2017. szeptember 30., szombat

Maci a bodzásban nem eszi a halat

A történet három szereplője a kodiak-medve (Ursus arctos middendorffi), a vörös lazac (Oncorhynchus nerka) és a fürtös bodza (Sambucus racemosa). A szárazföld legnagyobb ragadozójaként ismert, kodiak-medve a barna medve egyik alfaja. Méretéhez képest nemcsak a lazacot nem veti meg, de a bodza bogyós termését sem. A málnásban habzsoló medve nem kitaláció.


Az Alaszkához tartozó Kodiak-szigeten a medvék július - augusztusban a több százezer felfele úszó lazacból lakmároznak (akkor finomak, amikor még nem ívtak), majd az ősz elején az akkor érő bodzát eszik. Így lényegében mindig van mit enniük.


A globális felmelegedés megzavarja a szokásos táplálkozási mintázatot.


Az egyre melegebb tavaszok következtében a bodza érése korábbra húzódik, s az utóbbi  évtizedekben egyre jellemző, hogy a lazacok felúszása és a bodza termésének érése átfed. Ez régebben igen ritka esemény volt. A medvék pedig, ha választhatnak, akkor a bodzát választják.


Ez önmagában érdekes, hiszen a bodza messze nem olyan energiadús élelem, mint a lazac. S bár a bodza nem megy sehova, de a lazacot sem túl nehéz elkapni a sekély patakokban, amikor felfele úsznak.


Miért eszik mégis a bodzát? Abban több a szénhidrát, s arra nagyobb szüksége van a medvéknek, mint a fehérjedús lazachúsra. A gond az, hogy így nem biztos, hogy lesz mit ennie a medvéknek szeptemberben. A kétféle élelemforrás jól kiegészítette egymást, ami a környezet változásával megszűnhet.


A tanulmány közvetlen eredményét nagyon egyszerű elmondani (alátámasztani már nem volt olyan egyszerű, jó pár évtizednyi megfigyelés áll mögötte). Viszont ennél sokkal többről van szó. Rávilágít kevésbé ismert ökológiai összefüggésekre és a klímaváltozás problémáira is.


Az ökológiában az elsődleges, közvetlen populációk kölcsönhatásokról mindenki hallott: ragadozás, versengés, parazitizmus, stb. A közvetett hatásokról viszont nem. A medve és a lazac kettősét figyelve azt látnánk, hogy a medve egyszer csak nem eszi azt a rengeteg élelmet, ami szó szerint a szájába repül (ugrik). És hosszan gondolkodhatnánk, hogy mi változott a medvével vagy a lazaccal. Semmi. A bodza változott meg. Egy harmadik faj alapvetően felforgatja a medve-lazac páros kölcsönhatását. Ez a tanulmány egy csodálatos példája egy közvetett kölcsönhatásnak. A lazac szemszögéből a bodza ugyanis életmentő, bár fizikailag sohasem találkoznak.


A másik tanulság pedig, hogy a klímaváltozás egy összetett folyamat és a hatásait nem tudjuk jósolni. Messze nem arról van szó, hogy a tengerszint felemelkedik és New Yorkot elönti a víz. Ez is lehet, de nagyon valószínűtlen. Florida elöntése az egyre gyakoribb hurrikánok miatt már egy valóságosabb veszély. Ezek azok a veszélyek, amelyekkel könnyen lehet riogatni az embereket. Vannak kevésbé grandiózus, de hasonlóan drámai veszélyek: a megváltozott ökológia környezet következtében tovább gyorsulhat a fajok kihalása. Mi lesz a medvével, ha szeptemberben nem lesz mit ennie? A több túlélő lazac ugyanúgy meg fog halni útja végén, s trágyázni fogja a folyót és a part menti földeket. Mely növények fognak elterjedni ennek hatására? Nincs veszélyben a bodza maga?


Miért gond a fajkihalás? Miért gond, ha megváltoznak az ökológiai kölcsönhatások? Nem ez a világ természetes rendje? Ez volt a Föld történetében mindig. Igen. Voltak kihalások, voltak környezetváltozások (melegedések és lehűlések is). Mi viszont azt tudjuk, hogy ebben a környezetben megél az ember és a civilizációja. A más környezetekről ezt nem tudjuk. Ökológiából az egyik oktatóm mindig a következő hasonlattal magyarázta problémát: egy nagy hajón vagyunk mi emberiség. Most éppen nagy elánnal dobáljuk ki a hajó alkatrészeit. Nem tudjuk melyik mire jó. Egyelőre még megy a hajó. Meddig? Mikor dobunk ki valami olyasmit, amitől összedől az egész?


Hivatkozott irodalom

Deacy WW, Armstrong JB, Leacock WB, Robbins CT, Gustine DD, Ward EJ, Erlenbach JA, Stanford JA. 2017. Phenological synchronization disrupts trophic interactions between Kodiak brown bears and salmon. Proceedings of the National Academy of Sciences 114(39):10432–10437.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése