2016. január 31., vasárnap

Egy új hierarchikus rendszertan

Ahogy az élővilágról egyre többet tudunk, egyre inkább kirajzolódik az élővilág leszármazási viszonyait tükröző törzsfa. Ez a törzsfa viszont nem hasonlít ahhoz a rendszerhez, amit megszoktunk. Én is egy teljesen más felosztást tanultam egyetemi éveim alatt (1995-2000), s bizony az emberek lassan változnak, főleg, hogy a rendszerezés alapjait Linné 1735 megjelent Systema Naturae könyve fektette le. Ez az osztályozás hierarchikus volt, amelyben osztályokra (classis), rendekre (ordo) és nemekre/nemzettségekre (genus) osztjuk a fajokat (species). Később ez egészült ki a törzs (phyllum) és az ország (rengum) fő kategóriákkal.

S persze imádjuk a latin neveket, az kölcsönöz az egésznek egyfajta misztikus igazságot.

Régi emlékeimben még úgy él, hogy az ember (Homo sapiens) az állatok országába (regnum Animalia), a gerincesek törzsébe (phyllum Vertebrata), az emlősök osztályába (classis Mammalia), a főemlősök rendjébe (ordo Primates), az emberfélék családjába (familia Hominidae) és az emberek nemébe (genus Homo) tartozik.


Szeretjük a csoportokat. Világunk minden részét szeretjük egymástól elkülönülő csoportokba osztani.1

A csoportosítást túlzásba is lehet vinni, ahogy ez egyre nyilvánvalóbb a rendszertanban. Az egy-egy csoporton belüli alcsoportokat a közelségük alapján újabb csoportokba osztottuk. Az emberfélék családját két alcsaládra osztjuk, mert az orángutánok (Ponginae alcsalád) távolabbi rokonaink, mint a gorillák, csimpánzok és bonobók (velük a Homininae alcsaládot alkotjuk). A gorillák viszont egy kicsit távolabb vannak tőlünk, mint a két csimpánzfaj. Így kreáljunk nekik egy nemzetséget (tribus) Grollini névvel. Akkor mi a csimpánzokkal a Hominini nemzetségbe tartozunk. S természetesen van tovább is, bár ennék értelme már végképp nincs! A csimpánzokkal igen közel állunk egymáshoz, ha konzekvensen alkalmaznánk a nem fogalmát, ahogy azt más csoportoknál alkalmazzuk, akkor a csimpánzokkal egy nembe kellene tartoznunk (Wildmann et al. 2003). Ezt viszont nem veszi be az emberi felsőbbrendűségünkkel telt gyomrunk.

Így túl sok a csoport.

Az új ismeretek a hierarchia szintek tobzódását hozták magukkal. A kladisztikusok ezért el is vetik a szinteket. Minden elágazáshoz rendelhetnénk szinteket, s így az ismertebb és fajgazdag csoportokban hirtelen nagy sok hierarchiai szintre lesz szükség. Így lesznek alországok, alországágak, főtörzsek, altörzsek, altörzságak, főosztályok, alosztályok, öregrendek, stb.


Más csoportok, amelyeknek mára csak egy élő képviselője van, viszont így sok lényegében üres szinttel rendelkeznek. A páfrányfenyő (Ginkgo biloba) csoportjának egyetlen képviselője, viszont olyan helyen ágazik le, hogy egyes rendszertanokban saját törzse, osztálya, rendje, családja és nemzettsége van (a növényeknél a genus-t nemzettségnek hívjuk, míg az állatoknál nem-nek, csak, hogy egyszerű legyen).

A korábbi rendszertanokra akarjuk ráhúzni az újat.

Mindezek ellenére ragaszkodunk a hierarchikus szintekhez és a régi elnevezésekhez. Olyannyira, hogy Cavalier-Smith, a rendszertan egyik doyen-je egy tavalyi cikkben egy új rendszertant ajánlott, aminek két sarokpontja, hogy (1) megtartsa az általa kedvelt országneveket és (2) az állatok törzsei ne változzanak. Más értelmét nem láttam.
Országból így baktériumok, archaeák, állatok, növények, gombák, színes algák és egyéb egysejtűek (protiszták) lettek. Ez utóbbi kivételével a többi csoportnak még van is némi létjogosultsága, de ez utóbbiba belerakott mindent, ami a korábbiakból kimaradt. Mivel az állatok és a gombák nagyon közel vannak egymáshoz, így bőven marad ki a környékükről élőlénycsoport. Ezt pontosan tudják a szerzők. Tudják, hogy törekedni kéne a monofiletikus csoportokra (azaz minden egy ősből eredő leszármazási vonal egybe kerül, s más nem kerül oda), de a szent cél, hogy 7 országnál több ne legyen (ez is eggyel több a korábbi felosztásánál) fontosabbnak tűnik ennél az elvnél. S az állatokat meg kell tartani országnak, mert hát ugye a cuki cicák oda tartoznak (vagy mert a kutyák, de lehet, hogy mert mi magunk oda tartozunk). S így lehet, hogy az állattörzsek nem nagyon változtak ahhoz képest, ahogy én is tanultam. Nem is kell, csak hát a törzs így egy kiüresedő valami, ami hol egy pár fajos csoportot jelent, hogy az összes szárazföldi növényt, s persze az ikonikus állattörzseket, mint az ízeltlábúak.


Az élővilág rendszere Cavalier-Smith (Ruggerio et al. 2015) szerint

Magát a rendszert itt nem tudom szépen berakni (ahhoz túlságosan bele kéne nyúlnom a blogger stílusaiba), szóval nem képként ide raktam fel.


De legalább a madarakat berakták a hüllőkhöz


Maga a tanulmány rend szintig adja meg a rendszertant. Ezt még boncolgatni is értelmetlennek tartom itt, az tipikusan olyan, hogy az ember fia/lánya vizsgára talán tudja, de utána zömében elfelejti. Érdekes lehet viszont a gerincesek altörzsének (altörzs, a törzs most a gerinchúrosok) újradefiniálása. A klasszikus halak - kétéltűek - hüllők - madarak - emlősök felosztás két ponton tarthatatlan: (1) a madarak legközelebb a krokodilokhoz állnak, s így hüllőnek tekinthetők. (2) A halak a négylábúak kivételével minden egyéb gerincest magukba foglalnak, s ez az óriási csoportot szedték szét monofiletikus leszármazási vonalakra. A korábbi halak osztály parafiletikus volt. Kladisztikus rendszertan szempontjából szét kell őket szedni, de a parafiletikusság a szerzőket a Protozoa ország megalkotásakor nem zavarta (a Chromistánál meg valószínűleg nem, bár  a Hacrobia helyzete még vitatott). Szóval itt szakítottak a tradícióval. Ezért is gondolom, hogy ez egy félmegoldás. Meg is tartottak a régi rendszertanból csoportokat, de egy kevés változtatást is beraktak. Miközben a törzsfa egy másféle rendszert tenne szükségessé.

A gerincesek altörzsének rendszertana Cavalier-Smith alapján
A html verzió itt található.


Nem kéne félni a jelentősebb változástól, idővel azt is megszoknák az emberek.

Hivatkozott irodalom

1 Nemcsak az élőlényeknek, de az enzimeknek, a növényi másodlagos anyagcseretermékeknek, ásványoknak, a nyelveknek, stb. van rendszertana.

2016. január 27., szerda

Hogyan csökkentsük az iskolai konfliktusokat?

A konfliktusok ellen ki kell álljanak azok, akikre a legtöbben figyelnek.


Ez ugye elég triviálisnak hangzik. Valahol az is. Az a csodálatos, hogy ez mérhető!

Vegyünk 56 iskolát Amerikában (felsősöket, 11-15 éveseket)! Ez nagyjából 24 ezer tanulót jelent. Kérjük meg őket, hogy

"adj meg 10 tanulót, akivel az elmúlt héten időt töltöttél személyesen vagy online."

Vegyük észre, hogy nem azt kérdezték, hogy kik a barátaid, vagy kiket gondolsz népszerűnek, hangadónak, stb. Azt szerették volna tudni, hogy kivel töltenek időt a diákok, azaz kik azok akiknek a viselkedésére figyelnek. Akivel együtt vagy arra figyelsz. Nem feltétlenül nézel fel rá vagy ilyesmi, egyszerűen tudod mi van vele, mit mond, mi érdekli, stb.

Másik igen fontos, hogy az online együtt töltött időre is rákérdeznek. Igen sokat mondjuk, hogy ellaposodnak az emberi kapcsolatok, mert már csak a virtuális térben találkozunk, s személyesen nem. A személyes találkozás hiánya a távolságokra vezethető vissza, a más életritmusra. Míg mi lecke után elmentünk a Heltaira (hétvégén!), addig a gyerekeink összejönnek egy chat szobában. Lehet akármilyen rossz véleményünk erről, ez is társasági érintkezés!

Szóval minden iskolában megtudták kik vannak leginkább a figyelem középpontjában.


Kérdéseket tettek fel továbbá, hogy megállapítsák mennyire elfogadott az iskolában a konfliktus.


As iskolák felében diákokat elhívtak minden második héten egy kis beszélgetésre a konfliktusokról. Megkérdezték, hogy milyen konfliktust érzékeltek az elmúlt időben és azt hogyan kezelnék. Próbálták rávenni a diákokat, hogy szólaljanak fel ezen konfliktusok / konfliktusfajták ellen. Ezek az "órák" normál tanulási időben voltak, 45 percig tartottak, s próbálták fiatalok számára érdekessé tenni. A meghívott diákok 55% jelent meg átlagosan rajtuk (nem volt kötelező).

Egyes iskolákban a sokak által megfigyelt diákokat hívták meg a konfliktuskezeléssel kapcsolatos gyakorlatokra, míg másokban a kevésbé megfigyelteket. Azaz megpróbálták kiszűrni, hogy mi a hatása a konfliktus ellenességet hirdető személyének az üzenet átjutásában.

Az év végén újból felmérték a kapcsolati hálókat és a diákok konfliktussal kapcsolatos elképzeléseit. A kapcsolatok körülbelül 42% maradt állandó. Ez normális ebben a korban. Sokat változhat, hogy kivel beszélgetnek, "lógnak együtt" éppen. A beszélgetéseket tartó és nemtartó iskolák között nagy átlagban nem változott a konfliktusokról alkotott vélemény. Ez fura volt. Mindeközben viszont a nem "kezelt" iskolákban átlagosan minden ötödik diákra jutott egy "intő" valamilyen konfliktusból eredő magatartás miatt, addig a kezelt iskolában ez 30%-al kisebb volt (0,14/intő/gyerek/év). A legnagyobb eredmény ott érték el, ahol a többek által megfigyelt személyek álltak ki a konfliktusok ellen.


A konfliktusok sokrétűek, itt mindet személyek vagy csoportok közötti negatív eseményt konfliktusként értékeltek. Minderről beszélgettek is. A diákok konfliktussal kapcsolatos érzéseik arról számolnak be, hogy ők mit éreznek a konfliktussal kapcsolatban. Az iskola "intői" (fegyelmezési cselekedet / disciplinary action a szép kifejezés) pedig arról tanúskodnak, hogy mikor csordult túl a pohár. Ez csökkent.


Tehát eredményes volt legalább a túlkapások megakadályozásában a beszélgetés az iskola tanulóinak egy igen kis részével. A beszélgetések alatt megszerzett "üzenetet" a diákok át tudják adni, a maguk nyelvén, a társaiknak.


Miért nem csökkent a konfliktusokkal kapcsolatos megfigyelések, elfogadottság, stb. a kezelés hatására? Minden bizonnyal az érzékenyítés egyben az észrevett konfliktusok számát is növeli. A problémákra való rávilágítás szükséges a probléma megoldásához, de egyben a probléma súlyosságának érzetét is növeli. Valamit, valamiért. Érdekes lett volna későbbi években megnézni, hogy hosszabb távon változott-e valami. A diákok világa lassan változik.


Nem gondolom, hogy a konfliktusok megszüntetése a cél. Azok mindig lesznek. Konfliktus az is, ha a lányok haragszanak egyikükre, amiért annak levehető ujjú dzsekije van (ez nagyon megmaradt bennem 3-os koromból, s bizony egész délutános hirig volt a lányok között a fiúk nagy értetlenségére és derültségére), s az is, ha öten összerugdosnak egy hatodikat (na szerencsére ilyen emlékem nincs). A diákok ezen a terepen tanulják meg a szociális érintkezés szabályait, a konfliktus kezelést és tűrést. Ki kell próbálniuk dolgokat, amik később már sokkal veszélyesebbek, súlyosabb következménnyel járnak. Nekünk szülőknek, tanároknak a feladatunk a túlkapások visszanyesése. És természetesen a gyerekeink segítése, hogy a konfliktusokat feldolgozzák (miért is gond, ha a másiknak ilyen-olyan ruhája van). A van, amikor közbe kell lépnünk.

Az osztályban uralkodó légkörért az ott levők tehetnek a legtöbbet!


Hivatkozott irodalom

Paluck, E. L., Shepherd, H. és Aronow, P. M. 2016. Changing climates of conflict: A social network experiment in 56 schools. Proceedings of the National Academy of Sciences 113(3): 566-571

 



2016. január 24., vasárnap

A háború hajnala - tájkép csata után

Nem is olyan rég számoltam be egy tömegsírról, amely ékes bizonyítéka, hogy a letelepedést követően a közösségek közötti harcok megjelentek. Kérdés, hogy a vadászó-gyűjtögető csoportok a rajtaütéseken kívül harcoltak-e egymással? A kérdés erősen vitatott, s a jelenlegi vadászó-gyűjtögető társadalmakból nehéz extrapolálni.

Engedjétek meg, hogy most is a csimpánzokkal hozakodjak elő! Amikor két csapat találkozik, akkor nagy sivalkodás, mellveregetés és kirohanások közepette a két csoport igazából nem tesz egymással semmit. Kivéve, persze, ha valakit sikerül a csoportjától elszakítani. Akkor ugyan az történik, mint amikor egy járőröző (komolyan! van, hogy direkt azért vonulnak végig a területük határán, hogy megvizsgálják a szomszéd nem jött-e át) csapat talál egy egyedül levő csimpánzt: megölik. Széttépik. Agyonütik. Az egyedüli csimpánznak nincs esélye a túlerővel szemben. A rajtaütésnek is ez a lényege: a támadó testi épségét nem nagyon veszélyeztető módon a másik csoport irtása (a rajtaütések célja azért zömében a lány vagy jószáglopás, bár a bosszú elég jó indok a sima öldöklésre). Csoporton belül is van halálos kimenetelő agresszió. Az embereknél is. Ez utóbbi általában 1-1 személy ellen irányul. A több halálos áldozattal járó eseményeket így csoportok közötti harcnak tulajdoníthatjuk.

2012-ben Kenyában, a Turkana-tó melletti száraz (évi 19 nap lehet eső) területen bukkantak az üledékbe süllyedt holtestekre / emberi maradványokra (kb. itt). A terület valaha a Turkana-tó árterületéhez tartozott, mára a tó jócskán visszaszorult. A leletek körülbelül 9.500-10.500 évesek (korai Holocén, a kőkorszak utolsó fázisának, a neolitikumnak a kezdete), a környéken még nincs mezőgazdaság, csak kőeszközöket használnak (fémet nem).

Összesen 27 személy maradványait találták meg, amelyből 12 csontváz viszonylag jól megmaradt. A 27 személyből 21 felnőtt (8 nő, 8 férfi és 5 nem meghatározható nemű). A gyerekek a nők mellett haltak meg. Érdekes, hogy a gyerekek - egy kivételével - mind 6 év alattiak voltak. Érdekes a fiatalok teljes hiánya! A halottak között a sok nő furcsa.

A 12 jó állapotban levő csontvázból 5 vagy 6 koponyáján vagy nyakán fedezhető fel nyíltól származó seb, 5 esetben a fejet ért ütés okozta a halált. Két esetben nem található a csontokon halál előtti sérülésre utaló nyom (ne feledjük, hogy a lágy részeket érintő vágástól el lehet vérezni, de a csontokon nem látszik), de a csontvázak helyzetéből arra lehet következtetni, hogy megkötözték őket.
A maradványokban talált nyílhegyek (valószínűleg azok), illetve (a) az egyik koponya a beékelődött obszidián nyílheggyel (bal oldalon az a fekete beékelődés).
Biztos, hogy egy csoportok közötti harc "eredményét" fedezték fel a régészek. Kérdés, hogy egy részben letelepedett csoportot forrásaiért (találtak edényeket, amiben ugye élelmet tárolhattak), nőiért (ehhez azért sok a női halott), fiataljaiért vagy földjükért támadtak vagy két alapvetően vadászó-gyűjtögető csoport ritka, de nem elképzelhetetlen háborúskodásának tanújelét fedezték fel. Mindenesetre a csoportok közötti nagyobb skálájú (tehát nem 1 ellen sokan) harc legkorábbi példája ez a felfedezés.

Einstein azt mondta, hogy "amíg lesz ember, addig lesz háború" (So long as there are men, there will be wars.). Egyelőre sajnos nem tudunk ellentmondani neki. Viszont igaz-e, hogy amióta van ember, van háború is?

Hivatkozott irodalom

Lahr, M. M., Rivera, F., Power, R. K., Mounier, A., Copsey, B., Crivellaro, F., Edung, J. E., Fernandez, J. M. M., Kiarie, C., Lawrence, J., Leakey, A., Mbua, E., Miller, H., Muigai, A., Mukhongo, D. M., Van Baelen, A., Wood, R., Schwenninger, J. L., Grün, R., Achyuthan, H., Wilshaw, A. és Foley, R. A. 2016. Inter-group violence among early Holocene hunter-gatherers of West Turkana, Kenya. Nature 529(7586): 394-398

2016. január 22., péntek

A hazugságok terjedése online

Vannak jelenségek, tények, amelyek evidensek. Egybevágnak a tapasztalatainkkal. Ettől még nem biztos, hogy igazak. Meg kell őket mérni. Ahogy az almát is le kellett dobálni a Pisa-i ferde toronyból, hogy a gravitációt demonstrálja Galilei, úgy más evidens dologgal is meg kell ezt tenni.

Hogyan terjednek a félrevezető információk? Máshogy, mint azok az információk, amelyeknek valóságtartalmáról meg lehet bizonyosodni? Hát szerintem a következő elemzés erre nem ad választ, de bemutatja az információ terjedésének mikéntjét a facebook korában.

Vegyünk összesküvés-elméleteket, amelyek sajátja, hogy nem lehet megbizonyosodni róluk, hogy igazak vagy sem. Pont ez bennük a végtelenül dühítő. Nem mondhatjuk rájuk bizonyossággal, hogy nem igazak. S mellette ott vannak a tudományos tények. Ezek - legalábbis elvben - újra elvégezhetőek és így valóságukról meg tudunk bizonyosodni. Hogyan terjed a facebookon egy összesküvés-elméletet bemutató bejegyzés illetve egy tudományos hír? Milyen sebességgel terjed megosztásról megosztásra, s kik osztják meg őket?

Senkit nem fog meglepni, hogy nagyon gyorsan terjednek az ilyen információk. S az sem fog senkit meglepni, hogy olyan embereken keresztül terjed, akiknek hasonló az érdeklődése/világlátása. Ez utóbbit hogyan tudjuk? Nézzük meg mennyire hasonló lapokat like-olnak vagy éppen nem like-olnak. Ez egyfajta hasonlóság. A hasonló emberek posztjait osztjuk meg, hiszen azok tartalma összecseng azzal, amit mi is gondolunk a világról. Az a fantasztikus a facebookban egy hálózatelemzéssel foglalkozó szakember, vagy egy  a Homo sapiens kapcsolati hálózatában érdekelt kutató számára, hogy az adat elérhető. S nem egy mesterséges kísérletről van szó. Nem egy laborba beterelt emberektől kérdezünk fura dolgokat, vagy kérjük meg, hogy döntsenek kissé életidegen opciók közül. Az emberek valóságos - online - viselkedését vizsgálhatjuk. Erről minden adatot oda is ad a facebook a nélkül, hogy a nevünket megadná. A tanulmányban 2010-2014 közötti forgalmakat elemeztek.

A minap voltam egy fejtágítón a közösségi média és a tudománykommunikáció témakörben. A szertáros Zsiros László Róbert mutatott nekünk pár érdekességet. Például, hogy mennyi adatot megtudhatunk arról, hogy hányan, mikor és milyen jellemzővel rendelkező személyek fogyasztották és osztották tovább tartalmainkat. Kincsesbánya egy szociológus és persze a marketingesek számára. A facebook ez utóbbi miatt adja olyan készségesen rendelkezésre ezeket az adatokat: ha hirdetsz pénzért, az nekik bevétel. S mivel elég jól be tudod határolni, hogy kinek akarsz valamit reklámozni, így inkább hajlandó a reklámozó áldozni a reklámra. Szóval az adat ott van, nézzük mit mutat!
Először is az információ a megjelenést követő 2 órában terjed leginkább. Utána nagyon lecsökken az megosztók gyakorisága. Ennyire rohanó világban élünk. Személyes visszajelzések alapján az én blogom egy kicsit lassabb fogyasztású, igaz nem is ér el - egyelőre - sok száz / ezer embert.

A bejegyzések zöme (90%-a) nem ér el egy pár tucatnál több megosztást. A legnagyobb kiterjedés, azaz a legtöbb megosztás a vizsgált tudományos bejegyzések körében 952 volt, az összeesküvés elméletek esetében viszont 2422. Általános, hogy az összeesküvés-elméletek mindig egy kicsit tovább terjednek. Ez önmagában is szomorú megállapítás.
Az összeesküvés-elmélet és a tudományos bejegyzések terjedésének különbsége. Az élethossz, azaz, hogy mennyi ideig van még újra megosztás és a végül elért megosztások méretének összefüggése a két tartalomra más. A jobb oldali grafikonon a kommulált valószínűségét látjuk, hogy egy bizonyos méretet elér egy megosztási hálózat. Ez azt jelenti, hogy az vagy annál több megosztás elérésének valószínűségét tüntették fel az Y tengelyen. Vigyázzunk, mindkét tengely logaritmikus skálán van.
Egyedül a végső hálózat mérete és a megosztások élethossza (tehát a megjelenést követően hány órával van az utolsó megosztás) összefüggése más a két tartalomra. Az összeesküvés elméleteket ha szépen lassan osztogatják az emberek, akkor egyre többeket ér el. A tudományos bejegyzések viszonylag gyorsan terjednek, főleg, ha el is érnek pár száz embert, de a több megosztás és a hosszabb megosztási idő között már nincs összefüggés, nagy a szórása az adatoknak. A szerzők ezt úgy magyarázták, hogy az emberek gyorsan magukévá teszik az új tudományos ismereteket, majd tovább lépnek. A jó összeesküvés elméletnek azonban érnie kell.

A szerzők két trollkodó oldal bejegyzéseinek a terjedését is figyelték. Azok még gyorsabbak voltak és még tovább terjedtek. Amúgy a magyar facebook-on is a legtovább terjedő bejegyzései Tibi atyának vannak.
Amúgy a félrevezető tartalmak terjedését súlyos fenyegetésként értékeli a World Economic Forum.

Hivatkozott irodalom

Del Vicario, M., Bessi, A., Zollo, F., Petroni, F., Scala, A., Caldarelli, G., Stanley, H. E. és Quattrociocchi, W. 2016. The spreading of misinformation online. Proceedings of the National Academy of Sciences 113(3): 554-559


A bevezetőben említett Galileo kísérlet nem a gravitációt bizonyította, azt már ismerték egy ideje, hanem a gravitációs gyorsulás függetlenségét a test tömegétől. S valószínűleg gondolatkísérlet volt, azaz ténylegesen nem hajtotta végre Galileo (wiki). Ez is egy csodálatos példa, hogy bizonyos félrehallások, városi legendák lényegében kiirthatatlanok a köztudatból.

2016. január 1., péntek

Egyenlőtlenségtől való viszolygás több társadalomban

Egyenlőtlenségből két fajta van: amikor a másiknak van több és amikor nekem van több. Az első az előnytelen egyenlőtlenség. Mindenki természetesnek tartja, hogy ezt nem kedveljük. Nem csak mi, de sok más társas élőlény is képes felismerni, hogy kevesebbet kap, mint egy társa, s ezt "szóvá" is teszi.

A kísérletben ugyan azért az egyszerű feladatért (kapsz egy kavicsot és add vissza) az egyik közönséges csuklyásmajom egy szelet uborkát kapott, míg a másik egy szem szőlőt. A szőlő sokkal értékesebb fizetség, mint az uborka. A reakció egyértelmű. De a másik majom viselkedése is. A jobban fizetett majmot nem érdekli, hogy ő többet kap.

Az egyenlőtlenség másik fajtája az előnyös egyenlőtlenség, azaz, amikor nekem van több. S az emberek egy igen jó része viszolyog ettől is. Ez fontos! Nagyon kevés más állat, ha egyáltalán, viszolyog attól, hogy többet kapjon, mint egy fajtársa.

Egy csodálatos kísérletben 3-8 éves gyerekeken tesztelték az egyenlőtlenségtől való viszolygás vagy inkább az egyenlőségre való törekvés kialakulását. A gyerekek cukrok elosztásáról dönthettek maguk és egy számukra ismeretlen, hasonló korú gyerek között. Mindig két lehetőség volt. Az egyik az egyenlő 1:1 osztás. A másik valamilyen más elosztás, ami különböző szociális szituációt modellezett.
Nekem Neki Nekem Neki
Proszociális 1 0 vagy 1 1
Irigység 1 2 1 1
Osztozás 2 0 1 1
Az első - proszociális - elosztásban arra keresték a választ, hogy a gyerekek mikor veszik észre, hogy döntésük hatással van a másik által kapott cukorka mennyiségére. A saját cukorkaadagjukra nincs hatással döntésük. Azt feltételezték, hogy a legkisebb gyerekeket csak a saját cukoradagjuk érdekli, s így majdnem véletlenszerűen választanak a két lehetőség közül. Lényegében ezt is kapták: a 3-4 éves gyerekek 60%-a választotta az 1:1 osztást. A 7-8 évesek között ez az érték 80% felé emelkedett.


Az irigység esetén a másik fél több cukrok is kaphat. Amennyiben a gyerekek inkább az 1:1 osztás mellett döntenek, úgy az az előnytelen egyenlőtlenség elkerülésének vehető. A legkisebbeknél megint véletlen választást várunk (40% választotta az 1:1-et). S korral egyre kevésbé választották a 1:2 esetet (80% feletti az 1:1-et választók gyakorisága 7-8 éveseknél). Az emberek sem szeretik az előnytelen egyenlőtlenséget.


A legérdekesebb az 1:1 és 2:0 közötti választás. Ekkor ugyanis le kell mondania valamiről a választónak, hogy a másik kapjon valamit. A legkisebbekre ez nem jellemző (8,7% választotta az 1:1 osztást). Viszont a 7-8 éveseknél már 45% volt ez az arány. Egyre inkább jellemző az egyenlő osztásra való törekvés!


Különböző korú gyerekek választása a három szituációban: proszociális (szürke rombusz), irigység (sötétszürke négyzet) és osztozás (fekete kör).

No de - s itt érünk el egy friss, 2015-ös, tanulmányhoz - ezt a kísérletet Amerikában végezték. Fehér, demokratikus, iparilag fejlett országban, ami egy bizonyos viselkedést, normát közvetít. Biztosan általánosítható ez az egész emberiségre (akkor is, ha az egyenlőségre törekvés az etnográfia alapján tényleg jellemző a vadászó-gyűjtögető népekre az egész glóbuszon)?


Vegyünk 4-15 éves gyerekeket 7 országból: Kanadából, USA-ból, Indiából, Mexikóból, Peruból, Szenegálból és Ugandából. Ezek közül csak kettő fehér többségű, demokratikus ipari állam. Mexikó, Peru és Uganda keresztény, de alapvetően mezőgazdasági ország. Mexikóban az indián őslakosság köréből kerültek ki az alanyok. India hindu, Szenegál muszlim vallású és nem fehér.


A kísérletben két gyerek ül a kísérleti berendezés mellett. Az egyikük dönt, a másik csak elszenvedője a döntésnek. A döntés cukorkáról, édességről vagy más élelemről szól. A döntő helyzetben levő gyereknek egymás után mutatják a leosztásokat. Minden esetben dönthet, hogy ez a leosztás megtörténhet vagy sem. Elutasítás esetén senki nem kap semmit.
A kísérleti elrendezés. Két azonos nemű és korú gyerek ül egymással szemben. Mutatnak nekik egy elosztást, amiről az egyik dönthet.
Nekem Neki Nekem Neki
Egyenlő 1 1 vagy 0 0
Előnytelen egyenlőtlenség 1 4 0 0
Előnyös egyenlőtlenség 4 1 0 0
Minden kultúrában az előnytelen egyenlőtlenség visszautasítása univerzális volt és korral nőt a gyakorisága. Az előnyös egyenlőtlenség kezelése viszont eltérő volt. Az Egyesült Államokban, Kanadában és Ugandában (brit gyarmat, erős brit befolyással) azt kapták, amit a korábbi kísérlet alapján vártak: a nagyobb gyerekek egyre inkább elutasítják ezt a leosztást, akkor is, ha ez nekik veszteséget okoz. A többi kultúrában viszont vagy csökkent ezen osztás visszautasításának gyakorisága (Peru, Szenegál) vagy alacsonyan volt és maradt is (India, Mexikó). Ebből a kutatók azt vonták le, hogy az előnyös egyenlőtlenséggel szembeni viszolygás nem olyan univerzális az emberek körében mint azt korábban gondoltuk.

Maguk a kutatók is érezték, hogy országválasztásuk sok esetlegességet tartalmaz. Nagyon hiányoznak a vadászó-gyűjtögető népek, pedig van még belőlük pár, s nagyon kedveltek a közgazdasági kísérleteket végzők között. Ezt a szerzők is említik. Nem említik viszont, hogy miért hagyták ki Kínát és/vagy Koreát / Japánt. Ezek fejlett, nem-keresztény, nem-fehér államok. Érdekes lett volna tudni, hogy mi az eredménye a kísérletnek ezen államokban.

A legnagyobb problémának viszont nem is ezt érzem, hanem a kísérletben levő döntési lehetőség kimenetelét. Vessük össze a két táblázatot! Ez utóbbi kísérletben minden viszolygást csak a mindkét fél számára költséges lehetőséggel lehet kikerülni. A előnyös egyenlőtlenséget reprezentáló 4:1 osztás helyett senki nem kap semmit (0:0). Az első kísérletben viszont a döntő lemond valamennyiről a saját cukorkáiból (de nem az összesről), hogy a másik is kapjon (2:0 vs. 1:1 választás). Nehéz megmondani, hogy mi játszódik le a gyerekek fejében, amikor döntenek.

Az majdnem biztos, hogy univerzálisan ellenérzést vált ki bennük, hogy a másik kapjon többet, s ezét hajlandóak lemondani 1 egység cukorról. No de miért mondjanak le 4 egység cukorról, hogy a másikat megfoszthassák 1 egység édességtől? A 4:1 vs. 0:0 választási lehetőséget ugyanis így is fel lehet fogni. Mi van, ha az adott kultúrákban a másik megfosztása valamitől, amit kaphatna sokkal negatívabb megítélésű, mint az egyenlőtlenség? Persze ez is összefügg az egyenlőtlenséggel, de én szívesebben vettem volna 2:0 vs. 1:1 esetleg 4:1 vs. 1:1 döntési lehetőséget. Azok - szerintem - inkább mutatták volna a kedvező egyenlőtlenség elleni viszolygást, mint a kísérletben alkalmazott döntési szituáció.

Mindenesetre érdekes, hogy kultúrafüggő az egyes osztási lehetőségek közötti döntés.

Hivatkozott irodalom


ps. Minden kedves olvasómnak Boldog Új Évet Kívánok!
Ezzel a bejegyzéssel a blog belépett a 3. életévébe.