A hazugságok terjedése online

Vannak jelenségek, tények, amelyek evidensek. Egybevágnak a tapasztalatainkkal. Ettől még nem biztos, hogy igazak. Meg kell őket mérni. Ahogy az almát is le kellett dobálni a Pisa-i ferde toronyból, hogy a gravitációt demonstrálja Galilei, úgy más evidens dologgal is meg kell ezt tenni.

Hogyan terjednek a félrevezető információk? Máshogy, mint azok az információk, amelyeknek valóságtartalmáról meg lehet bizonyosodni? Hát szerintem a következő elemzés erre nem ad választ, de bemutatja az információ terjedésének mikéntjét a facebook korában.

Vegyünk összesküvés-elméleteket, amelyek sajátja, hogy nem lehet megbizonyosodni róluk, hogy igazak vagy sem. Pont ez bennük a végtelenül dühítő. Nem mondhatjuk rájuk bizonyossággal, hogy nem igazak. S mellette ott vannak a tudományos tények. Ezek - legalábbis elvben - újra elvégezhetőek és így valóságukról meg tudunk bizonyosodni. Hogyan terjed a facebookon egy összesküvés-elméletet bemutató bejegyzés illetve egy tudományos hír? Milyen sebességgel terjed megosztásról megosztásra, s kik osztják meg őket?

Senkit nem fog meglepni, hogy nagyon gyorsan terjednek az ilyen információk. S az sem fog senkit meglepni, hogy olyan embereken keresztül terjed, akiknek hasonló az érdeklődése/világlátása. Ez utóbbit hogyan tudjuk? Nézzük meg mennyire hasonló lapokat like-olnak vagy éppen nem like-olnak. Ez egyfajta hasonlóság. A hasonló emberek posztjait osztjuk meg, hiszen azok tartalma összecseng azzal, amit mi is gondolunk a világról. Az a fantasztikus a facebookban egy hálózatelemzéssel foglalkozó szakember, vagy egy  a Homo sapiens kapcsolati hálózatában érdekelt kutató számára, hogy az adat elérhető. S nem egy mesterséges kísérletről van szó. Nem egy laborba beterelt emberektől kérdezünk fura dolgokat, vagy kérjük meg, hogy döntsenek kissé életidegen opciók közül. Az emberek valóságos - online - viselkedését vizsgálhatjuk. Erről minden adatot oda is ad a facebook a nélkül, hogy a nevünket megadná. A tanulmányban 2010-2014 közötti forgalmakat elemeztek.

A minap voltam egy fejtágítón a közösségi média és a tudománykommunikáció témakörben. A szertáros Zsiros László Róbert mutatott nekünk pár érdekességet. Például, hogy mennyi adatot megtudhatunk arról, hogy hányan, mikor és milyen jellemzővel rendelkező személyek fogyasztották és osztották tovább tartalmainkat. Kincsesbánya egy szociológus és persze a marketingesek számára. A facebook ez utóbbi miatt adja olyan készségesen rendelkezésre ezeket az adatokat: ha hirdetsz pénzért, az nekik bevétel. S mivel elég jól be tudod határolni, hogy kinek akarsz valamit reklámozni, így inkább hajlandó a reklámozó áldozni a reklámra. Szóval az adat ott van, nézzük mit mutat!

Először is az információ a megjelenést követő 2 órában terjed leginkább. Utána nagyon lecsökken az megosztók gyakorisága. Ennyire rohanó világban élünk. Személyes visszajelzések alapján az én blogom egy kicsit lassabb fogyasztású, igaz nem is ér el - egyelőre - sok száz / ezer embert.

A bejegyzések zöme (90%-a) nem ér el egy pár tucatnál több megosztást. A legnagyobb kiterjedés, azaz a legtöbb megosztás a vizsgált tudományos bejegyzések körében 952 volt, az összeesküvés elméletek esetében viszont 2422. Általános, hogy az összeesküvés-elméletek mindig egy kicsit tovább terjednek. Ez önmagában is szomorú megállapítás.

Az összeesküvés-elmélet és a tudományos bejegyzések terjedésének különbsége. Az élethossz, azaz, hogy mennyi ideig van még újra megosztás és a végül elért megosztások méretének összefüggése a két tartalomra más. A jobb oldali grafikonon a kommulált valószínűségét látjuk, hogy egy bizonyos méretet elér egy megosztási hálózat. Ez azt jelenti, hogy az vagy annál több megosztás elérésének valószínűségét tüntették fel az Y tengelyen. Vigyázzunk, mindkét tengely logaritmikus skálán van.

Egyedül a végső hálózat mérete és a megosztások élethossza (tehát a megjelenést követően hány órával van az utolsó megosztás) összefüggése más a két tartalomra. Az összeesküvés elméleteket ha szépen lassan osztogatják az emberek, akkor egyre többeket ér el. A tudományos bejegyzések viszonylag gyorsan terjednek, főleg, ha el is érnek pár száz embert, de a több megosztás és a hosszabb megosztási idő között már nincs összefüggés, nagy a szórása az adatoknak. A szerzők ezt úgy magyarázták, hogy az emberek gyorsan magukévá teszik az új tudományos ismereteket, majd tovább lépnek. A jó összeesküvés elméletnek azonban érnie kell.

A szerzők két trollkodó oldal bejegyzéseinek a terjedését is figyelték. Azok még gyorsabbak voltak és még tovább terjedtek. Amúgy a magyar facebook-on is a legtovább terjedő bejegyzései Tibi atyának vannak.

Amúgy a félrevezető tartalmak terjedését súlyos fenyegetésként értékeli a World Economic Forum.

Hivatkozott irodalom

Del Vicario, M., Bessi, A., Zollo, F., Petroni, F., Scala, A., Caldarelli, G., Stanley, H. E. és Quattrociocchi, W. 2016. The spreading of misinformation online. Proceedings of the National Academy of Sciences 113(3): 554-559

A bevezetőben említett Galileo kísérlet nem a gravitációt bizonyította, azt már ismerték egy ideje, hanem a gravitációs gyorsulás függetlenségét a test tömegétől. S valószínűleg gondolatkísérlet volt, azaz ténylegesen nem hajtotta végre Galileo (wiki). Ez is egy csodálatos példa, hogy bizonyos félrehallások, városi legendák lényegében kiirthatatlanok a köztudatból.

Egyenlőtlenségtől való viszolygás több társadalomban

Egyenlőtlenségből két fajta van: amikor a másiknak van több és amikor nekem van több. Az első az előnytelen egyenlőtlenség. Mindenki természetesnek tartja, hogy ezt nem kedveljük. Nem csak mi, de sok más társas élőlény is képes felismerni, hogy kevesebbet kap, mint egy társa, s ezt "szóvá" is teszi.

A kísérletben ugyan azért az egyszerű feladatért (kapsz egy kavicsot és add vissza) az egyik közönséges csuklyásmajom egy szelet uborkát kapott, míg a másik egy szem szőlőt. A szőlő sokkal értékesebb fizetség, mint az uborka. A reakció egyértelmű. De a másik majom viselkedése is. A jobban fizetett majmot nem érdekli, hogy ő többet kap.

Az egyenlőtlenség másik fajtája az előnyös egyenlőtlenség, azaz, amikor nekem van több. S az emberek egy igen jó része viszolyog ettől is. Ez fontos! Nagyon kevés más állat, ha egyáltalán, viszolyog attól, hogy többet kapjon, mint egy fajtársa.

Egy csodálatos kísérletben 3-8 éves gyerekeken tesztelték az egyenlőtlenségtől való viszolygás vagy inkább az egyenlőségre való törekvés kialakulását. A gyerekek cukrok elosztásáról dönthettek maguk és egy számukra ismeretlen, hasonló korú gyerek között. Mindig két lehetőség volt. Az egyik az egyenlő 1:1 osztás. A másik valamilyen más elosztás, ami különböző szociális szituációt modellezett.

	Nekem	Neki		Nekem	Neki
Proszociális	1	0	vagy	1	1
Irigység	1	2		1	1
Osztozás	2	0		1	1

Az első - proszociális - elosztásban arra keresték a választ, hogy a gyerekek mikor veszik észre, hogy döntésük hatással van a másik által kapott cukorka mennyiségére. A saját cukorkaadagjukra nincs hatással döntésük. Azt feltételezték, hogy a legkisebb gyerekeket csak a saját cukoradagjuk érdekli, s így majdnem véletlenszerűen választanak a két lehetőség közül. Lényegében ezt is kapták: a 3-4 éves gyerekek 60%-a választotta az 1:1 osztást. A 7-8 évesek között ez az érték 80% felé emelkedett.


Az irigység esetén a másik fél több cukrok is kaphat. Amennyiben a gyerekek inkább az 1:1 osztás mellett döntenek, úgy az az előnytelen egyenlőtlenség elkerülésének vehető. A legkisebbeknél megint véletlen választást várunk (40% választotta az 1:1-et). S korral egyre kevésbé választották a 1:2 esetet (80% feletti az 1:1-et választók gyakorisága 7-8 éveseknél). Az emberek sem szeretik az előnytelen egyenlőtlenséget.


A legérdekesebb az 1:1 és 2:0 közötti választás. Ekkor ugyanis le kell mondania valamiről a választónak, hogy a másik kapjon valamit. A legkisebbekre ez nem jellemző (8,7% választotta az 1:1 osztást). Viszont a 7-8 éveseknél már 45% volt ez az arány. Egyre inkább jellemző az egyenlő osztásra való törekvés!

Különböző korú gyerekek választása a három szituációban: proszociális (szürke rombusz), irigység (sötétszürke négyzet) és osztozás (fekete kör).

No de - s itt érünk el egy friss, 2015-ös, tanulmányhoz - ezt a kísérletet Amerikában végezték. Fehér, demokratikus, iparilag fejlett országban, ami egy bizonyos viselkedést, normát közvetít. Biztosan általánosítható ez az egész emberiségre (akkor is, ha az egyenlőségre törekvés az etnográfia alapján tényleg jellemző a vadászó-gyűjtögető népekre az egész glóbuszon)?


Vegyünk 4-15 éves gyerekeket 7 országból: Kanadából, USA-ból, Indiából, Mexikóból, Peruból, Szenegálból és Ugandából. Ezek közül csak kettő fehér többségű, demokratikus ipari állam. Mexikó, Peru és Uganda keresztény, de alapvetően mezőgazdasági ország. Mexikóban az indián őslakosság köréből kerültek ki az alanyok. India hindu, Szenegál muszlim vallású és nem fehér.


A kísérletben két gyerek ül a kísérleti berendezés mellett. Az egyikük dönt, a másik csak elszenvedője a döntésnek. A döntés cukorkáról, édességről vagy más élelemről szól. A döntő helyzetben levő gyereknek egymás után mutatják a leosztásokat. Minden esetben dönthet, hogy ez a leosztás megtörténhet vagy sem. Elutasítás esetén senki nem kap semmit.

A kísérleti elrendezés. Két azonos nemű és korú gyerek ül egymással szemben. Mutatnak nekik egy elosztást, amiről az egyik dönthet.

	Nekem	Neki		Nekem	Neki
Egyenlő	1	1	vagy	0	0
Előnytelen egyenlőtlenség	1	4		0	0
Előnyös egyenlőtlenség	4	1		0	0

Minden kultúrában az előnytelen egyenlőtlenség visszautasítása univerzális volt és korral nőt a gyakorisága. Az előnyös egyenlőtlenség kezelése viszont eltérő volt. Az Egyesült Államokban, Kanadában és Ugandában (brit gyarmat, erős brit befolyással) azt kapták, amit a korábbi kísérlet alapján vártak: a nagyobb gyerekek egyre inkább elutasítják ezt a leosztást, akkor is, ha ez nekik veszteséget okoz. A többi kultúrában viszont vagy csökkent ezen osztás visszautasításának gyakorisága (Peru, Szenegál) vagy alacsonyan volt és maradt is (India, Mexikó). Ebből a kutatók azt vonták le, hogy az előnyös egyenlőtlenséggel szembeni viszolygás nem olyan univerzális az emberek körében mint azt korábban gondoltuk.

Maguk a kutatók is érezték, hogy országválasztásuk sok esetlegességet tartalmaz. Nagyon hiányoznak a vadászó-gyűjtögető népek, pedig van még belőlük pár, s nagyon kedveltek a közgazdasági kísérleteket végzők között. Ezt a szerzők is említik. Nem említik viszont, hogy miért hagyták ki Kínát és/vagy Koreát / Japánt. Ezek fejlett, nem-keresztény, nem-fehér államok. Érdekes lett volna tudni, hogy mi az eredménye a kísérletnek ezen államokban.

A legnagyobb problémának viszont nem is ezt érzem, hanem a kísérletben levő döntési lehetőség kimenetelét. Vessük össze a két táblázatot! Ez utóbbi kísérletben minden viszolygást csak a mindkét fél számára költséges lehetőséggel lehet kikerülni. A előnyös egyenlőtlenséget reprezentáló 4:1 osztás helyett senki nem kap semmit (0:0). Az első kísérletben viszont a döntő lemond valamennyiről a saját cukorkáiból (de nem az összesről), hogy a másik is kapjon (2:0 vs. 1:1 választás). Nehéz megmondani, hogy mi játszódik le a gyerekek fejében, amikor döntenek.

Az majdnem biztos, hogy univerzálisan ellenérzést vált ki bennük, hogy a másik kapjon többet, s ezét hajlandóak lemondani 1 egység cukorról. No de miért mondjanak le 4 egység cukorról, hogy a másikat megfoszthassák 1 egység édességtől? A 4:1 vs. 0:0 választási lehetőséget ugyanis így is fel lehet fogni. Mi van, ha az adott kultúrákban a másik megfosztása valamitől, amit kaphatna sokkal negatívabb megítélésű, mint az egyenlőtlenség? Persze ez is összefügg az egyenlőtlenséggel, de én szívesebben vettem volna 2:0 vs. 1:1 esetleg 4:1 vs. 1:1 döntési lehetőséget. Azok - szerintem - inkább mutatták volna a kedvező egyenlőtlenség elleni viszolygást, mint a kísérletben alkalmazott döntési szituáció.

Mindenesetre érdekes, hogy kultúrafüggő az egyes osztási lehetőségek közötti döntés.

Hivatkozott irodalom

• Blake, P. R., McAuliffe, K., Corbit, J., Callaghan, T. C., Barry, O., Bowie, A., Kleutsch, L., Kramer, K. L., Ross, E., Vongsachang, H., Wrangham, R. és Warneken, F. 2015. The ontogeny of fairness in seven societies. Nature 528(7581): 258-261
• Fehr, E., Bernhard, H. és Rockenbach, B. 2008. Egalitarianism in young children. Nature 454(7208): 1079-1083
• Brosnan, S. F. és de Waal, F. B. M. 2003. Monkeys reject unequal pay. Nature 425(6955): 297-299

ps. Minden kedves olvasómnak Boldog Új Évet Kívánok!
Ezzel a bejegyzéssel a blog belépett a 3. életévébe.

Miért önzőbbek a gazdagok?

A kísérletes közgazdaságtanban ismert tény, hogy a gazdagabbak kevésbé adakozóak, mint a szegényebbek (erről írtam korábban). Miért? Illetve tényleg?

A kérdés onnan ered, hogy vannak azért olyan eredmények is, amelyben a gazdagabbak, jobb lehetőségeikkel összhangban, inkább adakozóbbak. Sőt inkább végeznek önkéntes munkát (pedig a szegényebbek között több a munkanélküli) és segítőkészebbek. Egy módosított bizalomjátékban is jobban teljesítettek a jobb anyagi körülmények között élők. [Korndörfer et al. 2015] Ebben a játékban mindenki dönthet, hogy a 10 Eurót érő pénzéből mennyit ad át egy másik személynek. A másik személy minden átadott euró után 2 eurót kap. A kapó személy szintén dönthet, ismerve az első által adott mennyiséget, hogy mennyi ad vissza a saját 10 Eurójából. Az első játékosok átlagosan 5,4 (+/- 2,57) Eurót adtak. Ez (is) szépen mutatja, hogy mennyire együttműködő faj is az ember. A legkevesebbet kereső 10% esetében kissé 5 Euró alatti ez az érték, míg a legtöbbet kereső 10% esetében majdnem 7. Tehát a gazdagabbak inkább viselkedtek adakozóan / együttműködően. (Ne feledjük, hogy ebben a játékban akkor jár mindenki a legjobban, ha mindenki a teljes összeget átadja a másiknak. Ebben az esetben mindenki 20 Eurót visz haza a kezdeti 10-zel szemben. Az aktuális játékban átlagosan 14,97 Eurót vittek haza a játékosok.)

Szóval akkor most együttműködőbbek, segítőkészebbek, adakozóbbak a gazdagok, vagy sem?

A válasz úgy tűnik, hogy "attól függ, hogy mekkora a vagyoni különbség a lakóhelyükön". A legtöbb kísérlet, amely a gazdagok önzőségét mutatta ki Kaliforniában készült. Ez Amerika egyik legegyenlőtlenebb állama (a legegyenlőtlenebb a fővárost is magába foglaló District of Columbia). A fentebb ismertetett bizalomjátékon alapuló kísérletet a sokkal egyenlőbb Németországban végezték. Befolyásolhatja-e az egyenlőtlenség az eredményeket, ahogy a korábban ismertetett tanulmányban (Nishi et al. 2015) a vagyoni különbségek láthatósága?

Erre keresték a választ Willer és munkatársai [Côté et al. 2015], egy felmérés eredményei és egy kísérlet alapján. A felmérés Amerikában készült 1498 személy részvételével. Az itt érdekes kérdés egy olyan kísérleti szituációra vonatkozik, amelyben valaki a nála levő 10 "tombolajegyből" (amint vagy 10 vagy 500 dollárt lehetett nyerni) hányat ad át valakinek, akinek egyetlen jegye sincs. Az emberek átlagosan 4,24 jegyet adtak át (szórás 2,49). A személyekről ezen kívül több demográfiai adat, a fizetésük (bevételük), iskolázottságuk és a lakóhelyük ismert. Az egyenlőtlenebb államokban élők körében a gazdagabbak kevesebb tombolajegyet adtak át, mint a szegényebbek. Az egyenlőbb államokban pedig pont fordítva: a gazdagabbak adtak több tombolajegyet. A kísérletben a részt vevőknek egy statisztikát mutattak, amelyben államukat egyenlőtlenebbnek vagy egyenlőbbnek tüntették fel. Azaz lényegében manipulálták, hogy mit gondolnak a játékosok. Ezt követően a tombolajegy átadó játékot játszhatták. A játékosok átlagosan 3,63 jegyet adtak át (szórás 2,22). Az eredmény ugyan az, mint a felmérés elemzésénél: a nagyobb egyenlőtlenség érzékelése kevéssé adakozóvá teszi az embereket.

Mi lehet az eredmény mögött? Ezt igazán nem tudták megmondani a kutatók. A tény, hogy a gazdagabbaknak lenne miből adakozónak lenni. S tény, hogy ahol ne érzékelnek akkora különbségeket, ott adakozóbbak (segítőkészebbek, együttműködőbbek)  is. Ahol viszont nagy különbségek vannak az emberek anyagi lehetőségei között ott bizony a gazdagabbak önzőbbek.

A gazdagok gondolhatják kitüntetett státuszukat jogosnak, amit kemény munkájukkal és jobb képességeikkel értek el. Kérdés, hogy ez miért lenne jobban jellemző az egyenlőtlenebb helyeken (bár van erre utaló adat). A másik - szerintem valószínűbb - magyarázat, hogy az ilyen helyeken az emberek látják, hogy hova lehet lebukni, s ettől való félelmükben nem veszélyeztetik semmivel kitüntetett státuszukat. S vegyük észre, hogy ez egy ördögi kör. Az egyenlőbb társadalomért ugyanis pont a gazdasági és politikai elit tehet a legtöbbet. S ahol ez a réteg retteg a saját privilegizált helyzetének megtartása miatt, ott nem is engedik kibontakozni az egyenlőbb társadalmat, ami így még egyenlőtlenebb lesz. Ami tovább fűti a félelem légkörét, s így a egyenlőtlenséget tovább mélyíti.

Hivatkozott irodalom

• Korndörfer, M., Egloff, B. és Schmukle, S. C. 2015. A large scale test of the effect of social class on prosocial behavior. PLoS ONE 10(7): e0133193
• Côté, S., House, J. és Willer, R. 2015. High economic inequality leads higher-income individuals to be less generous. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(52): 15838-15843

Empátia - nem vagyunk egyedül

Az empátia az a képességünk, hogy mások érzéseit, állapotát felmérjük, s ennek megfelelően viselkedjünk. Számunkra egy nagyon alapvető tulajdonság, amit viszont ritkán vetítünk ki más élőlényekre. Pedig a csoportban élő élőlények egy részénél elengedhetetlen, hogy felmérjék társaik állapotát, s ennek megfelelően döntsenek saját viselkedésükről.

Közönséges makákókat (Macaca fascicularis) és rhesusmajmokat (Macaca mulatta) alkalmaztak alanyként. A döntési helyzetben levő majom egy plexiüveg egyik oldalán ült, míg a másik oldalon vagy senki vagy egy csoporttársa foglalt helyet. A kísérletben természetesen (?) egy érintőképernyő segítségével választhattak a majmok. Előbb csak meg kellett érinteniük a képernyőt majd a megjelenő két lehetőség ikonja közül az egyiket megérinteni. A választások egyike dzsúzt ad, míg a másik egy kellemetlen léglöketet a szembe (mintha valaki belefújna a szemetekbe).

Először a majmok magukról dönthettek. Választásuk vagy adott dzsúzt vagy nem, illetve egy másik tesztben vagy ők kapták a léglöketet, vagy az elfújt mellettük. A majmok teljesen logikusan döntöttek: mindig (vagy közel mindig) a dzsúzt választották a semmivel szemben, illetve a levegőlöket elkerülését a kellemetlen behatással szemben. Ezt követően (a kísérlet időbelisége nem ilyen volt, de a történet így kerek) dönthettek, hogy mi történjen a belük szemben levő üres székkel. Az kaphat dzsúzt vagy sem, illetve jól megjárhatja némi léglökettel vagy sem. Mivel a választásnak sem a választó majomra, sem más csoporttársra nem volt hatással, a makákók véletlenszerűen döntöttek. Kimondhatjuk, hogy alapvetően értik a feladatot.

S most jön a szociális szituáció!  A döntési helyzetben levő makákóval szemben most ül is egy másik makákó, aki elszenvedő alanya a döntésnek. A választó makákó minden esetben kap dzsúzt, hogy érdekelje a képernyő bökdösése. A választás arról szólt, hogy a másik kapjon-e dzsúzt vagy sem, illetve, hogy elkerülje-e a kellemetlen léglöketet vagy sem.

A szociális kísérlet eredménye. A másik félre való hatás látszik, azaz vagy kap dzsúzt (felső rész) vagy sem (lenti), illetve elkerüli a léglöketet (felső) vagy sem (alsó). Az egyes állatok (M1-M7-el jelölve) viselkedését azzal jellemesték, hogy mennyire választották az egyik, illetve a másik lehetőséget. Minél magasabb az egyik oldalon az oszlop annál inkább azt választották az állatok. Az M1-M4 közönséges makákó. Az M5 rhesusmajom az M6 és M7 fajtársának sorsáról dönthetett

A makákók alapvetően jól viselkedtek. Jellemzően inkább adtak dzsúzt, s nem fújták szembe társukat. Azért az aktuális partnertől függött, hogy mennyire voltak rendesek. Tehát a viselkedés egyrészről függ a hatástól, másrészről a másik állat kilététől. Az M1 egyes konzisztensen jól viselkedett mindenkivel. Ő volt amúgy a domináns egyed. Az M1 és M2 makákók kölcsönösen jól viselkedtek egymással. Ez amúgy a mindennapi életükben is jól látszott, legtöbbször ők kurkászták egymást.

Az biztos, hogy pontosan tudják mi jó és mi rossz a másiknak, s döntéseiket befolyásolja, hogy amúgy milyen viszonyban vannak csoporttársaikkal. Képesek tehát átérezni, hogy mi fog történni a másikkal. Vegyük továbbá észre, hogy döntésüktől függetlenül ők mindig kaptak jutalmat, tehát nem a jutalomért voltak jók (vagy kevésbé jók) a másikkal. A szociális kapcsolatok fenntartása és ápolása minden csoportosan élő élőlény, s majmok között sok ilyen van, számára fontos. Ehhez pontosan tudniuk kell, hogy kivel hányadán állnak, s ennek megfelelően viselkedni.

