai egy kivétellel Afrikában élnek és igen csekély egyedszámuk miatt veszélyeztetettek. A gorillák, a csimpánzok és a bonobók egyedszáma csökken és a kihalás fenyegeti őket. Az alcsalád jelenleg élő egyetlen másik tagja viszont benépesítette az egész világot. S ez evolúciós szétválásunk óta így lehet. Bár az ausztralopitekuszok nem jutottak ki Afrikából, de azt teljes egészében belakták. Az ember nem (Homo) viszont kilépett a fekete kontinensről és Eurázsiát is birtokba vette (majd később a modern ember hódítja meg Amerikát és Ausztráliát). Mi tette ezt lehetővé?

Felegyenesedtünk és talán egy kicsit okosabbak lettünk (a 375–525 cm³ között agytérfogattal egy ausztralopitekusz agya kissé nagyobb egy csimpánz átlagosan 350 cm³ agytérfogatánál). Egyik sem magyarázhatja a sikerünket, hiszen a felegyenesedés bár lehetővé tesz nagyobb távolságok megtételét, de négykézláb is elég messze el lehet jutni és messze nem lettünk annyival okosabbak, hogy ez legyen a különbség oka. Adjuk ehhez hozzá, hogy a fákra egyre kevésbé tudtunk ügyesen felmászni, ami bizonyos élelemforrásokhoz – gyümölcsök – való hozzáférést nehézkesebbé tett.

Megváltozott viszont a szaporodásunk. A gyermekek közötti idő csökkent. Nem tudjuk pontosan mikor történt ez. A csimpánzok körülbelül 6 évenként szülnek, a bonobók 5,5 évente. Ezzel szemben a vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gyermekek közötti átlagos idő 4 év (s ez csökken majd 2 évre a mezőgazdasággal). Ez önmagában segíthet a világ benépesítésében.

A makákók egy hasonlóan széles körben elterjedt, gyomfaj, mint az ember. A jégkorszakok előtt egész Eurázsiában elterjedtek voltak, mára "csak" Ázsiában (kivéve a Giblartáron és Afrikában élő berber makákót) jellemzőek. Városokban és vadon is csoportokban járkálnak (ajánlom a Majom királyság filmet megtekintésre), talán az egyik legismertebb majomfajták. A tanulmányban a rhesusmajomra (Macaca mulatta), a közönséges makákóra (Macaca fascicularis), a parókás makákóra (Macaca radiata) és a Ceyloni makákóra (Macaca sinica) fókuszálnak. Ezen fajok akár 10%-os évenkénti növekedési rátát képesek produkálni. Mauritiusra például a XVIII. század elején 10–15 makákót telepítettek. Mára lényegében kimeríthetetlen forrása a laborokban használt makákónak csak ez a populáció. Ez a jelentős növekedési pontenciál magyarázza, hogy bármely helyet képesek belakni, illetve rossz évek / katasztrófák követően újra belakni / elterjedni.


A demográfiai adatok elemzésével a kutatók arra jutottak, hogy nem az ivarérés korai kora (4–6 év) vagy a gyerekek nagy száma következtében lesz sikeres egy faj. A rhesusmajmok 15 éves korukra biztosan befejezik a szaporodást, olyan 8 évet élnek és az átlagos generációs idő 7 év. A közel rokon közönséges makákó később válik ivaréretté, de tovább is él. A növekedési rátájuk azonban közel azonos. Mindegyik makókófajban igen jelentős az első 5 évben a halandóság. Nagyjából 50% körüli (ami amúgy az emberi populációra is jellemző volt, és a csimpánzokban is hasonló figyelhető meg). Az igazán nagy populációnövekedés akkor figyelhető meg a makákóknál, amikor a fiatal nőstények túlélése valamiért (például jobb évek, amikor több az élelem) megnövekszik. A több szülőképes nőstény jelenléte teszi lehetővé a magasabb növekedési rátát.


Mi van az embernél, illetve tágabban az emberszabásúaknál? Egy alapvetően hosszú életű fajnál már az átlagos generációs idő is igen jelentős. Embernél és csimpánznál is nagyjából 22–24 év (fogamzásgátlót nem használó populációban). És ahogy előbb említettem, a gyerekkori mortalitás igen jelentős. Ennek csökkentése mellett a populáció növekedés jelentősebb. Ne feledjük, hogy az emberi populáció elmúlt két évszázadban tapasztalható exponenciális növekedésének az alapja is a gyerekkori mortalitás csökkenése. Magyarországon 1900-ban az 5 éves kort a születettek 65–70%-a érte el, míg 1976-ban ez 96-97%.


Mi lehetett az a változás őseinkben, ami lehetővé tehette a magasabb túlélést? A közlemény a szociális monogámiát azonosítja fő okként. A viselkedés nem mutatkozik meg a csontleletekben, viszont már az ausztralopitekuszoknak is visszafejlett a szemfoga, ami az egymással versengő hím csimpánzok esetében igen kifejezett. Ez utalhat arra, hogy bizony már ekkor sem volt jellemző az erős hím-hím versengés. Monogámiának ez a fő előnye számunkra, hímek számára. A nők viszont segítséget kaphatnak a gyermekek felnevelésében, ami javíthatja az apróságok túlélését. A cikk a mellett érvel, hogy a nőknek nem kellett vadászni elmenni, így biztonságban maradhattak, ebben nem biztos, hogy hiszek, de a monogámia túlélést javító hatásában igen. Újabb érv, hogy a monogámia régebben van velünk, mint szeretnénk gondolni.


Az embarszabásúak őse promiszkuus társadalomban élhetett, azaz minden hím, minden nősténnyel kapcsolatba kerülhetett. A gorillák háremtartása levezetett bélyeg lehet. A csimpánzok és bonobók  ilyen társadalomban élnek. Az ember pedig áttért a monogámiára. És ez sikeressé tette! Éljenek a családok!

 

Hivatkozott irodalom

• Meindl, R. S., Chaney, M. E. és Lovejoy, C. O. 2018. Early hominids may have been weed species. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(6): 1244–1249
• Központi Statisztikai Hivatal: Magyarország halandósági táblái, 1900/01-tól 1967/68-ig. Budapest, 1971, p. 54-105
• Human Life Table Database http://www.lifetable.de

Tudom, hogy te rosszul tudod

A tudatelmélet (Theory of Mind) valami olyasmi, hogy tudjuk, hogy a másik mire gondolhat, mit érzékel és ez különbözhet attól, amire mi gondolunk vagy mi érzékelünk. Ez nem gondolatolvasás, hanem a másik fejével való gondolkodás. Mi emberek képesek vagyunk rá, és sokáig úgy gondoltuk ezzel egyedül vagyunk. Nem.

Egy ideje más ismert, hogy az emberszabásúak elég jól boldogulnak az ilyen feladatokkal. Például tudják, hogy a velük szemben levő ember mit láthat és mit nem (átlátszó és át nem látszó akadályok vannak köztük). Vagy rájönnek, hogy mit akarhatott valaki, akkor is, ha az neki nem sikerült (mondjuk nem ért el valamit). Különösen érdekesnek tartom az a kísérletet, amikor utánozniuk kellett egy kapcsoló felkapcsolását. Van, akinek úgy mutatták meg, hogy az ember bejön és a lábával felkapcsolja a kapcsolót (ami azért fura, legyünk őszinték). Másik esetben az ember bejön, valami nehezet cipel két kezében és lábban felkapcsolja a kapcsolót. Az első esetben lemásolták a lábbal való kapcsolást, de a másikban kezükkel kapcsolták fel a kapcsolót. Tudták, hogy az ember nem tudta használni a kezét, s valószínűleg ezért folyamodott a fura cselekedethez. A másik esetben viszont használhatta volna a kezét, mégsem tette. Akkor annak biztos oka volt, s a csimpánzok is ennek megfelelően viselkedtek.

Van viszont egy feladat, amiről eddig azt hittük rokonaink nem képesek véghezvinni. Ez annak a tudása, hogy a másiknak rossz információi vannak valamiről. Nem nincs információja valamiről, hanem amit tud az nem igaz. Legyen A és B jelen, amikor elrejtünk egy tárgyat. B ezt követően elmegy. A tárgyat áthelyezzük valahova. B visszajön és megkérdezzük A-t szerinte B hol fogja keresni a tárgyat. A tudja, hogy hol a tárgy, de a kérdés nem erről szól, hanem arról, hogy tudnia kell, hogy B szerint az még az eredeti helyén van. Egészen apró gyerekek (csecsemők) már szemükkel arra a helyre néznek, ahova B-nek mennie kéne, mert azt várják, hogy B így cselekedjen. Egy nemrég közölt tanulmányban pontosan a tekintet mozgását használták ki, hogy emberszabásúakkal teszteljék a fenti problémát. Azt korábban is tudtuk, hogy ha valakiről az várják, hogy ide vagy oda megy, akkor a célra fognak tekinteni az emberszabásúak (ahogy mi is).

Az emberszabásúaknak (csimpánz, bonobó és orángután) filmeket mutattak. Az "ember" kivesz a ketrecből egy követ. Mielőtt sikerülne neki egy majomnak (King Kong) öltözött személy az ellopja, majd az egyik doboz alá rejti. Az ember mindig sikeresen kiveszi a megfelelő doboz alól a követ. Mi van akkor, ha a "tolvaj" eldugja az egyik doboz alá. Az ember kimegy. A majom berakja a másik doboz alá. Majd kiveszi onnan is és elviszi a követ. Az ember visszajön. Itt nagyjából vége a filmnek. Azt vizsgálták, hogy hova néznek a tesztalanyok. Arra a dobozra ahol utoljára volt a kő, vagy oda ahol utoljára látta az "ember"?

Az első kísérlet filmje

A másik kísérlet még viccesebb. Egy "majom" megtámadja az "embert" (na ilyet még nem látott egyetlen emberszabású sem a vizsgáltak közül). Az ember kimegy egy nagy botért. A majom bemenekül egy szénakazalba. Az ember jól megpaskolja a majmot rejtő szénakazalt. Az éles helyzetben az ember kimegy a botért, s ez alatt a majom előbb átmegy a másik szénakazalba, majd kimegy a képből. Az ember besétál.

A második kísérlet filmje

 Az emberszabásúak inkább néztek oda ahova várták az ember mozdulatát (dobozért nyúlás vagy ütlegelés a bottal), mint a másik irányba. Mindhárom faj azonosan jól viselkedett. Ebből arra következtetnek, hogy az emberszabásúaknak képesek a másik helyébe képzelni magukat, s tudni, hogy a másik mit tud és mit nem tud (miről van hamis elképzelése).

Ezek a kísérletek nehezek. Nem annyira a kivitelezésük, mint a megtervezésük. Az emberszabásúakat nem tudjuk egyszerűen megkérdezni, hogy mit gondolnak. Csecsemőket se, ezért náluk is ilyen tekintetkövetést vizsgálunk. Az embergyereknél viszont legalább sejtjük, hogy mi fontos neki, mire fog reagálni. Például játékokra vagy hozzá közel álló emberekre. A majmoknál (más állatnál) ez problémás. Nemcsak meg kell értetni velük a kísérletet érdekelnie is kell őket a kísérlet. Ebben is volt emberszabású, aki lényegében egyenesen bámult maga elé. Értékelhetetlen volt a "teljesítménye". Ezért szórakoztak a beöltözött majomemberrel, hogy hátha így jobban érdekli a történet a kísérlet alanyait. Azért bejött a dolog, mert volt elég értékelhető eredmény.

Szóval az emberszabásúak jók az "elmeolvasásban". S magunknak is gratulálhatunk! Lehet, hogy újabb dologról derült, ki, hogy nem csak mi vagyunk rá képesek (s így a lista vészesen csökken), de egyben bizonyítottuk, hogy egyre jobban vagyunk más élőlény elméjének olvasásában. Ezek a kísérletek ugyanis minket is tesztelnek. Képesek vagyunk-e felülemelkedni az embercentrikus világképünkön, s valahogy megérteni más élőlényeg gondolkodását. Az elmúlt évtizedekben egyre többet tudunk erről is. A tudásunk gyarapszik, s ez fontosabb, mint a csak ránk jellemző tulajdonságok fogyatkozása.

 

Hivatkozott irodalom

Call, J. és Tomasello, M. 2008. Does the chimpanzee have a theory of mind? 30 years later. Trends in Cognitive Sciences 12(5): 187-192
Krupenye, C., Kano, F., Hirata, S., Call, J. és Tomasello, M. 2016. Great apes anticipate that other individuals will act according to false beliefs. Science 354(6308): 110-114

A csimpánzok is vedelik az alkoholt

Írtam már arról, hogy az emberszabásúak ősében már hatékony alkohol-dehidrogenáz segítette az alkohol (etanol) bontását. Az emberen kívül azonban igen kevés példa van a rendszeres alkoholfogyasztásra. Egy most megjelent cikk ezt az űrt tölti be legközelebbi rokonaink a csimpánzok megfigyelésével.

Raffia pálma

A raffia pálma (Raphia hookeri) floémja (növényi nedv) cukros oldat, ami gyorsan etanollá erjesztődik. A pálma tetejénél meglékelve a cukros nedv edényekbe gyűjthető. A helyiek ezt az alkoholos italt általában frissen fogyasztják, de tovább is erjeszthető töményebb itallá is. A nedv lassan csöpög, így a tárolóedények hosszan vannak a fákon, amit az emberek hajnalban és szürkületkor ürítenek.

A csimpánzok meg megtalálják maguknak, s bizony nem vetik meg az ott találtakat. A nedvnek magas a cukortartalma. Az alkoholtartalma átlagosan 3,1%, a legmagasabb mért érték 6,9% volt. Az sörből már egészen jó, bár a helyiek bornak hívják.

A csimpánzok nem csak rájárnak az így megszerezhető ingyen italra, de fejlett eszközhasználatukról is tanúságot adnak: összegyűrt levelet használnak mint szivacsot, amit belemerítenek az edénybe, majd a szájukba rakva isznak. Leveleket többféleképpen alkalmaznak mindennapi életükben, csavarva, gyűrve, vagy csak hajtogatva kitűnő eszközök ha inni kell.

Egy csimpánz "iszik" a pálmanedvből egy levél segítségével.

Az alkoholizáláshoz kell egy bizonyos fejlettségű intelligencia. Megnyugtató ugye? :)

Felhasznált irodalom

Hockings, K. J., Bryson-Morrison, N., Carvalho, S., Fujisawa, M., Humle, T., McGrew, W. C., Nakamura, M., Ohashi, G., Yamanashi, Y., Yamakoshi, G. és Matsuzawa, T. 2015. Tools to tipple: ethanol ingestion by wild chimpanzees using leaf-sponges. Royal Society Open Science 2(6)