A rituálék és az emberi viselkedés

Vonzódunk a rituálékhoz. Na nem valami sötét üzelmekre kell gondolnunk, hanem a mindig azonosan végrehajtott cselekedetekhez, amelyeknek nem biztos, hogy van bármilyen haszna. Ezek másolások, egymás cselekedeteinek a másolása. Ilyen másolás egy katonai parádén az egyszerre lépő katonák menetelése. Mielőtt azonban az ilyen szinkron mozgás és a rituálék hasznát mutatnám be (egy következő bejegyzésben) a rituálékra való hajlamunkat mutatom be.

Vegyünk egy dobozt, aminek a tetején van egy rúd az elején pedig egy ajtóka, és van egy pálcánk segédeszközként. A demonstrátor megmutatja, hogy pálcával háromszor ráütve a a rúdra, kitolva a rudat az azt helyben tartó gyűrűkből, beillesztve a rudat az így felszabaduló lyukba, majd felemelve a doboz elején levő ajtókát a mögötte levő üregből a pálcával egy jutalom szerezhető meg. A mozdulatsor eleje teljesen felesleges, a jutalom megszerezhető az ajtóka felnyitásával és a jutalom pálcával való kiszedésével. A felső rúd mozgatása és az ott levő üreggel való kölcsönhatásnak nincs jelentősége a jutalom megszerzése szempontjából. (Horner és Whiten 2005)


Egy átlátszatlan doboz esetén ezt a kísérlet alanya nem tudhatja és így esetleg kénytelen az egész mozdulatsort végigcsinálni. Egy átlátszó doboz esetén viszont egyértelmű, hogy a mozdulatsor eleje felesleges. Lehet rögtön az ajtóval kezdeni és megszerezni a jutalmat.

Fiatal csimpánz a dobozzal. Bal oldalt egy átlátszatlan doboz látható, míg jobbra egy átlátszó.

Fiatal csimpánzok és fiatal emberpalánták markánsan máshogy viszonyulnak ehhez a feladathoz. A csimpánzok átlátszatlan doboznál 60%-ban megismételték a felesleges mozdulatsort, de amikor látható volt, hogy mit is kéne csinálni a jutalomért, akkor céltudatosan csak azt végezték el (6% volt a felesleges mozdulatot is elvégzők gyakorisága). Embergyerekek viszont a doboztól függetlenül 70–80%-ban az egész mozdulatsort végigcsinálták. Tehát akkor is igazodtak a demonstrátorhoz, utánozták azt, amikor egyértelmű volt, hogy ennek nincs jelentősége a jutalomszerzés szempontjából. De a rituáléknak és az elvárásoknak megfelelés nagyon erős bennünk!

Egy másik kísérletben (Clay és Tennie 2018) vegyünk egy kettévágott fadarabot és rejtsünk el a belsejében levő kivájt üregében egy matricát. A fadarabot csap és luk tartja egyben. A két fél simán szétszedhető. Amikor a fa kinyitását 3–5 éves gyerekeknek megmutatták, akkor a kontroll kivételével mindig végeztek a kinyitás szempontjából felesleges műveleteket is. A fát a bal kézben tartva a demonstrátor a jobb kezének hátát a fához dörzsölte kétszer, az óramutató járásával egyező irányban körözve, majd felemelte jobb kezét és a fa fölött csuklóját négyszer körözte. Csak ezt követően nyitotta ki a dobozt. Egy másik rituáléban előbb a jobb mutatóujjával egy X-et rajzolt a fa tetejére, majd a két fél elválásának vonalát végigkövette ujjával. Mindkét esetben az extra cselekedetek teljesen feleslegesek.

Ezt követően a dobozt elvitték feltölteni (a benne levő matricát megkapta a kísérlet alanya), de nem feltöltötték, hanem egy nyithatatlan replikára cserélték. A gyerekek 70–80%-a előbb elvégezte a felesleges mozdulatsornak legalább az egyik tagját (általában a másodikat, arra biztosan jobban emlékeztek még) és csak azt követően próbálta kinyitni a dobozt. Ez nem sikerült. De ez számunkra lényegtelen.

Végezzük el ugyanezt a kísérletet bonobókkal. A matrica helyett almadarabokat kapnak, de amúgy minden ugyanaz. A bonobók rögtön megpróbálják kinyitni a fadarabot. Amikor ez nem sikerül, akkor további olyan cselekedetet végeznek, amivel potenciálisan ki lehet nyitni egy ilyen dobozt (rázás, harapás, rángatás, stb.). A "varázsmozdulatokat" azonban nem utánozzák. A csimpánzok okos állatok és eszközhasználatuk is egészen kivételes tud lenni, de az imitációban nem a legjobbak (Tennie et al. 2012).

Vagy legalábbis a rituális imitáció nem kenyerük. de Waal és munkatársai egy fémdobozba rejtettek élelmet. A dobozon volt egy ajtóka, amit felemelve, vagy oldalra húzva lehet a doboz belsejéhez hozzáférni (mozi 1 és mozi 2). Mindkét módszer működik. Nagyjából a tesztelt csimpánzok és gyerekek fele rá is jött, hogyan kéne magától kinyitni az ajtót. Ez csak azt bizonyítja, hogy a feladat nem lehetetlen és saját megoldás is lehetséges. Újabb csimpánzok és gyerekek bevonásával egy információ átadásos kísérletet végeztek, ami nagyjából a sugdolózós játéknak felet meg, amiben megnézzük mi jön ki több átadást követően az elején megadott mondatból. Itt megtanítottak egy egyedet/személyt az ajtó valamelyik kinyitására. Ezt követően már ő mutatta meg a következő egyednek, és így tovább. Mind csimpánzok, mind embergyerekek (3 évesek) esetében az elsőnek megmutatott kinyitási procedúra ment tovább egyik egyedről/személyről a másikra. Lehet, hogy ez nem pontos imitáció (ezt emulációnak is lehet hívni), de az egyedek ragaszkodtak ahhoz a módozathoz, amit tanultak. Volt olyan csimpánzt, amelyik véletlenül a másik módon nyitotta egyszer ki az ajtócskát. De csak egyszer "tévesztett", és az őt megfigyelő már a többségben alkalmazott módszert alkalmazta és adta tovább. Tehát, amikor van célirányos oka, a csimpánzok is utánoznak (legalábbis másolnak egy bizonyos tekintetben). Az emberek viszont szinte mindig hajlamosak az utánzásra.

A dobozon levő ajtó fel is nyitható (B) vagy félrehúzható (C)

Ez az utánzás lesz az alapja a szinkron viselkedésnek és így a közös rituálék létrejöttének. Ezek a közös rituálék tartják össze a társadalmakat.

Hivatkozott irodalom

Clay, Z. és Tennie, C. 2018. Is overimitation a uniquely human phenomenon? Insights from human children as compared to bonobos. Child Development 89(5): 1535–1544

Tennie, C., Call, J. és Tomasello, M. 2012. Untrained chimpanzees (Pan troglodytes schweinfurthii) fail to imitate novel actions. PLoS ONE 7(8): e41548
Horner, V. és Whiten, A. 2005. Causal knowledge and imitation/emulation switching in chimpanzees (Pan troglodytes) and children (Homo sapiens). Animal Cognition 8(3): 164–181
Horner, V., Whiten, A., Flynn, E. és de Waal, F. B. M. 2006. Faithful replication of foraging techniques along cultural transmission chains by chimpanzees and children. Proceedings of the National Academy of Sciences 103(37): 13878–13883

Nem értjük a statisztikát - Dr. Watson és a négerek intelligenciája

Dr. James Watson a DNS szerkezet egyik felfedezője mostanság inkább azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy kijelentette, hogy mivel a négerek a fehérekhez képest alacsonyabb IQ pontokat szereznek a teszteken és az intelligenciának van genetikai alapja is, tehát a négerek butábbak a fehéreknél.

Ez a kijelentés nem megengedhető, mert, ha igaz, akkor sem tudunk vele mit kezdeni!

Nem politikailag nem tudunk vele mit kezdeni, a történelem során éppen elég politikai rendszer volt, amely egyik embercsoportot a másik felé emelte. Lehet, hogy erre most Amerikában érzékenyek, de azért azt se feledjük el, hogy honnan jönnek: 1964-től vannak azonos jogaik a feketéknek, mint a fehéreknek az USA-ban. És a törvényi egyenlőség ellenére a feketék nagy átlagban rosszabbul élnek a fehéreknél.

Statisztikai szempontból egy olyan kijelentés, hogy A csoport valamilyen mérhető jellemzőjében kisebb, mint B csoport, azt jelenti, hogy véletlenszerűen többször kiválasztva A és B csoportból 1-1 elemet (személyt) és őket összehasonlítva többször kapom azt az eredményt, hogy A csoportból való jellemzője kisebb, mint B csoportból való jellemzője.

Ez az, ami alapján kimondhatjuk, hogy a férfiak magasabbak a nőknél. Összehasonlítunk véletlenszerűen kiválasztott felnőtt férfiakat és nőket és többször lesz olyan, hogy a férfi a magasabb, mint a nő. De ugye lesz olyan összehasonlítás, amikor a hölgy magasabb az úrnál. Bár én magamat a 180 cm-es magasságommal magasnak tartom (tudom, manapság ez inkább közepesnek számít), de bőven találkoztam olyan ellenkező nemű személyekkel, akik bizony magasabbak voltak nálam.

Ezzel a magasság dologgal még tudunk valamit kezdeni mentálisan. Minket ugyanis szinte sohasem az érdekel, hogy "véletlenszerűen kiválasztott személyek milyen magasak", hanem, hogy magunkhoz képest milyen magasak a többiek. Ezt pedig a mindennapi életben szemrevételezéssel meg tudjuk állapítani. Bár görnyedt tartással, vagy magas sarkú cipővel lehet valamennyit ezen változtatni, a többiek magasságát jól be tudjuk lőni.

Más tulajdonságok viszont nem látszanak. És ezekről is szeretnénk valamilyen információt. Szeretnénk tudni, hogy a számunkra ismeretlen emberektől mit várhatunk: barátságosak? agresszívek? okosak? buták? segítőkészek? önzőek? Mert a világ egy veszélyes és ismeretlen hely, amelyben valahogy el szeretnénk igazodni. Az előítéleteink pont ebben segítenek. És bár az előítélet szót ma arra a negatívnak vélt tulajdonságra értjük, hogy számunkra idegen embereket bizonyos skatulyákba helyezünk a kinézetük alapján (mi más alapján, hiszen még nem beszélgettünk velük), de ez ennél sokkal tágabb fogalom. Azt is bele kell érteni, hogy félünk a kígyóktól, amibe beleértjük a teljesen ártalmatlan siklókat is, de a majomagyunk rejtett mélységében minden kígyó veszélyes. A gombákról megtanultuk, hogy mérgezőek lehetnek, így inkább semmilyet nem szedünk, nehogy tévedjünk (és ez a jó hozzáállás a gombákhoz, kivéve, ha gombaszakértők vagyunk). Ha kint be van borulva, akkor esőre készülünk, pedig nem biztos, hogy eső lesz. Előítéletek. Népi bölcsességek. Tapasztalatok. Ezek adnak útmutatást számunkra a világban.

Február 2-án a medve nem látta meg az árnyékát tehát hamarosan vége a télnek. Igaz? Nem tudjuk, de valószínűleg sem a medvétől, sem a február 2-ai időjárástól nem függ a tél hossza. Viszont a népi bölcsesség egy kijelentés. Nem egy valószínűségeloszlás. Nem azt mondja, hogy ha a medve meglátja az árnyékát, akkor a sokévi átlaghoz képest valószínűleg hosszabb lesz a tél, amúgy meg talán rövidebb. Azt mondja, hogy hamarosan vége. Valószínűségekkel nem tudunk mit kezdeni. Mit mond nekünk, hogy a gomba, amit felszedtünk 20% valószínűséggel mérgező? A gomba vagy mérgező vagy sem. Én vagy belehalok a gombamérgezésbe, vagy ehető volt és nem halok be. Nem lehetek 20%-ban halott és 80%-ban élő.

Minden statisztikát mentálisan igen-nem válaszra fordítunk le, mert számunkra csak ez lehetséges. Valaminek 1% a valószínűsége? Az kevés, azt vehetjük nem létezőnek. Tehát 0%-nak. Kerekítettünk. Éppen ezért egy olyan kijelentés, hogy A csoport tagjainak egy jellemzője átlagosan kisebb, mint B csoporté, így fog számunkra megjelenni mentálisan:

Tehát mindent, ami A-hoz tartozik kisebb értékűnek veszünk, mint azokat, akik B-hez tartoznak.

Pedig valójában egy ilyen kijelentés ezt jelenti:

Egy ilyen eloszlás viszont nagyon kevés konkrét támpontot ad számunkra. Akkor most az az A, akivel találkozom, az most kisebb nálam B-nél? Mert legyünk őszinték, ez érdekel minket.

És éppen ezért nem lehet ezt a kérdést tudományosan vizsgálni sem, mert az egyetlen eredmény, amivel tudunk valamit kezdeni, hogy nincs különbség. Ekkor tudjuk, hogy a változatosság ugyanúgy megvan az egyik és a másik csoportban, és, hogy eldöntsem, hogy A vagy B csoporthoz tartozó elem (személy) most okos vagy sem, kénytelen leszek beszélgetni vele. Nem mondhatom meg ránézésre.

Onnantól, hogy bárki kimondaná, hogy tudományosan alátámasztott tény, hogy genetikai okokból a négerek IQ-ja alacsonyabb, a fehérekénél, onnantól egyértelmű, hogy észt igénylő munkakörökbe fehéreket érdemes felvenni. Biztosan okosabbak? Nem. De még az okos fehér agyunk (önirónia!), sem birkózik meg az egyszerű statisztikai bizonytalansággal sem és az első ábrán szereplő előítélet alapján döntenénk.

Amíg tanulási eredmények között nem-genetikai okú különbségeket vélünk, addig úgy érezzük ezen lehet segíteni

Nagyon szeretjük a genetikát, az az új kifejezés az eleve elrendeltetésre. Mindenre felmentést ad nekünk. (én is biztosan a rossz genetikám miatt nem voltam hajlandó ma sem lemenni az edzőterembe, a lustaságomnak ehhez semmi köze! Ha mégis van, az is genetika és arról sem tehetek.) Amennyiben viszont nem a genetika felelős azért, hogy egyes embercsoportok eltérnek másoktól, akkor ott lehet bennünk a késztetés, hogy ezen körülményeket megszüntessük. Szeretnénk például, ha mindenki okos lenne (vagy legalábbis elég okos, hogy legyen munkája és fizessen adót).

Szóval ne méricskéljük embercsoportok eszét és ne akarjuk ez alapján eldönteni, hogy kit érdemes és kit nem tanítani. Az eleve okosakat és érdeklődőket mindig könnyebb tanítani, mint a kevésbé motiváltakat. De őket is lehet, csak a tanárok részéről több energiát igényel. És emelkedjünk felül az előítéleteinken, ha egyszer már valami csoda okán leültünk beszélgetni valakivel.

Egerek szőrszínadaptációja

Egy adaptációs történet akkor kerek, ha bizonyítottuk, hogy (1) öröklődik a tulajdonság, (2) jelen van több változat a populációban, és (3) a változatok között rátermettségkülönbség van.

Az Egyesült Államok területén elterjedt őzegér (Peromyscus maniculatus) már több érdekes  evolúcióbiológiai tanulmány alanya volt. Alkalmazkodott a magas hegyekben való élethez és monogám életvitelének genetikai alapjaira is fény derült. Most egy az egerek körében amúgy nem ritka rejtőszín kialakulásáról ad számot egy tanulmány a Science hasábjain. Azt sem tagadom, hogy az index is írt erről. Akkor most a történetről egy evolúcióbiológus szemével.

Szóval van ez az egerünk, amely alapesetben a hátán sötétebb színű és sötétebb színű talajon él. 8000–10000 évvel ezelőtt alakultak ki Nebraska homokdűnéi, amelyek a környezetükről eltérően világos színűek. Ezeken világosabb színűek is az egerek. Minden bizonnyal ez jobb rejtőszín, és véd a ragadozóktól. Pontosan ezt kell bizonyítani.

Adaptációs hipotézis: A világos szőrszín segít elrejtőzni az egereknek a homokos talajon, míg a sötétebb talajon a sötétebb szőrszín adaptív. 

Különböző szőrszínű őzegér azonos színű talajon

A hipotézis teszteléséhez lekerítettek hat 50×50 méteres területet, amelyekből három homokon és három a sötétebb színű talajon lett kijelölve. A körbezárt területekről kiszedték az ott élő egereket és az egerekre veszélyes földi ragadozókat. Majd ezt követően beraktak 75–100 egeret, amelyek között elég különböző színű is volt (a fele egyik fajta talajú helyről lett idehozva, a másik a másikféléről). Tizennégy hónapig figyelték, hogy az egerek hogyan élnek (vagy inkább halnak) a körbekerített területeken. A 14 hónap végére a legtöbb területről minden egér kihalt, ami nagyjából megfelel a természetes mortalitásuknak. Mivel földi ragadozók (kígyók) nem voltak, így pusztulásukért ragadozómadarak tehetők felelőssé, főleg baglyok.

A kétféle terület: (D) homokos, világos talaj és (E) sötétebb talaj. A lezárt területeket a (C) panel mutatja. A bal alsó sarokban két egérke látható a nekik nem megfelelő színű talajon.

Mindkét típusú helyen azon egerek éltek inkább túl, amelyek olyan helyről lettek befogva, mint amilyen a körbekerített terület is volt. Tehát a világos helyen a világos színűek, a sötét talajú helyeken a sötét bundájú egerek éltek inkább túl. Így a kísérlet előrehaladtával a bezárt helyeken levő egérpopuláció színösszetétele változott. Az evolúció az öröklődő tulajdonságok gyakoriságának változása időben, és itt pontosan ezt történt, tehát a helyi populáció evolválódott. Mivel túlélésbeli különbség okozza a színösszetétel változását, így van rátermettségkülönbség és így ez adaptáció.

A 3 havonta tartott létszámellenőrzés eredménye (A) világos és (B) sötét talajon. A vonal mutatja, hogy mennyire más az ehhez a talajszínhez nem adaptálódott egerek túlélése az adaptálódottakéhoz képest. Az (E) és (F) panel pedig az egerek hátának világosságát és a túlélésük valószínűségét mutatja. Világos talajon a világosabb egerek túlélése magasabb, míg sötét talajon a sötétebb színű egereké.

Mi a genetikai háttere a szőrszín különbségének?

Egy tisztességes adaptációs történetben azt is meg kell vizsgálni, hogy öröklődik-e a tulajdonság. Feltételezték, hogy a színért az Agouti génben vagy annak kifejeződését befolyásoló régióban lehet különbség. Mivel a kísérletben használt egerektől vettek vért, így mindegyiket meg is lehetett szekvenálni és megnézni, hogy mely változatok korrelálnak a színnel és a túléléssel. Végül 6 változás a szabályozó régióban és egy szerin aminosav kivágódása az Agouti génben lehet felelős a színkülönbségért.

A szerin kivágódás hatását tovább vizsgálták (ezt a változást hívták ΔSer mutációnak). A gén két változatát ilyen gént nem kifejező laboregerekbe (C57BL/6) vitték be. Ez az egértörzs fekete színű. Azt várjuk, hogy a mutáns Agouti géntől világosabb lesz a szőrszínük. Ezt is kapták. Tehát a természetben tapasztalt változatért ez a gén és annak változatai (is) felelősek. Ezzel nemcsak az öröklődést mutatták meg, de a konkrét genetikát (annak egy komponensét) is sikerült feltérképezni.

Laboregerek az őzegérből származó vad típusú (balra) és mutáns (jobbra) Agouti génnel. A szerind kivágódást tartalmazó gén, tényleg világosabb színt okoz.

A kutatók a pontos mechanizmust is feltárták, azaz hogy a génváltozat milyen molekuláris mechanizmus révén csökkenti a feomelanin termelését. Ezzel nem terhelem az olvasókat.

Érdekes kérdés, hogy mi volt ebben a kutatásban az, amitől ez ekkora szenzáció? Egyrészt igen sok hasonló történet ismert az őzegérhez közeli rokon más egerekből (a tankönyvemben a Peromyscus polionotus hasonló színváltozatáról és adaptációjáról írok). Pont ezért tudhatták, hogy mely gén körül kell vizsgálódni. Ami szerintem a Science szerkesztőit meggyőzhette a közlésről, az az adaptációs magyarázat teljességének a kezelésre. Nemcsak a rátermettségkülönbség volt terepi kísérlettel megmutatva, de az öröklődés is genetikai/molekuláris biológiai módszerekkel. A kérdést tehát minden oldalról megvizsgálták, ahogy azt egy tisztességes adaptációs magyarázatnál meg is kéne mindig tenni.

Hivatkozott irodalom

Barrett, R. D. H., Laurent, S., Mallarino, R., Pfeifer, S. P., Xu, C. C. Y., Foll, M., Wakamatsu, K., Duke-Cohan, J. S., Jensen, J. D. és Hoekstra, H. E. 2019. Linking a mutation to survival in wild mice. Science 363(6426): 499–504

Mennyire vagyunk különlegesek? - izomzatunk

Az ember (Homo sapiens) meg van győződve saját különlegességéről és e köré különféle mítoszokat épít. Különlegesek vagyunk? Igen. Mi vagyunk az a faj, amely bármely más fajt képes akármilyen mennyiségben legyilkolni. Ennek persze messze vezető következményei vannak az élővilágra nézve. De különlegességünket másban szeretnénk látni.

Hogy váltunk az egyetlen értelmes fajjá a Földön?

Lehet, hogy a delfinek és az egerek nem értenek teljesen egyet ezzel, de legjobb (nem)tudásunk szerint mi vagyunk az egyetlen értelmes faj bolygónkon. Viszont fogalmunk sincs (ötleteink azért igen), hogy hogyan lettünk mi ilyen okosak, s ha ez ekkora előnyt jelent számunkra, akkor más faj miért nem? Ennek megértéséhez próbálunk kapaszkodót keresni azokban a különbségekben, amelyek elválasztanak minket a legközelebbi rokonainktól a csimpánzoktól és a bonobóktól.

Nem igazán ismerjük a legközelebbi rokonainkat

A főemlősökről alkotott képünket jobban alakítják a páviánokról, makákókról vagy a csukályásmajmokról szerzett ismereteink, mint az ikonikus, de kevéssé ismert emberszabásúakról tudottak. Ázsia, Észak-Afrika, de a XVII. szádtól kezdve Amerika majmai is ismertek lettek az európaiak előtt. Az Afrika nehezebben megközelíthető részén élő csimpánzokat a XVIII. század óta ismerjük. A bonobókat 1929-ben választották le külön fajként. Tehát a tudomány viszonylatában nem túl régóta ismeri őket. Adjuk ehhez hozzá, hogy kihalófélben vannak, túlságosan emberiek, megfigyelésük sűrű erdős élőhelyük és hosszú életük következtében nehézkes, és megérthetjük miért tudunk még róluk keveset. Ezért van az, hogy sok különlegességünk tűnt el az elmúlt évtizedekben, ahogy egyre többet tudunk ezekről a csodálatos és hozzánk hátborzongatóan hasonló élőlényekről.

bébi bonobó

Nincs annyi különleges izmunk

A felegyenesedve járás, a mindennapos eszközhasználat megváltoztatta csontvázunkat és izomzatunkat. De megváltoztatta-e eléggé ahhoz, hogy új izmok jelenjenek meg? Egy új izom megjelenése utalhat arra, hogy erős szelekciós nyomás volt bizonyos mozgásokon, vagy tartáson. Például, ha a kezünkben új izmok jelennek meg, amelyekkel jobban tudjuk az eszközeinket kezelni, akkor mondhatjuk, hogy az eszközhasználat nagyon megnövelte a rátermettséget. Ezek mind közelebb vezetnének ahhoz, hogy megértsük mi váltotta ki és erősítette fel az "okosodásunkat".


Az evolúcióbiológia történetének volt egy korszaka, amikor mindenben egy adaptációs történetet láttak. Mindennek messzemenő rátermettség következményt tulajdonítottak. Ekkor keletkeztek azok a történetek, amelyek például egy új izom megjelenésével magyarázzák a felegyenesedést, a beszédet vagy az eszközhasználatot. Szerintem inkább fordítva volt. Ahogy egyre inkább eszközöket használtunk, úgy alakult át a kezünk. És nem fordítva.


Az izmok egyediségének megállapításához viszont egyrészt ismerni kell ezen élőlények anatómiáját, illetve a változatosságot, amit mutatnak. Egyrészt van egy elképzelés (bevallom bennem is), hogy az anatómiánk fajon belül eléggé azonos. Eléggé, de nem teljesen. Gondoljunk olyasmikre, hogy van, aki képes mozgatni a fülét, vagy pödöríteni a nyelvét. Ezek mind izmok és/vagy beidegzések meglététől vagy meg nem lététől függenek. És bár bicepsze alapvetően minden embernek van, de egyes apróbb izmok hiányozhatnak, illetve eredésük és tapadásuk különböző lehet. Ez persze befolyásolja, hogy milyen mozgásokra vagyunk képesek. A változatosság megvan bennünk.

A csimpánzok és bonobók anatómiája is mutat változatosságot

Közeli rokonaink körében is vannak izmok, amelyek egy részükben megvannak, de egy részükben nem. A változatosság megismeréséhez viszont sok csimpánzt és bonobót kéne felboncolni (az emberi anatómia megismeréséhez évszázadok óta boncolunk embereket és még mindig tanulunk újat). Védett állatokat viszont a tudomány oltárán sem áldozunk fel. Kevés, természetes körülmények között elpusztult és utána gyorsan fagyasztóba tett testet viszont sikerült egy kutatócsoportnak felboncolnia és tanulmányozni. A következők ezen tanulmányok legfontosabb megállapításai.

Arc és gégeizmok

Az arcizmok a mimikában, a gégeizmok a beszédben segíthetnek. Viszont nem a bővebb hangrepertoár tette lehetővé a beszédet, és közeli rokonaink is éppen eleget ki tudnak fejezni akár egy nézésükkel is. Mimikájuk elég kifejező, és nagyrészt megegyezik a mienkkel.

A csimpánz, a bonobó és az ember fejének és nyakának izomzata. A színezett izmok emberben megvannak, de bonobókban nem.

risorius vagy nevetőizom egy apró arcizom, amely nevetéskor vagy mosolygáskor széthúzza a szájak szélét. Az arcmimikai kommunikációban részt vesz. Gorillákban és csimpánzokban megtalálható, bonobókban eddig nem.

arytenoideus obliquus izmok a gégében, amelyek a kannaporcról erednek és oda is tapadnak egy X-et alkotva. A gége összeszorításában vesznek részt. Csimpánzoknál és gorilláknál megtalálható (nem mindig), bonobóknál eddig nem találták meg.

A kéz izmai

Az eszközhasználathoz a kéz finommotorikája elengedhetetlen. Bár kezünk egyértelműen más alakú és szerkezetű, hüvelyujjunk izmosabb és jobban mozgatható, kevés csak ránk jellemző izom van.

A csimpánz, a bonobó és az ember karjának és felső függesztő övének izomzata. A kiemelt izmok egyedieket jelölnek.

adductor pollicis accessorius (pollical palmar interosseous) a hüvelykujj egyik izma, amely a többi ujj felé mozgatja a hüvelykujjat (a hasonló lábon található izommal ellentétben fontos a kéz finommozgásánál). Az emberek 80%-nál (lehet, hogy 90%+-ban) megtalálható. Eredése és tapadása mutat változatokat. Vita tárgya, hogy a hüvelykujj-közelítő izom egy oldalága vagy a többi ujjnál található újak közötti és azokat egymáshoz közelítő izmoknak a hüvelykujji megfelelője. Az emberszabásúak közös ősében valószínűleg megtalálható volt, gorillákban, csimpánzokban és bonobókban kimutatható, de nem olyan elterjedt, mint emberek körében.

flexor pollicis longus és extensor pollicis brevis az alkarban elhelyezkedő a hüvelyujjat behajlító és kinyújtó izom. Az emberszabásúakban zömében hiányzik. Gibbonfélékben elkülönült izomként létezik. Bonobóknál nincs külön izom, de a mély ujjakat hajlító izom a hüvelykujjhoz is vastag ínnal kapcsolódik és mozgatja azt. Emberben az ujjakat hajlító izom csak a másik négy ujjat hajlítja, a hüvelyujjnak külön izma van.

A láb izmai

A csimpánz, a bonobó és az ember lábának izomzata. A kiemelt izmok egyedieket jelölnek. Embernél izmok hiányát tüntették fel.

A két lábon járás azt gondolnánk, hogy szükségessé tett újabb izmokat, de inkább izmok vesztek el. Lábfejünk és lábujjaink kevésbé mozgathatóak, mint a majdnem kézként is használható főemlős hátsó végtag.


adductor hallucis (accessorius) a nagy lábujjat mozgatja a többi lábujj felé. Nem kimondottan egy gyakori mozgás, főleg, hogy az izom fő funkciója, hogy a nagy lábujj ne mozogjon el a többitől. Az izom tapadásában lehet különbség az emberek között. Bár korábban főemlősökben ezt az izmot nem találták meg, most egy vizsgált csimpánzban és a bonobók felében megtalálható volt.

fibularis tertius: Ez a nem túl nagy izom a szárkapocscsonton ered és a lábfej kisujjának lábközépcsontján tapad. Összehúzódásakor egyrészt a lábfej kifele fordul, másrészt a lábfej közelebb kerül az alsó lábszárhoz. Az izom az emberek 95%-ban megtalálható, de csimpánzoknál 5%-os előfordulást említ az irodalom. A vizsgált bonobók felében megtalálták ezt az izmot.

Hivatkozott irodalom

• Bello-Hellegouarch, G., Aziz, M. A., Ferrero, E. M., Kern, M., Francis, N. és Diogo, R. 2013. “Pollical palmar interosseous muscle” (musculus adductor pollicis accessorius): Attachments, innervation, variations, phylogeny, and implications for human evolution and medicine. Journal of Morphology 274(3): 275–293
• Diogo, R. 2018. First detailed anatomical study of bonobos reveals intra-specific variations and exposes just-so stories of human evolution, bipedalism, and tool use. Frontiers in Ecology and Evolution 6(53) doi: 10.3389/fevo.2018.00053

Kulturált legyek?

A gerincesek körében több fajnál kimutatható a kultúra megléte. Az állati kultúra egy szociálisan öröklődő viselkedési mintázat, preferencia vagy állati tevékenység eredménye, amely egy csoportra jellemző és nem univerzális az azonos környezetben élő csoportok között. A kultúra nem genetikailag öröklődik, a viselkedést a társaktól és/vagy a szülőktől tanulják el az állatok.

Mindeddig gerinctelenek körében nem volt kimutatható ilyen kultúra. Egy friss tanulmány azt állítja, hogy ilyen kultúrát kimutatott az ecetmuslincák (Drosophila melanogaster) párválasztásával kapcsolatban. A kérdőjelet azért raktam a címbe, mert engem nem győzött meg a cikk, hogy ez egy jó példa a kultúrára.

A viselkedés egy fontos komponense a párválasztás. Mi emberek ezt elég jól tudjuk. Az ecetmuslinca hölgyeknek sem mindegy, hogy milyen hímekkel állnak össze. A gyerekeik "értéke" függ ettől. Az ecetmuslincák magukban elég okosak, hogy jól döntsenek. Amennyiben alultáplál vagy normálisan táplált hímek között kell dönteniük, akkor a jól tápláltak választják (az biztosan sikeresebb az élelemszerzésben) (Mery et al. 2009).

Érdekes viszont, hogy ha a rosszabbul táplált hím nővel van, ami jelzi, hogy valaki őt választotta, akkor a muslincalányok gondolkodóba esnek és hajlamosak az amúgy kevésbé vonzó hímet választani. Ez is ismerős?

A kísérlet további részében zöldre vagy rózsaszínre festették a hímeket, ami alapból nem befolyásolja a kívánatosságukat. Amennyiben sohasem láttak ilyen hímeket vagy azokat mással hetyegni, akkor 1:1 arányban választják az egyik vagy a másik színt. Ellenben ha valamelyik színű úrral látják, hogy egy másik nőstény "szerelembe esett", akkor azt a szín hajlamosabbak választani más hímeknél is.

Egy elképzelt megfigyelés, ahol a megfigyelő nőstény (observing female) azt látja, hogy a rózsaszín hím (rejected pink male) helyett a zöldet (copulating green male) engedi a nőstény párosodni.

A rátermettséget csökkentő választásra viszont teljesen hajlamosak a muslincák. Egy további kísérletben normál és felkunkorodó szárnyú (Cy mutáció) hímek között lehetett választani. A felkunkorodó szárnnyal nem lehet repülni, így a való életben nem egy életbiztosítás ilyen génekkel rendelkezni. Alapesetben a nőstények – saját genotípusoktól függetlenül – 80%-ban a vad típusú (normál szárnyú) hímet választják. Ez nem változik attól, hogy vad típusú hímekkel látnak párosodni más nőstényeket. Továbbra is ezt választják. Viszont, ha felkunkorodó szárnyú hímet látnak sikeresen párosodni a vad típussal szemben, akkor 55%-ban maguk is később egy ilyen fenotípusú hímet fognak választani. (Nöbel et al. 2018) Tehát egyértelműen az is befolyásolja az esetmuslinca nőstények döntését, hogy mások milyen hímet választanak.

Drosophila felkunkorodó szárnyú változata

A kísérletekkel viszont lehetnek módszertani problémák. Egyrészt, ha nincs más, akkor akárkivel hajlandóak habozás nélkül párosodni a nőstények. Ez egy igen erős késztetés, tehát például jobb partnerre nem várakoznak. Továbbá, és ez a természetben talán gyakoribb, egyszerre több párocskát nem tudnak megfigyelni a legyek (vannak mentális korlátaik) (Germain et al. 2016).

A kísérleti berendezés. Az egyszerű megfigyelési tesztben (A) a cső egyik végében van a megfigyelő nőstény, a másikban a demonstráló nőstény a hímekkel. A középen levő lapocska, ha átlátszó, akkor lehet megfigyelés, ha átlátszatlan, akkor nem (ez a kontroll). A többszörös megfigyelés kísérlethez (B) egy hatszögletes arénához csatlakozó szobákban történik az akció.

A kultúrát vélő tanulmányban (Danchin et al. 2018) a muslincák zöldre és rózsaszínre festésével érték el, hogy a hímek különbözzenek. Ahogy fentebb is, a színpreferencia "átörökíthető" egy megfigyelő nőstényre. Sőt, itt egy hatszögletű arénában sikerült azt is kimutatni, hogy a nőstények a többségi preferenciát választják inkább. Az arénában minden oldalon egy átlátszó panel mögött egy párocska és a hoppon maradt harmadik volt. Így lehetett olyan beállítás, hogy 4 helyen zöld és 2 helyen a rózsaszín hím volt a nyerő. Ebből levonhatta a megfigyelő, hogy a zöld éppen a sikeres szín. Fele-fele beállításnál lényegében véletlenszerűen döntöttek. Ez egy kicsit ellentmond a korábbi cikknek, ahol a több párocska egyszerre való megfigyelésének eredményességét nem tudták kimutatni. Az érdekes, és a fenntartható kultúrára utaló jel az lenne, hogy hosszú időn keresztül megmaradna a preferencia. Ezt úgy vizsgálták, hogy a választók lettek a következő nőstények számára a bemutatók. Tehát a viselkedés szempontjából generációk teltek el, és adódhatott tovább a párválasztási preferencia. A legtöbb, amit ki lehetett mutatni, hogy volt olyan a párhuzamos 36 leszármazási (megfigyelési) vonalból, amelyben a 8. "generációban" még megvolt az elején megtanult preferencia. A kilencedik generációra minden esetben elveszett ez. Ez önmagában nem meglepő, hiszen a preferencia elég zajos, elég valószínű, hogy egy nőstény rosszul választ. A populáció is elég apró (6 nőstényt lehet megfigyelni), tehát egyfajta sodródás lehet.


Az állati kultúra ismertebb példái a természetből jönnek, ott figyelték meg. Némelyekhez, mint a japán makákók egy csoportjának érdekes étkezési szokásaihoz van közük az embereknek. Például rizst szórtak ki nekik és maguktól megtanulták, hogy a vízbe szórva azt, a rizsszemek fent maradnak, a homok pedig leülepszik, így tiszta élelemhez jutnak. Ez a viselkedés elterjedt az egész populációban.


Ebben a kísérletben viszont nincs populáció. Megfigyelők és megfigyeltek vannak. Érdekes lenne populációban megmutatni ugyanezt, ahol kezdetben vannak tanuláson átesett nőstények, de később elég kéne legyen újabb színes hímek hozzáadása a populációhoz és vigyázni, hogy mindig legyen megfigyelhető nőstény az új nőstények számára. Szóval e nélkül én nem vagyok meggyőzve.

Hivatkozott irodalom

• Mery F, et al. (2009) Public versus personal information for mate copying in an invertebrate. Curr. Biol. 19(9):730–734.
• Germain M, Blanchet S, Loyau A, & Danchin É (2016) Mate-choice copying in Drosophila melanogaster: Impact of demonstration conditions and male–male competition. Behav. Processes 125:76–84.
• Nöbel S, Danchin E, & Isabel G (2018) Mate-copying for a costly variant in Drosophila melanogaster females. Behav. Ecol. 29(5):1150–1156.
• Danchin E, et al. (2018) Cultural flies: Conformist social learning in fruitflies predicts long-lasting mate-choice traditions. Science 362(6418):1025–1030.
   

Kis dinókönyv nagyoknak - Az oktatás mindig évtizedekkel le van maradva

Ez a bejegyzés egy könyvméltatás lesz. A címben is jelzett "Kis dinókönyv nagyoknak" David Norman őslénytanász tollából. A magyar cím találóbb az angolnál, ami egyszerűen "Dinoszauruszok: Egy nagyon rövid bevezető" (Dinosaurs: A very short intorduction). A dinoszaurusz téma olyan, ami minden óvodás és kisiskolás fantáziáját nagyon megmozgatja, miközben nem nagyon találkozunk a közoktatásban velük. Sőt biológusként egyetemen sem igazán volt róluk szó, mert az őslénytan a földtudományokhoz tartozik. Így aztán a gyerekeim több dínót ismerhetnek, mint én.


Egy felnőtteknek szánt dinoszauruszkönyvben viszont nem biztos, hogy a kiejthetetlen nevű szörnyek sorolása a legfőbb cél. Nem mintha – ahogy a könyv elején megtudjuk – nem ez lett volna a XX. század első felében a dínókutatásának központi kérdése. Rengeteg új leletet írtak le, így darabra nőt az ismert dinoszauruszok száma, de ez bélyeggyűjtéshez hasonló cselekedet volt, nem kerültünk közelebb a letűnt kor megismeréséhez. A könyv ennek a megismerésnek villantja fel a kérdéseit és a rájuk adott rövid válaszokat.


A könyvet lényegében ajándékba kaptam, és kellemes apró mérete nem tántorított el az elolvasástól. Jó döntést volt: kellemes és érdekes olvasmány. Nem ismerek több dinót, mert alapvetően nem dinoszauruszismeretről szól. Sokkal inkább az egész dinoszaurusz történet alakulásáról, az ősmaradványos értelmezésének nehézségeiről, a dinoszauruszok rendszertani helyzetéről és arról, hogy mit tudhatunk az életükről annak ellenére, hogy lényegében csak csontokból ismerjük őket.


Az egyik kérdés, amit alaposan körbejár a könyv a dinoszauruszok és a madarak kapcsolata. A medencecsont formája alapján már a 1970-es évektől ismert  hogy a dinoszauruszok és a madarak együtt alkotják a hüllők egy csoportját. Sőt, az Archaeopteryx felfedezését követően Thomas Huxley 1870-ben (!) felveti, hogy átmenet van a dinoszauruszok és a madarak között. Mára egyértelmű, hogy a madarak a dinoszauruszok (Dinosauria) megmaradt utódai. Nagyon erős azonban az a berögzülés, hogy a madarak nagyon mások a hüllőkhöz képest. Pikkelyes vagy tollas bőr, változó vagy állandó testhőmérséklet. És pont a testhőmérséklet és a toll/pikkely kérdés az, ami a csontokból nehezen olvasható ki. Szerencsére vannak lenyomatok, amelyek mutatják, hogy a tollak elég régen kialakultak és a hideg/melegvérűséggel kapcsolatban is vannak elképzelések.


Ahhoz képest, hogy maga az ötlet lassan 150 éves, és a tudományos élet is a születésem előtt lezárta a madár – dinó kapcsolat vitáját, nagyon lassan terjed el ez az elképzelés. Azt szoktam mondani, hogy a közoktatásba az terjed el, amit már 40–50 éve ismerünk, és bizony a felsőoktatásban is eltelhet 10–20 év, amire elkezdünk egy eredmény tanítani. Nemrég kérdeztek rá gimisek, hogy akkor most tényleg igaz a dinók és a madarak kapcsolata, ahogy azt a Jurassic World filmben állítják? Igen, igaz.


Persze biológusként ne nagyon panaszkodjak. Fizikából a XX. századi fizika (pl. relativitáselmélet) alig létezik az gimis tananyagban. Jobbára a fizika oktatása valahol a XIX. század végének, XX. század elejének felfedezéseivel befejeződik. Ehhez képest a kémia egy kicsit jobban járt (az atommodellek finomítása már a XX. századra esik). Mi biológusok, a magunk nagyon fiatal tudományával pedig szinte a közelmúlt felfedezéseit oktatjuk, hiszen például a DNS felfedezése (1953) nagyjából egykorú a mai gyerekek nagyszüleivel.


Szóval, akkor mondjuk ki megint: a madarak dinoszauruszok. Ezen belül az úgynevezett Theropoda csoporton belüli dinoszauruszok. Ezek a dinók két lábon jártak, mellső végtagjuk kisebb. Lábaikon három ujj található. A zsarnokgyík avagy manapság ismertebb nevén a Tyrannosaurus rex is ebben a csoportba tartozik.

A festmény megjelent az egyik szakcikkben is: Benton MJ (2010) Studying function and behavior in the fossil record. PLoS Biol. 8(3):e1000321.

A dinoszauruszok egyik újítása a medencecsont megváltozása volt, ami lehetővé tette, hogy lábuk sokkal inkább a testük alatt és nem a testüktől elfele álljon. Gondoljunk egy krokodilra vagy egy zöld gyíkra. Úgy néznek ki, mint akik folyamatosan széles fekvőtámaszt nyomnának. A dinóknak a lábuk sokkal inkább a testük alatt van. Ez segítette a gyors mozgást.


A medencecsont alapján hüllőmedencéjűekre (Saurischia) és madármedencéjűekre (Ornithischia) osztjuk fel a dinoszauruszokat. Az utóbbiba olyan ismertebb dinoszauruszok tartoznak, mint a Stegosaurus vagy a Triceratops. A könyv hosszan tárgyalja az Iguanodon felfedezését és vizsgálatát. Ez a nagytestű növényevő a legelső elképzelések szerint egyfajta óriásira nőt gyík volt, de ezt az elképzelést már a XIX. században elvetették. Felmerült, hogy két lábon állt, farkát támasztéknak használva, mint a ma élő kenguruk. Ez az elképzelés sem állta ki az idők próbáját. Bár két lábon is tudott járni, ahogy idősödött egyre inkább négy lábon járt, mellső végtagjait is a földre helyezve. Honnan tudhatjuk ezt? Itt jön az a szintű anatómiai ismeret, ami nekem nincs meg. A csontok alakja, az izomtapadások helye utal azok erősségére. A csont keménységének változása pedig a rá ható erőkre. Ezek alapján – feltéve, hogy minél teljesebb csontváz áll rendelkezésre – lehetséges a rég élt élőlény izomzatának és így testtartásának rekonstrukciója. A testtartást bizony újra kell értékelni többnél, ahogy tették ezt a hüllőmedencéjű Spinosaurus-nál.

A ma élő madarak az elnevezés ellenére nem a madármedencéjű dinoszauruszok közé tartoznak.

A hüllőmedencéjűek két nagy csoportja a Sauropodomorpha és a korábban már említett Theropoda. Bár ősileg két lábon járnak, a nagy testű Sauropodomorpha dinoszauruszok egy része  biztosan újból négy lábon járt. Hosszú nyak és apró fej jellemzi ezt a növényevőnek gondolt csoportot. Ilyen például a Brontosaurus vagy a legnagyobb ismert dinoszaurusz az Argentinosaurus. A Theropodák közé tartozik a T. rex és a ma élő madarak is. Megtartották a két lábon járást, illetve a madarak fejlettebb csoportjai jól repülnek (azért az ősinek vélt futómadár-szabásúak zöme röpképtelen).


Úgy tűnik mostanság a rendszertan köt le. A könyvben persze messze nem csak ezzel foglalkozik az író, hanem bemutatja például, hogy a legújabb képalkotó technikák hogyan segítenek a csontok vizsgálatában azok szétvágása nélkül (amit a muzeológusok nem szeretnek engedni). De szó van olyan modellekről is, amelyekkel azt számolják, hogy milyen erők hathattak az egyes csontokra. Ebből lehet olyasmit kiszámolni, hogy milyen gyors lehetett egy T. rex.  Elég lomha volt, mert különben az egész dög egy óriási lábizom lett volna.

Jó olvasást a "Kis dónókönyv nagyoknak" könyvhöz!

A magasabb kasztú indiaiak nem képesek együttműködni a bosszúszomjuk miatt

Túlzok, de nem nagyon. Van egy Szarvasvadászat nevezetű játékelméleti játék. Az elnevezés Rousseau-tól ered. A történet az, hogy van két vadász, akik együtt elmennek szarvasra vadászni. Mindkettejükre szükség van a szarvas elejtéséhez. Amennyiben egyikük meglát egy nyulat, azt levadászhatja, de akkor a másiknak nem fog sikerülni a szarvasvadászata. A nyúl viszont a nyúlra vadászóé, és ugye tudjuk, hogy jobb ma egy nyúl (veréb), mint holnap egy szarvas (túzok). Sőt alapvetően mindketten vadászhatnának nyúlra és mindketten szerényen, de megélnének. Ez a játék olyan, hogy egyensúlyban (azaz amikor bárki változtat a viselkedésén, akkor rosszabbul jár) vagy mindketten nyúlra vadásznak, vagy mindketten szarvasra. Szarvasra érdemesebb.

A kutatást Észak-Indiában, Uttar Prades államban végezték, kis falvakban. A játékban csak férfiak vettek részt. A kutatásban a játékosok – akik egymást nem látták, de tudták, hogy a másik alacsony vagy magas kasztba tartozik, ami náluk még mindig fontos dolog – 2 vagy 6 rúpiának megfelelő játék korongot adhattak a közösbe a kör elején kapott 6-ból. Amennyiben az egyik és a másik fél is 6 rúpiát adott be (szarvasra mentek), akkor mindkettő kapott még 4 rúpiát, így egyenként 10-zel térhettek haza. Amennyiben a szarvasra menőt nem követte a társa, úgy a berakott hatból hármat elvesztett és csak 3-at kapott. Amennyiben valaki kettőt rakott be, azaz nyúlra vadászott, úgy a másik cselekedetéltől függetlenül még 1 rúpiát, így összesen 7 rúpiája lett.

	Szarvas	Nyúl
Szarvas	10	3
Nyúl	7	7

Ezt az úgynevezett kifizetési mátrixot úgy kell értelmezni, hogy a sorban olvasható cselekedet annyi pénzt eredményez, ha a másik az oszlopban adott cselekedetet választja. A legrosszabb, ha valaki szarvasra vadászik, amit a társa nem követ. A legjobb a kölcsönös szarvasvadászat. Amerika egyetemein játszva ezt a játékot, a hallgatók gyorsan megtalálják a közös vadászat előnyös voltát és azt folytatják. Ebben a játékban nincs előnye a másikkal való kibabrálásnak, nincs a csalásnak előnye. Azt próbálja mérni, hogy mennyire képesek az embereket együttműködni, amikor tényleg "csak", annyi a feladatuk, hogy ugyanazt a cselekedetet válasszák.

Az alacsonyabb kasztúak eleve magasabb arányban indítottak "szarvassal" azaz kezdeményezték a hatékonyabb kölcsönhatást (68% vs. 53%). A játékot egy páros 5 körig játszotta. Az alacsony kasztúak az elején 27%-ban játszották mindketten a szarvast, és ez az 5. körre 67%-ra növekedett. Azaz alapvetően sikerült egy gyümölcsöző együttműködést létrehozniuk. A magas kasztúaknak, vagy a vegyes kasztú pároknak nem sikerült koordinálniuk. Nem növekedett a kölcsönös szarvasvadászokat gyakorisága.

Az eredményeket mélyebben vizsgálva azt látható, hogy ahol sikerült egyszerre szarvast játszaniuk és megtapasztalni a magas kifizetés előnyét, ott ezt a cselekedetet tartották is. A kasztok között az eltérés ott volt, amikor valaki elszenvedte a veszteséget, hogy csak 3 rúpiát kapott, mert a másik nem választotta a szarvast. A magas kasztúak ezen nagyon berágtak és inkább maguk is nyúlra mentek, aminek következtében beragadtak a nyúl/nyúl választásba. Az alacsony kasztúak nem voltak ilyen finnyásak és próbálkoztak újra szarvast játszani.

Az alacsony kasztúak általában szegényebbek és alacsonyabb az iskolázottságuk. Viszont ezekben az amúgy is szegény Észak-Indiai falvakban, ahol a kísérlet folyt, van átfedés az alacsony és magas kasztúak vagyona és iskolázottsága között. Így lehetőség nyílt tesztelni, hogy nem-e a vagyoni helyzet vagy az iskolázottság van az eredmények mögött. Nem. Csak a kaszt számít. De miben?

És itt jön a számomra fehér, iskolázott személy részére, aki iparosodott, fejlett és gazdag (na jó ez utóbbi nem igaz ránk) országból jön (Western, educated, industrial, rich, and developed = WEIRD, ami a legenyhébb változatban furcsát jelent és jellemző a politikailag korrektség amerikai változatára, ahol ezeket az embereket lehet szapulni, csak mindenki mást nem) az érthetetlen rész. A magas rangúnak kötelessége megbosszulni a legkisebb bántásnak vélt cselekedetet is. Egy igazi magas rangú indiai lényegében fizikai erőszakot kéne alkalmazzon az ellen, aki nyúlt mert cselekedni, amikor ő szarvast cselekedett. Szerencsére nem találkoztak, így tömegverekedés nem lett. Sokat elmond, hogy Indiában a magas kasztúak főleg gyilkosságért vagy fizikai bántalmazásért ülnek, míg az alacsonyabb kasztúak inkább lopásért. És igen, megsértődtek, ha a másik nem azt tette, amit elvártak tőle. Ez különösen igaz volt a magas rangú pároknál. Egy alacsonyabb rangú furán viselkedik az egy dolog, de egy másik kasztbelinek nem szabadna sértegetni őket. Tiszta őrület, de így működnek.

Próbálták körbejárni az eredményt. Játszottak bizalomjátékot, amiben kap az egyik 100 pénzt. Átadhatja a másiknak (akinek nincs pénze). Ha átadja a másik kap 200-at. Ekkor a most megtollasodott visszaadhat 100-at. A kölcsönösen előnyös kimenet, hogy mindketten 100-al térnek haza. Viszont az önzés, hogy ne adjanak semmit. Nincs kasztkülönbség ebben a játékban. Tehát nem arról van szó, hogy nem bíznának abban, hogy a másik rájön, hogy rosszul választott és mindenkinek jobb lenne, ha kölcsönösen szarvast játszanának. Bosszút kell állni.

A cikkben (!) hozott példa a bosszúra, hogy amikor egy alacsony kasztú (Dalit) férfi megölt egy magasabb kasztú férfit, mert a lányokat molesztált, akkor a magasabb kasztúak az összes dalit házát felégették válaszul...

A kooperáció kutatásában az az érdekes, hogy elit egyetemek diákjaival közgazdasági játékokat játszva (ha azok maguk nem közgazdásznak készülnek), azok igen együttműködőek. Ugyanezen játékokat játszva vadászó-gyűjtögető társadalmakban szintén azt kapjuk, hogy az emberek együttműködőek. Ebből levontuk, hogy az emberek általánosan együttműködőek (eredetileg azok).

Sajnos nem minden kultúra együttműködő. Erről egyre többet tudunk, de az adatok lassan csorognak és az értelmezés még várat magára. Fontos kiemelni itt a kultúrát, ami nem egyszerűen a népről szól, és egyértelműen nem valamiféle "faji" jellegzetesség. A kísérletbe vont személyek rendkívül hasonlítanak egymásra a kasztjukat kivéve. Ez elég különbséget okoz a viselkedésükben.

Ez a bejegyzés most nem erősítette meg az olvasókat, hogy válogatás nélkül be kéne ereszteni bárkit Európába, ugye?

Hivatkozott irodalom

Brooks, Benjamin A., Karla Hoff, and Priyanka Pandey. 2018. Cultural impediments to learning to cooperate: An experimental study of high- and low-caste men in rural India. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(45): 11385–11392.