A tanulmány szépen beleillik azon tanulmányok sorába, amellyel bemutatják, hogy társas viselkedésükben és az ehhez szükséges mentális kapacitásukban mennyire hasonlítanak ránk közeli rokonaink. Jelentős mentális képességeket és memóriát igényel a szociális szerkezet emlékben tartása, amivel nem csak mi, de több másik állat is rendelkezik.

Hivatkozott irodalom

Ballesta, S. és Duhamel, J.-R. 2015. Rudimentary empathy in macaques’ social decision-making. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15516-15521

A genderőrület margójára

A belpolitikai aktualitásokat leszámítva az emberi fajon belüli ivari dimorfizmus (azaz a férfiak és nők különbsége) egy állandó kérdés társadalmilag, s így tudományosan is. Azt természetesen elfogadjuk, hogy a férfiak és a nők fizikailag különböznek egymástól. Elfogadjuk ezt annak ellenére, hogy az ember fizikai dimorfizmusa nem túl nagy. Egy hím gorilla majd kétszer akkora, mint egy nőstény. Ehhez képest igen szerény különbségek vannak férfi és nő között. De általában a férfiak erősebbek, magasabbak és nehezebbek, mint a nők. Ugye?

A férfiak nagyobbak, mint a nők. De ettől még vannak apró férfiak és nagyon magas nők.

A fizikai különbséget valahogy elfogadjuk, s viszonylag keveset hallok arról, hogy a feministák követelnék, hogy az olimpián a nők és a férfiak együtt versenyezzenek. Amúgy miért nem?

Viszont, ha viselkedésről van szó, akkor legfeljebb a nevelésből fakadót vagyunk hajlandóak elfogadni, pedig különbözőek vagyunk.

S mivel érzékeny témáról van szó álljon itt egy nagyon fontos megjegyzés: imádunk általánosítani, de az nem működik állandóan. Nem értjük a statisztikát, mert a világlátásunk fekete-fehér. A szürkével nem tudunk mit kezdeni. Szeretnénk (?) ha a különbségek nagyon élesek lennének, mert az egyszerű. Akkor pontosan tudnánk mit várhatunk egy embertől. A világ viszont nem ilyen.

A nők általában jobb anyák, mint a férfiak. Ugye ezzel egyet tudunk érteni? Pedig ez is egy általánosítás, ami csak részben igaz (erről később). S persze mindenki "tudja", hogy a nők nem értenek az elektronikai dolgokhoz, kivéve a mosógéphez, ami viszont egy megfejthetetlen rejtély egy férfi számára. Pedig nincs olyan génünk, ami minden műszaki tárgy használatát akadályozza a nők számára, kivéve, ha az a konyhában vagy a fürdőszobában található, azok viszont nem működnek a férfiak kezében. Nagyjából ugyanaz az agyunk és nagyjából ugyanolyan a testünk felépítése. Így aztán a férfiak képesek mindarra, amire a nők. Kivéve, hogy nem tudnak szülni. Képesnek lenni valamire viszont még nem jelenti azt, hogy hasonlóak a hajlamok, affinitások, erősségek. S a heves viták itt kezdődnek.

Egy tanulmányban megvizsgáltak 169 nő és 112 nő agyát MRI-vel. A nők és a férfiak agya egyes részeikben eltérő. Vették a 10 legjobban eltérő részt, s megállapították, hogy néz ki a nagyon férfi és a nagyon női agy. Egyszerűen vették, hogy a mintában milyen forma volt inkább a férfiakra jellemző (az eloszlás egyik szélén), s mely a nőkre. Ez egy folytonos, átfedő eloszlás. Nem találtak olyan tulajdonságot, ami egyértelműen jelezné, hogy a vizsgált agy nőhöz vagy férfihoz tartozik. Sőt nagyon kevés olyan személy van, akinek az agya "tipikus" (mivel kevés ilyen van ez a szó teljesen félrevezető), azaz csak a nőkre vagy csak a férfiakra jellemző formákat tartalmaz. Zömében ilyen és olyan is van bennünk. Csak egy férfiban inkább a férfiakra jellemző (ezért hívjuk így), míg a nőkben a nőkre jellemző képletek vannak. Nem tudjuk, hogy az agyunk ezen részei miért felelősek. Nem tudjuk, hogyan befolyásolják a személyiséget, s azt sem tudjuk, hogy a kialakult különbség genetikai és/vagy a nevelés/fejlődés eredménye. A lényeg, hogy különbözőek vagyunk, de nem annyira, hogy két teljesen elváló kategóriára lehessen minket osztani. Ez azt hiszem összecseng azzal, amit tapasztalunk a világban.

S ha már az anyaság is szóba került, egy tavalyi (2014-es) cikk azt próbálta megnézni, hogy hogyan viszonyulnak a nők és a férfiak a csecsemők gondozásához: van-e valami különbség az agyi működésben, miközben gyerekről gondoskodnak. Mindezt úgy, hogy tradicionális párokat és homoszexuális (férfi-férfi) párokat is vizsgáltak. Ez utóbbi lehetőséget ad, hogy családban nevelkedő gyerekek mellett vizsgálhassuk valamelyest, hogy milyen "anya" lenne egy férfiból. Ez nagyon fontos a vizsgálat szempontjából, mert bár vannak családok, ahol a férfi marad otthon a gyerekkel, de kérdéses, hogy mennyire válik anyává a férfi (Egy-két pelenkacserétől mindenesetre nem lehet nővé változni, tapasztalatból tudom. Nagy számú peluscseréről nem tudok nyilatkozni.). Az agynak két része mutatott kifejezett különbséget. Az amigdala és a sulcus temporalis superior. Az előbbi az anyákban és az elsődleges gondozó apákban aktiválódott erősen, míg a másik a másodlagos gondozó apákban (akik mellett volt nőnemű anyja a gyereknek) és az elsődleges gondozó (homoszexuálus) apákban. Ez körülbelül azt jelenti, hogy az elsődleges gyereknevelővé előlépett férfi agya megtart férfia (apa) jellemzőket ÉS átvesz női (anya) jellemzőket. Rendkívüli módon plasztikusak vagyunk, amikor viselkedésről van szó, de azért nem a végtelenségig. Az "anyaság" feladatát egy férfi is el tudja látni. De máshogy fogja ellátni. Mert mások vagyunk.

A "genderőrület" számomra azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek felfogni, mit jelent részben különbözőnek lenni. Egyrészt szeretjük, ha a dolgok egyértelműen elválnak. Vannak almák és körték. És ha már valami különböző, akkor szeretünk (?) alá-felé rendelésben gondolkodni. Mindkettő helytelen. Az elsőnek a valóság mond ellent. Mások vagyunk, de nem annyira, hogy ne lenne átfedés. Sokféle ember van, sokféle nő és sokféle férfi. A másik, a nyugati világképpel ellentétben, hogy nem minden jó-rossz, alacsonyabb-rendű és magasabb-rendű. Vannak egymás mellé rendelt "dolgok". A férfi és a nő ilyen. Jing és Jang. Egyik sincs a másik nélkül, s mindegyik tartalmaz valamennyit a másikból.

Hivatkozott irodalom

• Abraham, E., Hendler, T., Shapira-Lichter, I., Kanat-Maymon, Y., Zagoory-Sharon, O. és Feldman, R. 2014. Father's brain is sensitive to childcare experiences. Proceedings of the National Academy of Sciences 111(27): 9792-9797
• Joel, D., Berman, Z., Tavor, I., Wexler, N., Gaber, O., Stein, Y., Shefi, N., Pool, J., Urchs, S., Margulies, D. S., Liem, F., Hänggi, J., Jäncke, L. és Assaf, Y. 2015. Sex beyond the genitalia: The human brain mosaic. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15468-15473

Miből készült a pergamen?

Szeretem azokat a tanulmányokat, amelyben az egyik tudományág kisegít egy másikat, hogy azok régi kérdéseit nyugvóra helyezhesse. Ebben éppen a biológia siet a történelem segítségére. A kérdés pedig az, hogy miből is készültek a pergamenek? Persze tudjuk, hogy állati bőrből. Elsősorban borjúból. De alkalmaztak juh és kecskebőrt is. De egyes elnevezések és források ennél egzotikusabb bőrfajtákat is felvetnek. A nagyon finom, vékony pergamenekre az "uterine vellum" kifejezést alkalmazták, amelyből az uterine a méhre (uterus), míg a vellum speciálisan a borjúra vonatkozik. Azt gondolták, hogy még meg nem született borjak bőrét használták. A szarvasmarha bőr csak a fiatal állatok esetében alkalmas pergamen készítésre, felnőtt szarvasmarha bőréből nem lehet pergament előállítani. Az újszülött vagy még méhen belüli állatok bőre még vékonyabb, s így még alkalmasabbak a pergamen előállítására. Mások kisebb testű állatok, mint a mókusok vagy nyulak, bőrének alkalmazását vélik, ami szintén vékony pergament eredményezne.

Egy hordozható Biblia. Minden lap pergamen, amire szorgos kezek kézzel írták át a szent szöveget.

A papír és a nyomtatás elterjedése előtt, a XIII. században szinte nagyüzemben készítettek "zsebbibliákat", azaz viszonylag hordozható méretű bibliákat. Olyan számban állították elő ezeket a könyveket, hogy ha mindet - vagy akárcsak többségüket - állati magzatok vagy kis testű állatok bőréből készítik, akkor az ökológiailag nem kivitelezhető. Márpedig sem a háziállattartás nem omlott össze a késő középkorban, sem a nyulakat és mókusokat nem sikerült kipusztítani, s a bibliák is szép számmal fennmaradtak akár a mai napig is. A molekuláris biológia mai technikáival egy adott szövetdarab fehérje-összetétele alapján el lehet dönteni, hogy az milyen fajból ered. Sőt azt is meg lehet mondani, hogy méhen belüli vagy már megszületett, pár hónapos állatról (borjú) van szó. Maga a technika egy ideje már rendelkezésre áll, viszont csak úgy tudták elvégezni, ha a vizsgálandó könyvből/lapról egy pár milligrammos darabkát lecsippentenek. Érthető okokból a könyvtárosok nincsenek odáig az ilyen ötletekért.

S itt jön az egyszerű de nagyszerű megoldása a szerzőknek: töltéssel rendelkező PVC radírokkal vettek mintát (vagyis vetettek) a lapokról. Az elektrosztatikusan töltött (dörzselektromos) radírral a port szokták eltávolítani a lapokról. A porral együtt némi fehérje is tapad a radírreszelékre, ami azon lényegében akár meddig tartható. Szóval megkérték a könyvtárosokat, hogy a következő tisztogatásnál a radírmaradékot (radírt is küldtek nekik) gyűjtsék össze és küldjék vissza a kutatóknak. Ebből a fehérjéket kinyerve azok összetétele összehasonlítható friss bőrmintákkal. 220 lapot vizsgáltak így 72 zsebbibliából. A lapok 68%-a borjúból, 26%-a kecskéből, míg 6%-a juhból származott. A könyvek zöme azonos fajú állatból készült pergamenből készült, de volt olyan könyv is, amelyben keveredtek az ilyen-olyan eredetű lapok. Más állat bőrét nem találták ezek között a lapok között. Magzatokra utaló fehérjemintázatot egyik esetben sem találtak, pedig a bibliák lapjai a nagyon vékony pergamen kategóriába tartoztak. Egy mítosszal kevesebb.

Egyes időszakból és helyről származó pergamenek eredete. Jól látszik, hogy Franciaországban jellemzően borjút, Olaszországban (a mai Olaszország helyén levő államokban) főleg kecskét, míg Angliában vegyesen, de más helyekhez képest több juhbőrt alkalmaztak.

Az egyes helyek és az ott elérhető állatok befolyásolják, hogy miből is állították elő a pergameneket. Egyes dokumentumok vagy könyvek pergamenjének fajösszetétele kissé eltérhet a helyi átlagtól, mert egyes pergamenfajtákat nemesebbnek, jobbnak tartottak másoknál. Például a XIII. századi bibliák esetében inkább találunk borjúbőrt, míg más dokumentumokhoz juh- és kecskebőrt is nagyobb arányban alkalmaztak. Az alkalmazott állatokról eddig volt némi ismeretünk, egyrészt magából a történelmi leírásokból, másrészt a lapok mintázatának elemzéséből, amely megtarthat faji jellegzetességet az előkészítést követően is. Például a szőrtüszők helyének mintázata lehet faji jellemző, de egyes papírokon ez nem látszik. Másrészről a juh- és a kecskebőr egymástól nehezen elkülöníthető. Továbbá a morfológiai elemzés nem tudta eldönteni a állatmagzatok alkalmazásának kérdését. A molekuláris biológia viszont pontosabban és a könyvek rongálása nélkül is lehetőséget ad ilyen és ehhez hasonló kérdések vizsgálatára.

Hivatkozott irodalom

Fiddyment, S., Holsinger, B., Ruzzier, C., Devine, A., Binois, A., Albarella, U., Fischer, R., Nichols, E., Curtis, A., Cheese, E., Teasdale, M. D., Checkley-Scott, C., Milner, S. J., Rudy, K. M., Johnson, E. J., Vnouček, J., Garrison, M., McGrory, S., Bradley, D. G. és Collins, M. J. 2015. Animal origin of 13th-century uterine vellum revealed using noninvasive peptide fingerprinting. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(49): 15066-15071

A tudományos publikálásról

Az új tudományos eredmények tudományos folyóiratokban való cikkek közlésével történik. Ezek a cikkek rendkívül fontosak számunkra, kutatók számára, mert ezek alapján ítélnek meg minket, amikor pályázati pénzek elnyeréséről, állásról vagy előléptetésről van szó. Azaz nekünk cikkeket kell írnunk. Van a "publish or perish" angol kifejezés (publikálj vagy véged), ami tökéletesen összefoglalja a lényeget: hatalmas nyomás van rajtunk, hogy az eredményeinket leközöljük. Ez eddig rendben is van, hiszen azért szerzünk új ismereteket általában közpénzből, hogy az egész közösség tudását gyarapítsuk vele. Ez az elv. S évtizedekkel korábban nagyjából így is működött az egész. Ma viszont mennyiségi mutatók lettek a közlemények. Engem, mint kutatót, az jellemez, hogy hány cikkem van, azokat milyen "jó" lapokban publikáltam, s mások hányszor idézték a cikkeimet. Ezek után nem egyszerűen az új ismeret leközlése a cél, hanem a sok cikk közlése és lehetőleg jó lapokban.

A tudományos ismeretek ezen folyóiratok cikkeiben vannak. Ezekre az ismeretekre kutatóként szükségünk van. Nem csak, mert illik ismernie az embernek a szakterülete jelenlegi állását, de a publikációinkban ezt bizonyítani is szokás, lehetőleg úgy, hogy a legfrissebb cikkeket is beidézzük, mutatva, hogy mi bizony komoly kutatók vagyunk és mindent (majdnem mindent) olvasunk.

A fenti két tény az alapja az egyik bombaüzletnek, amiről az érintetteken kívül kevesen tudnak, pedig jórészt (80%+) mindannyian fizetjük. A tudományos cikkek több mint felét (természet- és orvostudományban) pár óriásira hízott kiadó (multi) adja ki, s szed be értük mesés pénzeket.

Hogy mindenki számára teljesen egyértelmű legyen az egész közgazdasági nonszensz jellege: arról van szó, hogy egy kereskedő olyan árut árul, amit az előállítók ingyen adnak, sőt versengenek, hogy a kereskedő eladhassa azt, s a fogyasztók (akik amúgy átfednek az előállítókkal) kénytelenek megvenni, mert különben nem lennének képesek még több árut előállítani. És természetesen az áru nem helyettesíthető egy másik áruval. Az egy X-hez való hozzáférés nem teszi szükségtelenné a másikhoz (Y) való hozzáférést. Ha szükségem van mindkettőre, akkor mindkettőt meg kell vennem. Ugye ez a bombaüzlet? Régen még nyomtatásban is megjelentek a cikkek, s így volt némi nyomtatási költség is velük. No meg persze a kiadók alkalmaztak nyelvi lektorokat és szedőket. Ezeken egyre jobban spórolnak, s egyre több újság kizárólagosan elektronikus, azaz nincs nyomdai költség (az információ digitális archiválása pedig lényegében ingyen van, az összes általam érdekesnek talált/olvasott cikk pdf-je többszörösen elférne az ingyenes GoogleDrive vagy DropBox helyen).

2002-ben Rowland $400-os felső becslést adott a megjelent cikkenkénti költségekre, de az még a digitális kor előtt volt. Már ez az összeg bizonyosan alacsonyabb (például egy beküldött word dokumentumból nyomdakész verziót tudnak programok készíteni). Mégis egy tanulmány megjelentetése vagy, ha az olvasó fizet, akkor előfizetési költségként ennek a többszöröse áramlik a kiadókhoz. 30-40%-os tiszta profitrátával rendelkeznek a nagy kiadók.

A nagy kiadók pofátlansága nem ismer határokat. Olyan árakat szabnak, amelyeket lassan nemhogy a Közép-Kelet Európai egyetemek nem képesek kifizetni, de a legnagyobb amerikai egyetemek, például a Harvard, sem. A fontos, sokak által olvasott lapokat csomagba szervezik több száz olyan lappal, amit senki nem olvas, de azoknak az előfizetését is kifizettetik. Az előfizetés racionalizálásában pedig nem érdekeltek, s mivel monopóliumuk van (mert egy-egy lap előfizetését csak egy kiadótól lehet megvenni), így lényegében annyit kérnek az előfizetésért, amennyit akarnak. A kutatóknak viszont érdeke, hogy a tanulmányaikat olvassák, akár olyanok is, akik nem férnek hozzá a folyóirathoz, amiben megjelent. Ezért a kutatók a cikkeiket felrakják a saját honlapjukra, vagy nagy archívumokba. Ez persze a kiadóknak nem tetszik, igaz nagy palávert - tudtommal - ez ellen nem tesznek. Az információért kért borsos összeg azért is bosszantó, mert az információ előállításáért az adófizetők fizettek, s nem a kiadók. Ezért egyes helyeken már kötelezővé teszik, hogy a cikk felkerüljön egy publikus tárhelyre (pl. pubmed) is, ha az abban foglaltak közpénzből voltak finanszírozva. Ez Magyarországon is követelménnyé kezd válni, erre hozták létre a REAL-t (persze Magyarországon a nehezen kezelhető, de központosított és kötelező eszközök dívnak, pedig csatlakozhatnánk Európai mozgalmakhoz is, pl. Europe PMC).


Manapság a kiadók egy újfajta pénzbeszedési formát terjesztenek el. Bár ezt nagyon kutatóbarátnak állítják be, ez is csak egy pénzbeszedési forma. Ez pedig az Open access mozgalom (nincs magyar wiki róla, pedig egy Budapesti konferencián indult az egész). Röviden ez azt jelenti, hogy az információhoz mindenki szabadon hozzáfér, pénz a közlőtől - tehát a kutatóktól - kérnek az infrastruktúra fenntartásáért. Legalábbis elvben. Egy-egy cikk közlése csak a nagyon friss, alacsony ismertségű lapoknál van 1000 dollár/Euró alatt. Az általam ismert két legnagyobb ilyen kiadó a BMC és a PLoS. A BMC az átlagos lapjaiban való publikálásért $2145-t (£1370/€1745) kér, de az előkelőbb újságjaiban (BMC Biology vagy BMC Medicine) ez már $2605 (£1665/€2120). A PLoS újságok közül az évi több tízezer cikket közlő PLoS ONE-ban a legolcsóbb a közlés, az csak $1495. A következő szint a $2250, amit például az általunk is kedvelt PLoS Computational Biology cikkekért kérnek, de a PLoS legrangosabb újságjának számító PLoS Biology-ban megjelenésért már $2900 kell kicsengetni. Lehet velük alkudozni, s szegényebb országokból beadott cikkekért nem kérnek pénzt. Magyarország azonban nem szegény ország (még, ha a kutatásfinanszírozás alapján úgy is tűnik), így nekünk a teljes összeget ki kell fizetni. Csak, hogy érzékeltessem ezen pénzek nagyságát, egy adjunktus egy hónapban 319.411 Ft-ba kerül (ez a szuperbruttója) egy cikk megjelentetése pedig (2250 dollárossal számolva) 647.556 Ft. Tehát két hónapig fizethetnénk belőle egy adjunktust. Azért remélem mindenki érzékeli, hogy nehezen vesszük rá magunkat az ilyen lapokba publikálásra.


Most, hogy mind az előfizetéses rendszer, mind az Open Access rendszer egyszerre jelen van egy pályázatban az egyetem/kar lenyúl 5%-ot, hogy abból előfizessen pár lapra miközben újabb milliókat be kell terveznünk, hogy ezen újságokban is megjelenhessünk (mert ezek mégiscsak a szakmánk jó lapjai). Tehát duplán fizetünk.


Ez a rendszer jelenleg csak a kiadóknak jó. A fiatal kutatók, ha meg szeretnék tartani állásukat, akkor be kell álljanak a sorba és teperniük kell az impakt faktorokért. Az idősebb profok megtehetnék, hogy demonstratíve kiszállnak a mókuskerékből, igaz ezzel a pályázataikat kockáztatják, amelyeken sok fiatal kollégát tartanak állásban. Szóval belülről nehezen megreformálható a rendszer. A megoldás a pályázati rendszer felől érkezhet, ahol le lehet számolni a cikkszám és az impakt faktor bűvöletével. Ha tényleg hozzá értőek bírálják a pályázatokat (s ezt gondoljuk), akkor azok 5 cikk alapján el tudják dönteni, hogy mennyire ért az adott kutató a témához és abban mennyire maradandót alkotott, attól függetlenül, hogy azok hol jelentek meg (ez ember legjobb cikkei nem biztos, hogy a legjobb helyen megjelentek). A pályázati értékelésből a scientometria mérőszámokat egyszerűen ki kell venni.


Mondom ezt úgy, hogy nekem nem olyan rosszak ezek a mutatóim. Kommulatív impakt faktorom 100-hoz közelít, ami ökológiában nem rossz (a nagydoktorihoz 15 kell). De nekem is vannak 0 impaktos cikkeim, amelyekre büszke vagyok, s sok munka van bennük, s vannak magasabb impaktú cikkeim is, amelyek messze nem olyan jók.


Ekkor elindulhatna egy verseny, amelyben a lapok között a szolgáltatások, olcsóság, a főszerkesztő személye vagy egyéb paraméterek mentén lehetne válogatni. Újból felértékelődnének a kisebb, egyetemek, társaságok által kiadott lapok, amelyek általában olcsóbbak is. Főleg az szabadon hozzáférhető lapok esetében, amúgy is a kereshetőség számít, ami azonos a lapok között. Ami fent van a neten, az megtalálható. Már igen kevesen lapozgatnak tudományos újságokat (bár pont ezen blog miatt én pár neves folyóirattal megteszem, igaz azért, hogy nem a szűkebb kutatási témámban is lássam merre tart a világ). Lehet a cikkek száma is csökkenne, ami igen örvendetes lenne, mert ennyi cikket képtelenség elolvasni. Nem is érdemes, mert nagyon nagy az átfedés közöttük. Tipikusan az összefoglalók terén érzékelem, hogy évről évre nagyjából ugyan azt írják meg a kutatócsoportok, csak mindig más lapba. Mindezt csak azért, mert a +1 cikk mindenkinek kell, az újság meg újabb eladható áruhoz jut hozzá ingyen vagy úgy, hogy még fizetnek is neki.

Újra kéne gondolni a tudományos ismeretek közlésének formáit!

Hivatkozott irodalom

• Rowland, F. 2002. The peer-review process. Learned Publishing 15(4): 247-258
• Larivière, V., et al. 2015. The oligopoly of academic publishers in the digital era. PLoS ONE 10(6): e0127502
• Hindawi publikációs költségei (link) 
• PLoS publikációs költségei (link)

Úgy látszik másnak is most jutott eszébe ez a téma. Itt a 444.hu cikke.