Mindannyian hallottunk már az alfa farkasról, ugye? Az alfákat szeretjük emlegetni és hosszú biológiai-filozófiai-társadalomelméleti fejtegetésekbe bonyolódni arról, hogy miért is jó vagy éppen rossz, hogy úgy a farkasoknál, mint az embereknél van a falkavezér, az alfa hím. Ha egy kicsit többet tudunk a farkasokról, akkor lehet, hogy azt is tudjuk, hogy van alfa nőstény is. Aki természetesen az alfa hím párja. De mennyi igaz ebből?
Az egész úgy kezdődött, hogy Rudolf Schenkel 1947-es cikke egy állatkerti farkascsoport megfigyelése alapján egy igen komplikált hierarchiastruktúrát tárt fel. A tanulmány elején a szerző kitér arra, hogy kevés dokumentált ismeret áll rendelkezésre a vadonból és írók leírásaira utal (pl. Jack Londonéra). Van mesébe illő elképzelésünk a „farkasordító hidegben” összeverődő óriási farkasfalkákról, amelyek vörösen izzó szemmel, vértől és savas nyáltól csöpögő agyarakkal, hörögve közelednek az emberi települések felé, hogy az ottlakókat felfalják. A világvégét is a Fenrir-farkas fogja elhozni (kivéve persze, amikor Hulk lebirkózza).
Az állatkertek viszont nem kimondottan természetes környezetek és az élőlények igen máshogy képesek viselkedni bennük, mint a természetben. A XX. század közepén (a vége felé is) az állatkertek inkább fura múzeumok voltak, élő kiállítási tárgyakkal. Egy „farkaskiállításhoz” sok helyről összeszedett farkast raktak össze. Ezen kényszerből kialakult csoportban tényleg kialakult egy rangsor. Tehát volt alfa hím és alfa nőstény, és volt béta hím és béta nőstény, és így tovább a görög ábécén. Schenkel már a tanulmány megjelenésének évében jelezte, hogy lehet, hogy a természetben máshogy van (a cikk alapjául szolgáló megfigyelést 1934–1942 között végezte).
Dave Mech 1970-ben megjelent „A farkas: Egy veszélyeztetett faj ökológiája és viselkedése” című könyve még tartalmazta az alfa farkas koncepcióját. A könyv óriási sikere okán újra és újranyomtatták, még akkor is, amikor a szerző már kérte, hogy ne tegyék, mert sok mindenről már régen nem úgy gondolkodik, mint a könyv írásakor. Dave Mech a farkaskutatás nagy öregje. Egy 1999-es cikkében (Mech 1999) szépen összefoglalja az ismereteket, amelyek igen más képet mutatnak.
A „farkasfalkák” inkább farkascsaládok, amelyekben a szülők és gyermekeik vannak
Leggyakrabban egy szülőpár és éppen felnevelés alatt álló kölykeik vannak egy falkában. Van, hogy a kölykök, akik egy éves korukra elvileg ivarérettek, egy-három évig a szüleikkel maradnak. Ekkor a falka lehet nagyobb is.
Egy családban a hierarchia elég egyértelmű: a szülők a kölykök felett állnak. Nem igazán szokta egyetlen apa sem alfahímnek nevezni magát csak azért, mert gyermeke született. A rang alapvetően az élelemosztásnál játszik szerepet. A szülők, amennyiben hiány van, úgy az azévi kölykök felé terelik az élelmet. A kölykök születése utáni pár hétben majdnem minden élelem a nősténynek jut, hogy tudja etetni a kisfarkasokat.
A közös vadászat is alapvetően a pár vadászatát jelenti, de ehhez a már vadászni képes idősebb kölykök csatlakozhatnak. Úgy tűnik, hogy a nagyobb falkák nem jelentik, hogy egy farkasra vonatkozóan több élelmet tudnának szerezni (Schmidt és Mech, 1997) és a vadászat sikeressége sem függ a csoportmérettől (Sand et al., 2006).
Egyes helyeken, ahol vagy emberi beavatkozás vagy igen jelentős forráskoncentráció okán lehetnek nagyobb, nem rokonokat is tartalmazó csoportok. Ezek működése ettől eltérő. De ezek inkább kivételek, mintsem a jellemző viselkedés.
És miért írok erről? Mert nekem is új volt. Egy facebook csoportban láttam berakva az angol cikket, ami az ismereteket összegezte. Gondolom, ha nekem új, akkor megosztom magyarul másokkal is. Tanulni jó!
Hivatkozott irodalom
- Mech, L. David 1999. Alpha status, dominance, and division of labor in wolf packs. Canadian Journal of Zoology 77:1196–1203
- Paul A. Schmidt és L. David Mech. 1997. Wolf pack size and food acquisition. The American Naturalist 150(4): 513–517
- Sand, H., Wikenros, C., Wabakken, P. és Liberg, O. 2006. Effects of hunting group size, snow depth and age on the success of wolves hunting moose. Animal Behaviour 72(4): 781–789
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése