Kőeszköz-használat a közönséges csuklyásmajmok körében

Az eszközhasználatra valamikor az ember és elődeinek sajátjaként tekintettünk, mára viszont igen sok állatról kiderült, hogy vadon és gyakorta alkalmaz eszközöket. Ki kell emelni a varjúfélék családját és a főemlősöket, amely csoportokban az eszközhasználat különösen elterjedt. A kőeszközök alkalmazása valamivel ritkább, zömében magvak/csonthéjak feltörésére használják.


Az élővilág sokféleségének feltérképezése mellett a főemlősök eszközhasználatának megismerése azért is fontos, mert magyarázatot adhat az emberi eszközhasználat és eszközkészítés kialakulásának kérdésére. Pattintott kőeszközöket az elmúlt 3,3 millió évből találunk, ezek már megmunkált eszközök, azaz minőségileg többek egy egyszerű kőnél, amit mondjuk egy dió feltörésére használnánk.Az emberi evolúció megértéséhez különösen fontos, hogy megértsük miért alkalmaznak ilyen eszközöket a főemlősök. Minden új példa segíthet ebben a keresésben.

A csuklyásmajmok robusztusabb tagjai (Sepajus nem) között ismert a kőeszköz használata, de a gracilisabb Cebus nemen belül eddig nem. A kis termetű újvilági majmok Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi, észak-nyugati részén élnek. Barett et al. (2018) tanulmányukban a közönséges csuklyásmajom (Cebus capucinus)egy panamai populációjában mutatta meg az eszközhasználat elterjedését.

Közönséges csuklyásmajom eszközhasználat közben

A megfigyelések a Coiba Nemzeti Parkban végezték, ami Panama csendes-óceáni partja mellett található szigetcsoportban van. A trópusi éghajlatú szigetek a XX. század nagyobb részében büntető kolónia helyszínéül szolgáltak, ami magyarázza, hogy miért maradhatott meg rajta a majdnem érintetlen őserdő. 2005 óta a nemzeti park a Világörökség része.

Coiba Nemzeti Park

A kutatók a szigetcsoport több tagjának partjai közlében helyeztek el filmfelvevőket, hogy hátha sikerül lencsevégre kapni eszközhasználatot, amit egy elmesélés már valószínűsített. Ebben a majmok a mirtuszvirágúak rendjébe tartozó nagylevelű emeletfa vagy indiai mandulafa (Terminalia catappa) termésének csonthéján belüli, ehető magjához jutottak hozzá annak feltörésével. A kemény héj eszközök nélkül nem feltörhető. Ezen kívül remeterákok és tengeri csigák evésénél is jól jön egy nagy kő.

Egyedül a Jicarón szigetén szigetén figyeltek meg eszközhasználatot. A többi szigeten – beleértve a névadó, legnagyobb szigetet Coibát is – bár a növény (remeterák, tengeri  csiga) rendelkezésre állt, kövek is voltak és persze csuklyásmajmok is vannak, de a viselkedés nem tapasztalták. Lehet ettől, hogy van, hiszen akármilyen gondosan tervezték meg a kamerák kihelyezését, az messze nem fedi le az összes lehetséges magtörő helyet. (Egyes helyeken pedig nem érdemes kirakni kamerát, mert túl sok a drogszállító a környéken. Csak, hogy értsük a nehézségeit a természettudományos megfigyeléseknek.)

Tehát a közönséges csikályásmajmot is felvehetjük a kőeszközhasználó főemlősök listájára.

A köveket lényegében kalapácsként alkalmazzák az állatok. A feltörendő magot vagy védőburokba burkolódzott zsákmányállatot egy üllőként funkcionáló nagyobb kőre helyezik, majd arra ejtik a követ. Nagyobb köveknél, ahogy ez a videón látszik, két lábra állva emelik fel azt és ejtik a célra. Kisebb köveknél ülve (guggolva) maradnak és csak karjuk jár szorgosan.


Az kőeszköz-használat nem elterjedt a csuklyásmajmoknál, aminek az oka lehet az, hogy általában kevés időt töltenek a földön, ahol ugye találkozhatnának megfelelő kövekkel. A szigeteken viszont nincs szárazföldi ragadozójuk, így itt viszonylag több időt tölthetnek az avarszinten és így a kövekkel is bensőségesebb kapcsolatba kerülhetnek. Nemcsak a szükség (több élelem a kinyert táplálék következtében), hanem a lehetőség is fontos része egy adaptáció létrejöttének.


További érdekesség, hogy csak hím egyedeket figyeltek meg kőeszközt használni. A hölgyek nem végeznek ilyet. Nem tudjuk miért. Biztosan nem erőkülönbség van a megfigyelés hátterében, az átlagos felnőtt nősténynél kisebb fiatal hímek is törnek magvakat. Lehet, hogy több élelemhez jutnak a nőstények, és így nem kell nehezen hozzáférhető táplálékkal bajlódniuk.

Hivatkozott irodalom

Barrett, B. J., Monteza-Moreno, C. M., Dogandžić, T., Zwyns, N., Ibáñez, A. és Crofoot, M. C. 2018. Habitual stone-tool-aided extractive foraging in white-faced capuchins, Cebus capucinus. Royal Society Open Science 5:181002

A rituálék és az emberi viselkedés

Vonzódunk a rituálékhoz. Na nem valami sötét üzelmekre kell gondolnunk, hanem a mindig azonosan végrehajtott cselekedetekhez, amelyeknek nem biztos, hogy van bármilyen haszna. Ezek másolások, egymás cselekedeteinek a másolása. Ilyen másolás egy katonai parádén az egyszerre lépő katonák menetelése. Mielőtt azonban az ilyen szinkron mozgás és a rituálék hasznát mutatnám be (egy következő bejegyzésben) a rituálékra való hajlamunkat mutatom be.

Vegyünk egy dobozt, aminek a tetején van egy rúd az elején pedig egy ajtóka, és van egy pálcánk segédeszközként. A demonstrátor megmutatja, hogy pálcával háromszor ráütve a a rúdra, kitolva a rudat az azt helyben tartó gyűrűkből, beillesztve a rudat az így felszabaduló lyukba, majd felemelve a doboz elején levő ajtókát a mögötte levő üregből a pálcával egy jutalom szerezhető meg. A mozdulatsor eleje teljesen felesleges, a jutalom megszerezhető az ajtóka felnyitásával és a jutalom pálcával való kiszedésével. A felső rúd mozgatása és az ott levő üreggel való kölcsönhatásnak nincs jelentősége a jutalom megszerzése szempontjából. (Horner és Whiten 2005)


Egy átlátszatlan doboz esetén ezt a kísérlet alanya nem tudhatja és így esetleg kénytelen az egész mozdulatsort végigcsinálni. Egy átlátszó doboz esetén viszont egyértelmű, hogy a mozdulatsor eleje felesleges. Lehet rögtön az ajtóval kezdeni és megszerezni a jutalmat.

Fiatal csimpánz a dobozzal. Bal oldalt egy átlátszatlan doboz látható, míg jobbra egy átlátszó.

Fiatal csimpánzok és fiatal emberpalánták markánsan máshogy viszonyulnak ehhez a feladathoz. A csimpánzok átlátszatlan doboznál 60%-ban megismételték a felesleges mozdulatsort, de amikor látható volt, hogy mit is kéne csinálni a jutalomért, akkor céltudatosan csak azt végezték el (6% volt a felesleges mozdulatot is elvégzők gyakorisága). Embergyerekek viszont a doboztól függetlenül 70–80%-ban az egész mozdulatsort végigcsinálták. Tehát akkor is igazodtak a demonstrátorhoz, utánozták azt, amikor egyértelmű volt, hogy ennek nincs jelentősége a jutalomszerzés szempontjából. De a rituáléknak és az elvárásoknak megfelelés nagyon erős bennünk!

Egy másik kísérletben (Clay és Tennie 2018) vegyünk egy kettévágott fadarabot és rejtsünk el a belsejében levő kivájt üregében egy matricát. A fadarabot csap és luk tartja egyben. A két fél simán szétszedhető. Amikor a fa kinyitását 3–5 éves gyerekeknek megmutatták, akkor a kontroll kivételével mindig végeztek a kinyitás szempontjából felesleges műveleteket is. A fát a bal kézben tartva a demonstrátor a jobb kezének hátát a fához dörzsölte kétszer, az óramutató járásával egyező irányban körözve, majd felemelte jobb kezét és a fa fölött csuklóját négyszer körözte. Csak ezt követően nyitotta ki a dobozt. Egy másik rituáléban előbb a jobb mutatóujjával egy X-et rajzolt a fa tetejére, majd a két fél elválásának vonalát végigkövette ujjával. Mindkét esetben az extra cselekedetek teljesen feleslegesek.

Ezt követően a dobozt elvitték feltölteni (a benne levő matricát megkapta a kísérlet alanya), de nem feltöltötték, hanem egy nyithatatlan replikára cserélték. A gyerekek 70–80%-a előbb elvégezte a felesleges mozdulatsornak legalább az egyik tagját (általában a másodikat, arra biztosan jobban emlékeztek még) és csak azt követően próbálta kinyitni a dobozt. Ez nem sikerült. De ez számunkra lényegtelen.

Végezzük el ugyanezt a kísérletet bonobókkal. A matrica helyett almadarabokat kapnak, de amúgy minden ugyanaz. A bonobók rögtön megpróbálják kinyitni a fadarabot. Amikor ez nem sikerül, akkor további olyan cselekedetet végeznek, amivel potenciálisan ki lehet nyitni egy ilyen dobozt (rázás, harapás, rángatás, stb.). A "varázsmozdulatokat" azonban nem utánozzák. A csimpánzok okos állatok és eszközhasználatuk is egészen kivételes tud lenni, de az imitációban nem a legjobbak (Tennie et al. 2012).

Vagy legalábbis a rituális imitáció nem kenyerük. de Waal és munkatársai egy fémdobozba rejtettek élelmet. A dobozon volt egy ajtóka, amit felemelve, vagy oldalra húzva lehet a doboz belsejéhez hozzáférni (mozi 1 és mozi 2). Mindkét módszer működik. Nagyjából a tesztelt csimpánzok és gyerekek fele rá is jött, hogyan kéne magától kinyitni az ajtót. Ez csak azt bizonyítja, hogy a feladat nem lehetetlen és saját megoldás is lehetséges. Újabb csimpánzok és gyerekek bevonásával egy információ átadásos kísérletet végeztek, ami nagyjából a sugdolózós játéknak felet meg, amiben megnézzük mi jön ki több átadást követően az elején megadott mondatból. Itt megtanítottak egy egyedet/személyt az ajtó valamelyik kinyitására. Ezt követően már ő mutatta meg a következő egyednek, és így tovább. Mind csimpánzok, mind embergyerekek (3 évesek) esetében az elsőnek megmutatott kinyitási procedúra ment tovább egyik egyedről/személyről a másikra. Lehet, hogy ez nem pontos imitáció (ezt emulációnak is lehet hívni), de az egyedek ragaszkodtak ahhoz a módozathoz, amit tanultak. Volt olyan csimpánzt, amelyik véletlenül a másik módon nyitotta egyszer ki az ajtócskát. De csak egyszer "tévesztett", és az őt megfigyelő már a többségben alkalmazott módszert alkalmazta és adta tovább. Tehát, amikor van célirányos oka, a csimpánzok is utánoznak (legalábbis másolnak egy bizonyos tekintetben). Az emberek viszont szinte mindig hajlamosak az utánzásra.

A dobozon levő ajtó fel is nyitható (B) vagy félrehúzható (C)

Ez az utánzás lesz az alapja a szinkron viselkedésnek és így a közös rituálék létrejöttének. Ezek a közös rituálék tartják össze a társadalmakat.

Hivatkozott irodalom

Clay, Z. és Tennie, C. 2018. Is overimitation a uniquely human phenomenon? Insights from human children as compared to bonobos. Child Development 89(5): 1535–1544

Tennie, C., Call, J. és Tomasello, M. 2012. Untrained chimpanzees (Pan troglodytes schweinfurthii) fail to imitate novel actions. PLoS ONE 7(8): e41548
Horner, V. és Whiten, A. 2005. Causal knowledge and imitation/emulation switching in chimpanzees (Pan troglodytes) and children (Homo sapiens). Animal Cognition 8(3): 164–181
Horner, V., Whiten, A., Flynn, E. és de Waal, F. B. M. 2006. Faithful replication of foraging techniques along cultural transmission chains by chimpanzees and children. Proceedings of the National Academy of Sciences 103(37): 13878–13883

Kulturált legyek?

A gerincesek körében több fajnál kimutatható a kultúra megléte. Az állati kultúra egy szociálisan öröklődő viselkedési mintázat, preferencia vagy állati tevékenység eredménye, amely egy csoportra jellemző és nem univerzális az azonos környezetben élő csoportok között. A kultúra nem genetikailag öröklődik, a viselkedést a társaktól és/vagy a szülőktől tanulják el az állatok.

Mindeddig gerinctelenek körében nem volt kimutatható ilyen kultúra. Egy friss tanulmány azt állítja, hogy ilyen kultúrát kimutatott az ecetmuslincák (Drosophila melanogaster) párválasztásával kapcsolatban. A kérdőjelet azért raktam a címbe, mert engem nem győzött meg a cikk, hogy ez egy jó példa a kultúrára.

A viselkedés egy fontos komponense a párválasztás. Mi emberek ezt elég jól tudjuk. Az ecetmuslinca hölgyeknek sem mindegy, hogy milyen hímekkel állnak össze. A gyerekeik "értéke" függ ettől. Az ecetmuslincák magukban elég okosak, hogy jól döntsenek. Amennyiben alultáplál vagy normálisan táplált hímek között kell dönteniük, akkor a jól tápláltak választják (az biztosan sikeresebb az élelemszerzésben) (Mery et al. 2009).

Érdekes viszont, hogy ha a rosszabbul táplált hím nővel van, ami jelzi, hogy valaki őt választotta, akkor a muslincalányok gondolkodóba esnek és hajlamosak az amúgy kevésbé vonzó hímet választani. Ez is ismerős?

A kísérlet további részében zöldre vagy rózsaszínre festették a hímeket, ami alapból nem befolyásolja a kívánatosságukat. Amennyiben sohasem láttak ilyen hímeket vagy azokat mással hetyegni, akkor 1:1 arányban választják az egyik vagy a másik színt. Ellenben ha valamelyik színű úrral látják, hogy egy másik nőstény "szerelembe esett", akkor azt a szín hajlamosabbak választani más hímeknél is.

Egy elképzelt megfigyelés, ahol a megfigyelő nőstény (observing female) azt látja, hogy a rózsaszín hím (rejected pink male) helyett a zöldet (copulating green male) engedi a nőstény párosodni.

A rátermettséget csökkentő választásra viszont teljesen hajlamosak a muslincák. Egy további kísérletben normál és felkunkorodó szárnyú (Cy mutáció) hímek között lehetett választani. A felkunkorodó szárnnyal nem lehet repülni, így a való életben nem egy életbiztosítás ilyen génekkel rendelkezni. Alapesetben a nőstények – saját genotípusoktól függetlenül – 80%-ban a vad típusú (normál szárnyú) hímet választják. Ez nem változik attól, hogy vad típusú hímekkel látnak párosodni más nőstényeket. Továbbra is ezt választják. Viszont, ha felkunkorodó szárnyú hímet látnak sikeresen párosodni a vad típussal szemben, akkor 55%-ban maguk is később egy ilyen fenotípusú hímet fognak választani. (Nöbel et al. 2018) Tehát egyértelműen az is befolyásolja az esetmuslinca nőstények döntését, hogy mások milyen hímet választanak.

Drosophila felkunkorodó szárnyú változata

A kísérletekkel viszont lehetnek módszertani problémák. Egyrészt, ha nincs más, akkor akárkivel hajlandóak habozás nélkül párosodni a nőstények. Ez egy igen erős késztetés, tehát például jobb partnerre nem várakoznak. Továbbá, és ez a természetben talán gyakoribb, egyszerre több párocskát nem tudnak megfigyelni a legyek (vannak mentális korlátaik) (Germain et al. 2016).

A kísérleti berendezés. Az egyszerű megfigyelési tesztben (A) a cső egyik végében van a megfigyelő nőstény, a másikban a demonstráló nőstény a hímekkel. A középen levő lapocska, ha átlátszó, akkor lehet megfigyelés, ha átlátszatlan, akkor nem (ez a kontroll). A többszörös megfigyelés kísérlethez (B) egy hatszögletes arénához csatlakozó szobákban történik az akció.

A kultúrát vélő tanulmányban (Danchin et al. 2018) a muslincák zöldre és rózsaszínre festésével érték el, hogy a hímek különbözzenek. Ahogy fentebb is, a színpreferencia "átörökíthető" egy megfigyelő nőstényre. Sőt, itt egy hatszögletű arénában sikerült azt is kimutatni, hogy a nőstények a többségi preferenciát választják inkább. Az arénában minden oldalon egy átlátszó panel mögött egy párocska és a hoppon maradt harmadik volt. Így lehetett olyan beállítás, hogy 4 helyen zöld és 2 helyen a rózsaszín hím volt a nyerő. Ebből levonhatta a megfigyelő, hogy a zöld éppen a sikeres szín. Fele-fele beállításnál lényegében véletlenszerűen döntöttek. Ez egy kicsit ellentmond a korábbi cikknek, ahol a több párocska egyszerre való megfigyelésének eredményességét nem tudták kimutatni. Az érdekes, és a fenntartható kultúrára utaló jel az lenne, hogy hosszú időn keresztül megmaradna a preferencia. Ezt úgy vizsgálták, hogy a választók lettek a következő nőstények számára a bemutatók. Tehát a viselkedés szempontjából generációk teltek el, és adódhatott tovább a párválasztási preferencia. A legtöbb, amit ki lehetett mutatni, hogy volt olyan a párhuzamos 36 leszármazási (megfigyelési) vonalból, amelyben a 8. "generációban" még megvolt az elején megtanult preferencia. A kilencedik generációra minden esetben elveszett ez. Ez önmagában nem meglepő, hiszen a preferencia elég zajos, elég valószínű, hogy egy nőstény rosszul választ. A populáció is elég apró (6 nőstényt lehet megfigyelni), tehát egyfajta sodródás lehet.


Az állati kultúra ismertebb példái a természetből jönnek, ott figyelték meg. Némelyekhez, mint a japán makákók egy csoportjának érdekes étkezési szokásaihoz van közük az embereknek. Például rizst szórtak ki nekik és maguktól megtanulták, hogy a vízbe szórva azt, a rizsszemek fent maradnak, a homok pedig leülepszik, így tiszta élelemhez jutnak. Ez a viselkedés elterjedt az egész populációban.


Ebben a kísérletben viszont nincs populáció. Megfigyelők és megfigyeltek vannak. Érdekes lenne populációban megmutatni ugyanezt, ahol kezdetben vannak tanuláson átesett nőstények, de később elég kéne legyen újabb színes hímek hozzáadása a populációhoz és vigyázni, hogy mindig legyen megfigyelhető nőstény az új nőstények számára. Szóval e nélkül én nem vagyok meggyőzve.

Hivatkozott irodalom

• Mery F, et al. (2009) Public versus personal information for mate copying in an invertebrate. Curr. Biol. 19(9):730–734.
• Germain M, Blanchet S, Loyau A, & Danchin É (2016) Mate-choice copying in Drosophila melanogaster: Impact of demonstration conditions and male–male competition. Behav. Processes 125:76–84.
• Nöbel S, Danchin E, & Isabel G (2018) Mate-copying for a costly variant in Drosophila melanogaster females. Behav. Ecol. 29(5):1150–1156.
• Danchin E, et al. (2018) Cultural flies: Conformist social learning in fruitflies predicts long-lasting mate-choice traditions. Science 362(6418):1025–1030.
   

A viselkedés evolúciója - kísérlet gyíkokon

Szeretem az egyszerű, de annál frappánsabb kísérleteket. Egy ilyet mutatok be most. A viselkedés része a fenotípusnak, annak, amilyenek az élőlények. A viselkedés előnyhöz is juttathatja az egyedeket, de bajba is sodorhatja őket. Egyes helyeken ilyen, máshol olyan viselkedés lehet a nyerő.

A barna anolisz (Anolis sagrei) már amúgy is tankönyvi például szolgál a fajképződésben¹, most álljon példaként a viselkedés szelekciójához is. Élőhelye a Bahama-szigetek és Kuba, vagy ágakon napozik, vagy a földön táplálkozik, ahol viszont ragadozója, a pörgefarkú leguán (Leiocephalus carinatus), elkaphatja. A bokrok ágain viszont biztonságban van a gyíkocska. A talajt kell elkerülnie, viszont úgy nem igazán tudja felfedezni környezetét és táplálékhoz jutni.

A barna anolisz (balra) és ragadozója a pörgefarkú leguán (jobbra). A viselkedés mérése: egy dobozból milyen gyorsan jön ki az anolisz gyík, és mennyi időt tölt a talajon. Mind a doboz, mind egy magasabb bokor ágai védelmet nyújtanak.

Egy korábbi kísérletben megállapították (Losos et al. 2004), hogy a predátor jelenlétében 66%-os az átlagos halandóság (a megfigyelés ideje alatt), míg nélküle csak 45%. Tehát igen jelentős szelekciós erőt képviselnek a leguánok. Kérdés, hogy ez csak morfológiára vagy viselkedésre, esetleg mindkettőre hathat.

Morfológiai jellemzőkből az anolisz gyíkok ujjhossza fontos. A hosszabb ujjú egyedek gyorsabban futnak a talajon, a rövidebb ujjúak fürgébben mozognak a vékony ágakon. A leguán betelepítésével a hosszabb ujjú egyedek kerültek előnybe, akik a talajon gyorsan tudtak menekülni, bár szinte minden egyed egyre inkább a bokrok ágain élt, elkerülendő a ragadozót.

A most közölt tanulmányban (Lapiedra et al. 2018) vettek 273 felnőtt barna anoliszt. Mindegyiküket kitették a következő mérésnek: Előbb berakták őket egy dobozba. Ott 3 percig hozzászokhattak a dobozhoz. Eközben a doboz elé egy átlátszó kalitkában egy leguánt raktak be, hogy majd lássa a gyík, hogy itt bizony gond van. A gyíkos doboz fedelének felemelését követően a gyík 5 percig nézhetett farkasszemet a leguánnal. Aztán megint elfüggönyzés következett miközben a leguánt elvitték. És ekkor, más leguánmentes környezetben, nézték, hogy mit tesz az ajtó felnyitását követően a gyík. Mikor dugja ki a nóziját a biztonságos dobozából, és mennyi időt hajlandó a talajon lenni mielőtt vagy felmegy egy magasabb ágra vagy egy kő alatt elbújik. Ez a két idő jellemzi a gyík "bátorságát" vagy inkább a felfedező hajlamát.

Ezt követően a megjelölt gyíkokat kitelepítették nyolc apró bahamai szigetre, amelyeken sem anolisz gyíkok sem leguán nem volt eredetileg. Hagytak nekik egy hetet, hogy megismerjék a területet és ezt követően négy szigetre betelepítettek leguánokat is. Négy hónap múlva visszafogták a gyíkokat és megnézték melyek élték túl a kalandot.

A Floridától keletre található Bahama-szigetek egyik nagyobbacska szigete melletti apró szigetre telepítették be az anolisz gyíkokat. A sárga pöttyök a ragadozómentes szigeteket jelölik, a zöldek a ragadozósakat.

A ragadozó jelenlétében a gyíkok kevesebb időt töltöttek a talajon és magasabbra másztak a bokrokon (33,8 cm vs. 14,4 cm). Azok a nőstények éltek inkább túl, amelyek viselkedésteszt során óvatosabban merészkedtek elő a dobozból és gyorsabban menedékhez szaladtak. Ez talán nem meglelő. Viszont a predátormentes szigeten azok éltek inkább túl, amik gyorsabban elődugták az orrukat és többet voltak a talajon. Tehát ragadozó nélkül a felfedezés kifizetődő volt, jelenlétében viszont nagyon nem.

A ragadozó jelenléte erősen szelektált a kockázatkerülő magatartásra, míg hiánya a felfedezőknek kedvezett.

A hímekre nem hatott ilyen eltérő szelekció. Halálozásuk hasonló volt a ragadozós és a ragadozómentes szigeteken. A nőstények esetében továbbá a hosszabb ujjúak ebben a kísérletben is előnyösebbnek bizonyultak.


Szóval a viselkedés fontos, mérhető tulajdonság, amelynek gyakorisága a környezettől függően változhat. Egyes környezetek előnyben részesítik a felfedező viselkedést, míg mások a rizikó elkerülését.

Hivatkozott irodalom

Losos, J. B., Schoener, T. W. és Spiller, D. A. 2004. Predator-induced behaviour shifts and natural selection in field-experimental lizard populations. Nature 432: 505–508
Lapiedra, O., Schoener, T. W., Leal, M., Losos, J. B. és Kolbe, J. J. 2018. Predator-driven natural selection on risk-taking behavior in anole lizards. Science 360(6392): 1017–1020

¹ Mivel írtam tankönyvet, így, ami abban van, az már tankönyvi példává nemesült :)

Tudom, hogy te rosszul tudod

A tudatelmélet (Theory of Mind) valami olyasmi, hogy tudjuk, hogy a másik mire gondolhat, mit érzékel és ez különbözhet attól, amire mi gondolunk vagy mi érzékelünk. Ez nem gondolatolvasás, hanem a másik fejével való gondolkodás. Mi emberek képesek vagyunk rá, és sokáig úgy gondoltuk ezzel egyedül vagyunk. Nem.

Egy ideje más ismert, hogy az emberszabásúak elég jól boldogulnak az ilyen feladatokkal. Például tudják, hogy a velük szemben levő ember mit láthat és mit nem (átlátszó és át nem látszó akadályok vannak köztük). Vagy rájönnek, hogy mit akarhatott valaki, akkor is, ha az neki nem sikerült (mondjuk nem ért el valamit). Különösen érdekesnek tartom az a kísérletet, amikor utánozniuk kellett egy kapcsoló felkapcsolását. Van, akinek úgy mutatták meg, hogy az ember bejön és a lábával felkapcsolja a kapcsolót (ami azért fura, legyünk őszinték). Másik esetben az ember bejön, valami nehezet cipel két kezében és lábban felkapcsolja a kapcsolót. Az első esetben lemásolták a lábbal való kapcsolást, de a másikban kezükkel kapcsolták fel a kapcsolót. Tudták, hogy az ember nem tudta használni a kezét, s valószínűleg ezért folyamodott a fura cselekedethez. A másik esetben viszont használhatta volna a kezét, mégsem tette. Akkor annak biztos oka volt, s a csimpánzok is ennek megfelelően viselkedtek.

Van viszont egy feladat, amiről eddig azt hittük rokonaink nem képesek véghezvinni. Ez annak a tudása, hogy a másiknak rossz információi vannak valamiről. Nem nincs információja valamiről, hanem amit tud az nem igaz. Legyen A és B jelen, amikor elrejtünk egy tárgyat. B ezt követően elmegy. A tárgyat áthelyezzük valahova. B visszajön és megkérdezzük A-t szerinte B hol fogja keresni a tárgyat. A tudja, hogy hol a tárgy, de a kérdés nem erről szól, hanem arról, hogy tudnia kell, hogy B szerint az még az eredeti helyén van. Egészen apró gyerekek (csecsemők) már szemükkel arra a helyre néznek, ahova B-nek mennie kéne, mert azt várják, hogy B így cselekedjen. Egy nemrég közölt tanulmányban pontosan a tekintet mozgását használták ki, hogy emberszabásúakkal teszteljék a fenti problémát. Azt korábban is tudtuk, hogy ha valakiről az várják, hogy ide vagy oda megy, akkor a célra fognak tekinteni az emberszabásúak (ahogy mi is).

Az emberszabásúaknak (csimpánz, bonobó és orángután) filmeket mutattak. Az "ember" kivesz a ketrecből egy követ. Mielőtt sikerülne neki egy majomnak (King Kong) öltözött személy az ellopja, majd az egyik doboz alá rejti. Az ember mindig sikeresen kiveszi a megfelelő doboz alól a követ. Mi van akkor, ha a "tolvaj" eldugja az egyik doboz alá. Az ember kimegy. A majom berakja a másik doboz alá. Majd kiveszi onnan is és elviszi a követ. Az ember visszajön. Itt nagyjából vége a filmnek. Azt vizsgálták, hogy hova néznek a tesztalanyok. Arra a dobozra ahol utoljára volt a kő, vagy oda ahol utoljára látta az "ember"?

Az első kísérlet filmje

A másik kísérlet még viccesebb. Egy "majom" megtámadja az "embert" (na ilyet még nem látott egyetlen emberszabású sem a vizsgáltak közül). Az ember kimegy egy nagy botért. A majom bemenekül egy szénakazalba. Az ember jól megpaskolja a majmot rejtő szénakazalt. Az éles helyzetben az ember kimegy a botért, s ez alatt a majom előbb átmegy a másik szénakazalba, majd kimegy a képből. Az ember besétál.

A második kísérlet filmje

 Az emberszabásúak inkább néztek oda ahova várták az ember mozdulatát (dobozért nyúlás vagy ütlegelés a bottal), mint a másik irányba. Mindhárom faj azonosan jól viselkedett. Ebből arra következtetnek, hogy az emberszabásúaknak képesek a másik helyébe képzelni magukat, s tudni, hogy a másik mit tud és mit nem tud (miről van hamis elképzelése).

Ezek a kísérletek nehezek. Nem annyira a kivitelezésük, mint a megtervezésük. Az emberszabásúakat nem tudjuk egyszerűen megkérdezni, hogy mit gondolnak. Csecsemőket se, ezért náluk is ilyen tekintetkövetést vizsgálunk. Az embergyereknél viszont legalább sejtjük, hogy mi fontos neki, mire fog reagálni. Például játékokra vagy hozzá közel álló emberekre. A majmoknál (más állatnál) ez problémás. Nemcsak meg kell értetni velük a kísérletet érdekelnie is kell őket a kísérlet. Ebben is volt emberszabású, aki lényegében egyenesen bámult maga elé. Értékelhetetlen volt a "teljesítménye". Ezért szórakoztak a beöltözött majomemberrel, hogy hátha így jobban érdekli a történet a kísérlet alanyait. Azért bejött a dolog, mert volt elég értékelhető eredmény.

Szóval az emberszabásúak jók az "elmeolvasásban". S magunknak is gratulálhatunk! Lehet, hogy újabb dologról derült, ki, hogy nem csak mi vagyunk rá képesek (s így a lista vészesen csökken), de egyben bizonyítottuk, hogy egyre jobban vagyunk más élőlény elméjének olvasásában. Ezek a kísérletek ugyanis minket is tesztelnek. Képesek vagyunk-e felülemelkedni az embercentrikus világképünkön, s valahogy megérteni más élőlényeg gondolkodását. Az elmúlt évtizedekben egyre többet tudunk erről is. A tudásunk gyarapszik, s ez fontosabb, mint a csak ránk jellemző tulajdonságok fogyatkozása.

 

Hivatkozott irodalom

Call, J. és Tomasello, M. 2008. Does the chimpanzee have a theory of mind? 30 years later. Trends in Cognitive Sciences 12(5): 187-192
Krupenye, C., Kano, F., Hirata, S., Call, J. és Tomasello, M. 2016. Great apes anticipate that other individuals will act according to false beliefs. Science 354(6308): 110-114

A türelmetlenekből inkább lesz bűnöző, de bűneinkre úgy sem emlékszünk

Két tanulmány is megjelent a bűnelkövetés témakörében. Az egyik a türelmetlenséget, az azonnali beteljesülés vágyát hozza összefüggésbe a vagyon elleni bűnelkövetés valószínűségével. A másik pedig arról, hogy az etikátlan viselkedéseinket gyorsabban elfelejtjük, ezzel gyorsabban visszaállítva a magunkról kialakult pozitív önképet.

A bűnelkövetés egy döntési helyzet, amelyben a bűn gyümölcsét, például az eltulajdonított pénzen vehető javakat kell szembe állítani a büntetés mértékével és valószínűségével. Legalábbis van egy ilyen elképzelés a témával foglakozók szerint, bár bevallom amikor kezembe veszek egy szelet csokit a boltba, akkor nem paragrafusok pörögnek a szemem előtt, meg a biztonsági őr mozgása és a kamerák elhelyezkedése, legfeljebb a kalóriákra gondolok büntetésként és kifizetem, amit veszek. Mégis jó tudni, hogy milyen magatartásformák függhetnek össze a bűnelkövetéssel, hogy esetlegesen korán felismerve megfelelő irányba terelhessük eltévedésre hajlamos báránykáinkat.

Egy svéd hosszú távú felmérés a vizsgálat alapja. 1966-ban akkor 13 éveseket kérdeztek meg, hogy mit szeretnének inkább: 900 svéd koronát (kb. 38 eFt) most vagy 9000 svéd koronát 5 év múlva (380 eFt) (az összegek jelenlegi értékben vannak megadva). Döntésüket egy 5 pontos skálán kellett megadni (1 biztosan kérem a 900 koronát, 2 valószínűleg kérem a 900 koronát, 3 nem tudok dönteni, 4 valószínűleg 9000 koronát 5 év múlva, 5 biztosan 9000 koronát 5 év múlva). A szerzők is tudják, hogy az önbevallásos indexeknek megvan a maga problematikája, s hogy ezzel az egy kérdéssel nem biztos, hogy mindent le lehet fedni, ami a türelmetlenséggel, azaz az idő diszkontálással, összefügg. Viszont ebben a felmérésben 13.606 gyermek vett részt, akiknek a sorsát a következő 18 évben figyelemmel követték. Róluk lehet tudni, ha valamilyen bűncselekmény miatt elővették őket.

A legtöbb 13 éves azért a több pénz választotta később. Nincs minden veszve! Viszont azok, akik azonnal pénzt akartak azok nagyobb valószínűséggel követtek el valamilyen vagyon elleni bűncselekményt. Fontos ez utóbbi, mert az erőszakos bűncselekményekkel ez a fajta türelmetlenség nem függ össze, az inkább az önkontroll hiányát mutatja. A vagyon elleni bűncselekményekhez kell némi tervezés. Persze fontos érteni a statisztikát. Az csak annyi mond, hogy az aki a fenti kérdésre 1-est válaszol az inkább lesz bűnöző, mint az aki 5-öst. De ez nem jelenti, hogy aki 1-es válaszol az bűnöző lesz, sem azt, hogy aki 5-öst azok mind mintaállampolgárok! Az 1-est választók kb. 5-10% követett el 31 éves kora előtt valami bűnt, míg a többi választ adóknál ez 4% vagy kevesebb.

Bűnelkövetés valószínűsége a türelmes (folytonos vonal) és a türelmetlen (szaggatott vonal) személyek esetében a megfigyelés 18 éve alatt.

Előrébb vagyunk? Nem sokkal. Persze figyelni kell a gyerekekre. Ami viszont ebből és sok más tanulmányból is kiviláglik: a büntetés nagysága nem számít, mert azzal ezek az emberek nem számolnak, annál sokkal többet ér számukra az itt és most. A magasabb elkapási ráta esetleg segíthet.

---

Így vagy úgy, de mindannyian elkövetünk etikátlan cselekedeteket. Újra és újra, annak ellenére, hogy megbánjuk tetteinket, s bűntudatot érzünk. Mondjuk a cikk egy olyan felsorolással kezd, amiben az etikátlanság fogalma nem belülről, hanem kívülről jön. Ezt fontosnak érzem! Etikátlan az, ami után egy egészséges ember bűntudatot érez. Például ha megcsalja a házastársát vagy lóg a buszon. Aztán van a szürke zóna: hazudok a gyereknek, hogy le van merülve a tablet / bevittem a szervizbe, hogy végre egy kicsit kattanjon le róla, vagy a munkahelyről való ez-az hazavitele (a cucializmusban edzett közgondolkodásban ez nem bűn, hanem az élet része). S vannak azok a dolgok, amiket nem gondolok bűnnek, még ha van, aki annak definiálja: például a filmletöltés.


Mondhatjátok, hogy a fentiek egy része magyarázkodás. S igen bűneinket kimagyarázzuk, hogy a pozitív önbecsülésünket fenttartsuk. Egy másik mechanizmus, s ez a tanulmány fókusza, az etikátlan viselkedés elfelejtése. Sok különböző kísérletet végeztek. Kettőt ismertetek.


Ez egyikben meg kellett jósolni, hogy fej vagy írás lesz egy pénzdobás. A pénzdobást egy számítógépes programmal végezték. Utána az alanyoknak meg kellett mondani, hogy eltalálták-e vagy sem. Ha igen, akkor az asztalra kikészített 10 db 1 dollárosból elvehettek 1-et. 10 dobás volt. A kísérletben részt vevők nem tudták, de a dobásaikat is feljegyezték. Tehát tudható volt, hogy mennyiszer csaltak. 3 hét múlva visszahívták őket, s emlékeikről faggatták a kísérlet és az aznapi vacsorájukkal kapcsolatban. A csalásszintjüktől függetlenül a vacsorára hasonlóan (kevéssé) emlékeztek. Viszont az inkább csalók kevéssé jól tudták felidézni magát az eseményt (nem kérdezték őket a kimenetről, annyit kellett csak megmondani, hogy magára az eseményre milyen tisztán emlékeznek).

Az emlékek élessége a pénzdobás és az aznapi vacsora tekintetében. A vacsoránál nincs különbség a csalásra ösztönző és a csalást kizáró felállás között. A pénzdobás felelevenítésénél viszont van.

A másikban kockát dobtak, de előtte gondolni kellett, hogy a feléjük vagy az asztal felé néző felét vegyék figyelembe. 1-5 dobás esetén annyi pontot kaptak, 6-nál 0-át. 20 dobás volt, minden pont 20 centet ért. A kísérlet egyik formájában a dobás után mondták be, hogy mire gondoltak, a másikban előtte. Ha előtte mondják be, akkor nincs csalásra esély. Ha utána, akkor azért igen. S igen, azok, akiknek utána kellett csak bemondani az eredményüket, inkább emlékeztek az eseményre kevésbé, mint, akik nem tudtak csalni.
Ez a feledékenység a későbbi etikátlan viselkedést is valószínűbbé teszi. Az előző kísérlet után 3 nappal újabbal szembesítették a részt vevőket: betűkeverékekből kellett értelmes szót kirakni. 10 fejtörő volt, de csak akkor kapták meg a magasabb sorszámúakért a pénzt, ha az előzőeket is elvégezték. A részt vevők maguk mondták be, hogy hányat teljesítettek. A harmadik lényegében megoldhatatlan volt. A megfejtés a taguan (vörös óriásrepülőmókus, Petaurista petaurista), amit senki nem ismer névről. Tehát, aki azt vallotta, hogy a 3-asat is kirakta, az hazudott. S akik az előző feladatban hazudtak, azok most is (na jó nem is vártunk mást).


A cikk mondjuk nekem sokat vesztett tudományosságából, amikor a diszkusszió elején, másra hivatkozva, kijelentették, hogy a moralitás csak az emberre jellemző, s ez választ el minket a többi élőlénytől. (morality is “a uniquely human characteristic—one that sets us apart from other species”) Lehet egy kicsit többet kéne olvasni a "többi fajról"...


Miért is írok ilyen tanulmányokról? Nem tudom. Bulvárnak tökéletesek.

Hivatkozott irodalom

• Åkerlund, D., Golsteyn, B. H. H., Grönqvist, H. és Lindahl, L. 2016. Time discounting and criminal behavior. Proceedings of the National Academy of Sciences 113(22): 6160-6165
• Kouchaki, M. és Gino, F. 2016. Memories of unethical actions become obfuscated over time. Proceedings of the National Academy of Sciences 113(22): 6166-6171

A becstelenséget a társadalom örökíti ránk

A társadalom hozzáállása a szabályok "kreatív értelmezéséhez" meghatározza, hogy mennyire vagyunk úgy általában őszinték. Mennyire vagyunk hajlandóak vagy képesek hazudni, hogy a saját előrejutásunkat egyengessük. S a társadalom egészének morális állapota a fiatalok viselkedését is megpecsételi.

Az emberek alapvetően nem szeretnek hazudni. Ez valahogy rombolja a saját magukról alkotott pozitív képet. No de van az a pénz, amiért a szabályok egy kicsit módosíthatóak, s a dolgokat megoldjuk "okosba". Ismerős?

Mindig azzal vigasztaljuk magunkat, hogy csak a politikusaink ilyenek, s mi egyszerű földi halandók minta állampolgárok vagyunk. Rossz hírem van: nem. A társadalmi szinten mérhető korrupció, adóelkerülés és demokratikus deficit (vö. illiberális állam) jól korrelál az egyének viselkedésével. Ezen értékeket, amelyek 2003-as értékét vették alapul, amelybe a most kb. 21 éves diákok cselekedete még biztosan nincs benne, összegyúrták egy szabályszegés prevalencia (PRV) értékbe. Magas értéknél szabályszegők, míg alacsonynál szabálytartó a társadalom.

Legyen egy egyszerű kísérlet. Egy diák maga egy fülkében dob 2 kockával. Az első dobásának az értékét kell bemondania. Ez alapján kap pénzt. Az 1-es dobás 1 egység pénzt ér, a 2 kettőt, s így tovább 5-ig. A 6-os dobás 0-át ér. A tényleges dobást nem ismeri a kísérleti alanyon kívül senki. Amit tudunk, hogy hogyan működik a kocka. 1/6 valószínűséggel dobja a különböző értékeket. Ha mindenki pontosan azt mondja be, amit dobott, akkor átlagosan 2,5 egység pénzt fizetnek ki. Na ennyire jó emberek sehol nem voltak a vizsgált 23 országban.

A fülke, a kocka, a számítógép és egy pohár, amibe a kockát a végén bele kell helyezni. Senki más nem látja a tényleges dobást. A lelkiismeretünk felé kell csak elszámolni.

Ha velejéig romlott egy társadalom, s mindenkit csak a kinyerhető haszon érdekel, akkor 5-öt mond be mindenki. Na ennyire rossz sem volt egyetlen népesség sem (huh!). Ez ugye direkt hazugság lenne. S nem szeretünk hazudni. De a szabályokat lehet kreatívan alkalmazni. Végül is ki tudja melyik kockadobás volt az első (amit be kell mondani), s melyik a második (amit nem kell bemondani). Ha így nézzük a dobások várható kimenetét, akkor egy másfajta átlagos pénzmennyiséghez (3,47) jutunk. Ez már közelebb van ahhoz, amit ténylegesen kaptak.

Az egyes kifizetett összegek kumulált gyakorisága (tehát annak a valószínűsége, hogy annyit vagy kevesebbet fizetnek ki). A 6-os 0 kifizetésű dobás valószínűsége 1/6. Az 1 egységnyi pénz kapásának a valószínűsége is, s így a kumulált valószínűsége az 1 pénznek 2/6. A felső folytonos fekete vonal adja meg, hogy mit várunk, ha mindenki teljesen őszinte. A szaggatott vonalat várjuk, ha mindenki a két dobásból a kedvezőbbet mondja be. Az alsó pontozott, 5-nél felcsapó vonalat várnánk, ha mindenki teljesen becstelen lenne. A kevésbé korrupt / anti-demokratikus / adócsaló országok (alacsony PRV érték, zöld vonal) a szabály kreatív értelmezése görbe felett vannak, míg az alacsony PRV-vel rendelkező országok diákjai alatta (piros vonalak).

A szabálytartó országok diákjai szignifikánsabban becsületesebbek, mint a szabályszegő államok diákjai.

A szabályszegés prevalencia (PRV) érték összefüggése a kimenettel. (a) Az átlagos kifizetés. 2,5 lenne a teljesen becsületes átlag, 3,47 a szabályszegő és 5 a teljesen becstelen. Nagyon szépen korrelál a PRV az átlagos kifizetéssel. (b) Hányan "dobtak" 3-4-5 értéket. 50% a várható érték. Ennél többeknek sikerült nagyot dobni. (c) Hányan mondhattak be becstelenül 5-öt. (d) Hány (százalék) becsületes diák volt.

Tanzánia, Marokkó és Kína kellemetlenül kilóg. Nem is várunk mást az ismert társadalmi berendezkedőzésük alapján. Azért Kelet-Európa egyes államainak sem kell a szomszédba menni egy kis szabályszegésért (bár az országos számok nem rosszak): lengyel és cseh sorstársaink közül sokaknak sikerült magasat dobni, s bizony sokan 5-öt mondtak be pusztán a pénzért. Viszont ha megnézzük a teljesen becsületesek becsült arányát, ott jól szerepelnek ezek az országok. Érdekes a közepesen jó intézményrendszerrel rendelkező Guatemala, Malajzia és Grúzia, akik értékei nem rosszabbak, mint sok Európai(bb) országé. Bár a cikk az egyes országokat nem elemezte, van ott érdekesség bőven. Főleg a c-d ábra összevetése. Például Ausztria esetében 70%+ körüli becsületes ember és 20% körüli becstelent jósolnak, azaz a társadalom teljesen ketté vált. Hasonló igaz Németországra, Malajziára és Szlovákiára is. Litvániában viszont a 60% becsületes mellett a többi inkább a szabályokat hajlítja, de nem becstelen.

A társadalom egészét jellemző szabálykövetési kultúra a fiatalok viselkedését is meghatározza. Ahol a társadalom nagy része betartja a szabályokat ott az egyes emberek is (a társadalom belőlünk áll). A kísérlet tanulsága - szerintem -, hogy a társadalom függ az emberektől. Nem igaz, hogy az egyes viselkedések nem számítanak, mert minél többen követik a szabályokat, annál többen követik a példájukat. Sajnos fordítva is igaz.

Érdekes lenne ezt a kísérletet itthon is végigcsinálni. Nem tűnik nehéznek, bár a pénzosztogató kísérletek lepapírozása itthon egy rémálom. Ami sajnálatos, mert ezekkel a kísérletekkel nagyon fontos dolgokat tudhatunk meg az emberek viselkedéséről és az eltérő kultúrákról is!

Hivatkozott irodalom

Gächter, S. és Schulz, J. F. 2016. Intrinsic honesty and the prevalence of rule violations across societies. Nature 531(7595): 496-499

Hogyan csökkentsük az iskolai konfliktusokat?

A konfliktusok ellen ki kell álljanak azok, akikre a legtöbben figyelnek.

Ez ugye elég triviálisnak hangzik. Valahol az is. Az a csodálatos, hogy ez mérhető!

Vegyünk 56 iskolát Amerikában (felsősöket, 11-15 éveseket)! Ez nagyjából 24 ezer tanulót jelent. Kérjük meg őket, hogy

"adj meg 10 tanulót, akivel az elmúlt héten időt töltöttél személyesen vagy online."

Vegyük észre, hogy nem azt kérdezték, hogy kik a barátaid, vagy kiket gondolsz népszerűnek, hangadónak, stb. Azt szerették volna tudni, hogy kivel töltenek időt a diákok, azaz kik azok akiknek a viselkedésére figyelnek. Akivel együtt vagy arra figyelsz. Nem feltétlenül nézel fel rá vagy ilyesmi, egyszerűen tudod mi van vele, mit mond, mi érdekli, stb.

Másik igen fontos, hogy az online együtt töltött időre is rákérdeznek. Igen sokat mondjuk, hogy ellaposodnak az emberi kapcsolatok, mert már csak a virtuális térben találkozunk, s személyesen nem. A személyes találkozás hiánya a távolságokra vezethető vissza, a más életritmusra. Míg mi lecke után elmentünk a Heltaira (hétvégén!), addig a gyerekeink összejönnek egy chat szobában. Lehet akármilyen rossz véleményünk erről, ez is társasági érintkezés!

Szóval minden iskolában megtudták kik vannak leginkább a figyelem középpontjában.

Kérdéseket tettek fel továbbá, hogy megállapítsák mennyire elfogadott az iskolában a konfliktus.

As iskolák felében diákokat elhívtak minden második héten egy kis beszélgetésre a konfliktusokról. Megkérdezték, hogy milyen konfliktust érzékeltek az elmúlt időben és azt hogyan kezelnék. Próbálták rávenni a diákokat, hogy szólaljanak fel ezen konfliktusok / konfliktusfajták ellen. Ezek az "órák" normál tanulási időben voltak, 45 percig tartottak, s próbálták fiatalok számára érdekessé tenni. A meghívott diákok 55% jelent meg átlagosan rajtuk (nem volt kötelező).

Egyes iskolákban a sokak által megfigyelt diákokat hívták meg a konfliktuskezeléssel kapcsolatos gyakorlatokra, míg másokban a kevésbé megfigyelteket. Azaz megpróbálták kiszűrni, hogy mi a hatása a konfliktus ellenességet hirdető személyének az üzenet átjutásában.

Az év végén újból felmérték a kapcsolati hálókat és a diákok konfliktussal kapcsolatos elképzeléseit. A kapcsolatok körülbelül 42% maradt állandó. Ez normális ebben a korban. Sokat változhat, hogy kivel beszélgetnek, "lógnak együtt" éppen. A beszélgetéseket tartó és nemtartó iskolák között nagy átlagban nem változott a konfliktusokról alkotott vélemény. Ez fura volt. Mindeközben viszont a nem "kezelt" iskolákban átlagosan minden ötödik diákra jutott egy "intő" valamilyen konfliktusból eredő magatartás miatt, addig a kezelt iskolában ez 30%-al kisebb volt (0,14/intő/gyerek/év). A legnagyobb eredmény ott érték el, ahol a többek által megfigyelt személyek álltak ki a konfliktusok ellen.

A konfliktusok sokrétűek, itt mindet személyek vagy csoportok közötti negatív eseményt konfliktusként értékeltek. Minderről beszélgettek is. A diákok konfliktussal kapcsolatos érzéseik arról számolnak be, hogy ők mit éreznek a konfliktussal kapcsolatban. Az iskola "intői" (fegyelmezési cselekedet / disciplinary action a szép kifejezés) pedig arról tanúskodnak, hogy mikor csordult túl a pohár. Ez csökkent.

Tehát eredményes volt legalább a túlkapások megakadályozásában a beszélgetés az iskola tanulóinak egy igen kis részével. A beszélgetések alatt megszerzett "üzenetet" a diákok át tudják adni, a maguk nyelvén, a társaiknak.

Miért nem csökkent a konfliktusokkal kapcsolatos megfigyelések, elfogadottság, stb. a kezelés hatására? Minden bizonnyal az érzékenyítés egyben az észrevett konfliktusok számát is növeli. A problémákra való rávilágítás szükséges a probléma megoldásához, de egyben a probléma súlyosságának érzetét is növeli. Valamit, valamiért. Érdekes lett volna későbbi években megnézni, hogy hosszabb távon változott-e valami. A diákok világa lassan változik.

Nem gondolom, hogy a konfliktusok megszüntetése a cél. Azok mindig lesznek. Konfliktus az is, ha a lányok haragszanak egyikükre, amiért annak levehető ujjú dzsekije van (ez nagyon megmaradt bennem 3-os koromból, s bizony egész délutános hirig volt a lányok között a fiúk nagy értetlenségére és derültségére), s az is, ha öten összerugdosnak egy hatodikat (na szerencsére ilyen emlékem nincs). A diákok ezen a terepen tanulják meg a szociális érintkezés szabályait, a konfliktus kezelést és tűrést. Ki kell próbálniuk dolgokat, amik később már sokkal veszélyesebbek, súlyosabb következménnyel járnak. Nekünk szülőknek, tanároknak a feladatunk a túlkapások visszanyesése. És természetesen a gyerekeink segítése, hogy a konfliktusokat feldolgozzák (miért is gond, ha a másiknak ilyen-olyan ruhája van). A van, amikor közbe kell lépnünk.

Az osztályban uralkodó légkörért az ott levők tehetnek a legtöbbet!

Hivatkozott irodalom

Paluck, E. L., Shepherd, H. és Aronow, P. M. 2016. Changing climates of conflict: A social network experiment in 56 schools. Proceedings of the National Academy of Sciences 113(3): 566-571

 

Egyenlőtlenségtől való viszolygás több társadalomban

Egyenlőtlenségből két fajta van: amikor a másiknak van több és amikor nekem van több. Az első az előnytelen egyenlőtlenség. Mindenki természetesnek tartja, hogy ezt nem kedveljük. Nem csak mi, de sok más társas élőlény is képes felismerni, hogy kevesebbet kap, mint egy társa, s ezt "szóvá" is teszi.

A kísérletben ugyan azért az egyszerű feladatért (kapsz egy kavicsot és add vissza) az egyik közönséges csuklyásmajom egy szelet uborkát kapott, míg a másik egy szem szőlőt. A szőlő sokkal értékesebb fizetség, mint az uborka. A reakció egyértelmű. De a másik majom viselkedése is. A jobban fizetett majmot nem érdekli, hogy ő többet kap.

Az egyenlőtlenség másik fajtája az előnyös egyenlőtlenség, azaz, amikor nekem van több. S az emberek egy igen jó része viszolyog ettől is. Ez fontos! Nagyon kevés más állat, ha egyáltalán, viszolyog attól, hogy többet kapjon, mint egy fajtársa.

Egy csodálatos kísérletben 3-8 éves gyerekeken tesztelték az egyenlőtlenségtől való viszolygás vagy inkább az egyenlőségre való törekvés kialakulását. A gyerekek cukrok elosztásáról dönthettek maguk és egy számukra ismeretlen, hasonló korú gyerek között. Mindig két lehetőség volt. Az egyik az egyenlő 1:1 osztás. A másik valamilyen más elosztás, ami különböző szociális szituációt modellezett.

	Nekem	Neki		Nekem	Neki
Proszociális	1	0	vagy	1	1
Irigység	1	2		1	1
Osztozás	2	0		1	1

Az első - proszociális - elosztásban arra keresték a választ, hogy a gyerekek mikor veszik észre, hogy döntésük hatással van a másik által kapott cukorka mennyiségére. A saját cukorkaadagjukra nincs hatással döntésük. Azt feltételezték, hogy a legkisebb gyerekeket csak a saját cukoradagjuk érdekli, s így majdnem véletlenszerűen választanak a két lehetőség közül. Lényegében ezt is kapták: a 3-4 éves gyerekek 60%-a választotta az 1:1 osztást. A 7-8 évesek között ez az érték 80% felé emelkedett.


Az irigység esetén a másik fél több cukrok is kaphat. Amennyiben a gyerekek inkább az 1:1 osztás mellett döntenek, úgy az az előnytelen egyenlőtlenség elkerülésének vehető. A legkisebbeknél megint véletlen választást várunk (40% választotta az 1:1-et). S korral egyre kevésbé választották a 1:2 esetet (80% feletti az 1:1-et választók gyakorisága 7-8 éveseknél). Az emberek sem szeretik az előnytelen egyenlőtlenséget.


A legérdekesebb az 1:1 és 2:0 közötti választás. Ekkor ugyanis le kell mondania valamiről a választónak, hogy a másik kapjon valamit. A legkisebbekre ez nem jellemző (8,7% választotta az 1:1 osztást). Viszont a 7-8 éveseknél már 45% volt ez az arány. Egyre inkább jellemző az egyenlő osztásra való törekvés!

Különböző korú gyerekek választása a három szituációban: proszociális (szürke rombusz), irigység (sötétszürke négyzet) és osztozás (fekete kör).

No de - s itt érünk el egy friss, 2015-ös, tanulmányhoz - ezt a kísérletet Amerikában végezték. Fehér, demokratikus, iparilag fejlett országban, ami egy bizonyos viselkedést, normát közvetít. Biztosan általánosítható ez az egész emberiségre (akkor is, ha az egyenlőségre törekvés az etnográfia alapján tényleg jellemző a vadászó-gyűjtögető népekre az egész glóbuszon)?


Vegyünk 4-15 éves gyerekeket 7 országból: Kanadából, USA-ból, Indiából, Mexikóból, Peruból, Szenegálból és Ugandából. Ezek közül csak kettő fehér többségű, demokratikus ipari állam. Mexikó, Peru és Uganda keresztény, de alapvetően mezőgazdasági ország. Mexikóban az indián őslakosság köréből kerültek ki az alanyok. India hindu, Szenegál muszlim vallású és nem fehér.


A kísérletben két gyerek ül a kísérleti berendezés mellett. Az egyikük dönt, a másik csak elszenvedője a döntésnek. A döntés cukorkáról, édességről vagy más élelemről szól. A döntő helyzetben levő gyereknek egymás után mutatják a leosztásokat. Minden esetben dönthet, hogy ez a leosztás megtörténhet vagy sem. Elutasítás esetén senki nem kap semmit.

A kísérleti elrendezés. Két azonos nemű és korú gyerek ül egymással szemben. Mutatnak nekik egy elosztást, amiről az egyik dönthet.

	Nekem	Neki		Nekem	Neki
Egyenlő	1	1	vagy	0	0
Előnytelen egyenlőtlenség	1	4		0	0
Előnyös egyenlőtlenség	4	1		0	0

Minden kultúrában az előnytelen egyenlőtlenség visszautasítása univerzális volt és korral nőt a gyakorisága. Az előnyös egyenlőtlenség kezelése viszont eltérő volt. Az Egyesült Államokban, Kanadában és Ugandában (brit gyarmat, erős brit befolyással) azt kapták, amit a korábbi kísérlet alapján vártak: a nagyobb gyerekek egyre inkább elutasítják ezt a leosztást, akkor is, ha ez nekik veszteséget okoz. A többi kultúrában viszont vagy csökkent ezen osztás visszautasításának gyakorisága (Peru, Szenegál) vagy alacsonyan volt és maradt is (India, Mexikó). Ebből a kutatók azt vonták le, hogy az előnyös egyenlőtlenséggel szembeni viszolygás nem olyan univerzális az emberek körében mint azt korábban gondoltuk.

Maguk a kutatók is érezték, hogy országválasztásuk sok esetlegességet tartalmaz. Nagyon hiányoznak a vadászó-gyűjtögető népek, pedig van még belőlük pár, s nagyon kedveltek a közgazdasági kísérleteket végzők között. Ezt a szerzők is említik. Nem említik viszont, hogy miért hagyták ki Kínát és/vagy Koreát / Japánt. Ezek fejlett, nem-keresztény, nem-fehér államok. Érdekes lett volna tudni, hogy mi az eredménye a kísérletnek ezen államokban.

A legnagyobb problémának viszont nem is ezt érzem, hanem a kísérletben levő döntési lehetőség kimenetelét. Vessük össze a két táblázatot! Ez utóbbi kísérletben minden viszolygást csak a mindkét fél számára költséges lehetőséggel lehet kikerülni. A előnyös egyenlőtlenséget reprezentáló 4:1 osztás helyett senki nem kap semmit (0:0). Az első kísérletben viszont a döntő lemond valamennyiről a saját cukorkáiból (de nem az összesről), hogy a másik is kapjon (2:0 vs. 1:1 választás). Nehéz megmondani, hogy mi játszódik le a gyerekek fejében, amikor döntenek.

Az majdnem biztos, hogy univerzálisan ellenérzést vált ki bennük, hogy a másik kapjon többet, s ezét hajlandóak lemondani 1 egység cukorról. No de miért mondjanak le 4 egység cukorról, hogy a másikat megfoszthassák 1 egység édességtől? A 4:1 vs. 0:0 választási lehetőséget ugyanis így is fel lehet fogni. Mi van, ha az adott kultúrákban a másik megfosztása valamitől, amit kaphatna sokkal negatívabb megítélésű, mint az egyenlőtlenség? Persze ez is összefügg az egyenlőtlenséggel, de én szívesebben vettem volna 2:0 vs. 1:1 esetleg 4:1 vs. 1:1 döntési lehetőséget. Azok - szerintem - inkább mutatták volna a kedvező egyenlőtlenség elleni viszolygást, mint a kísérletben alkalmazott döntési szituáció.

Mindenesetre érdekes, hogy kultúrafüggő az egyes osztási lehetőségek közötti döntés.

Hivatkozott irodalom

• Blake, P. R., McAuliffe, K., Corbit, J., Callaghan, T. C., Barry, O., Bowie, A., Kleutsch, L., Kramer, K. L., Ross, E., Vongsachang, H., Wrangham, R. és Warneken, F. 2015. The ontogeny of fairness in seven societies. Nature 528(7581): 258-261
• Fehr, E., Bernhard, H. és Rockenbach, B. 2008. Egalitarianism in young children. Nature 454(7208): 1079-1083
• Brosnan, S. F. és de Waal, F. B. M. 2003. Monkeys reject unequal pay. Nature 425(6955): 297-299

ps. Minden kedves olvasómnak Boldog Új Évet Kívánok!
Ezzel a bejegyzéssel a blog belépett a 3. életévébe.

Empátia - nem vagyunk egyedül

Az empátia az a képességünk, hogy mások érzéseit, állapotát felmérjük, s ennek megfelelően viselkedjünk. Számunkra egy nagyon alapvető tulajdonság, amit viszont ritkán vetítünk ki más élőlényekre. Pedig a csoportban élő élőlények egy részénél elengedhetetlen, hogy felmérjék társaik állapotát, s ennek megfelelően döntsenek saját viselkedésükről.

Közönséges makákókat (Macaca fascicularis) és rhesusmajmokat (Macaca mulatta) alkalmaztak alanyként. A döntési helyzetben levő majom egy plexiüveg egyik oldalán ült, míg a másik oldalon vagy senki vagy egy csoporttársa foglalt helyet. A kísérletben természetesen (?) egy érintőképernyő segítségével választhattak a majmok. Előbb csak meg kellett érinteniük a képernyőt majd a megjelenő két lehetőség ikonja közül az egyiket megérinteni. A választások egyike dzsúzt ad, míg a másik egy kellemetlen léglöketet a szembe (mintha valaki belefújna a szemetekbe).

Először a majmok magukról dönthettek. Választásuk vagy adott dzsúzt vagy nem, illetve egy másik tesztben vagy ők kapták a léglöketet, vagy az elfújt mellettük. A majmok teljesen logikusan döntöttek: mindig (vagy közel mindig) a dzsúzt választották a semmivel szemben, illetve a levegőlöket elkerülését a kellemetlen behatással szemben. Ezt követően (a kísérlet időbelisége nem ilyen volt, de a történet így kerek) dönthettek, hogy mi történjen a belük szemben levő üres székkel. Az kaphat dzsúzt vagy sem, illetve jól megjárhatja némi léglökettel vagy sem. Mivel a választásnak sem a választó majomra, sem más csoporttársra nem volt hatással, a makákók véletlenszerűen döntöttek. Kimondhatjuk, hogy alapvetően értik a feladatot.

S most jön a szociális szituáció!  A döntési helyzetben levő makákóval szemben most ül is egy másik makákó, aki elszenvedő alanya a döntésnek. A választó makákó minden esetben kap dzsúzt, hogy érdekelje a képernyő bökdösése. A választás arról szólt, hogy a másik kapjon-e dzsúzt vagy sem, illetve, hogy elkerülje-e a kellemetlen léglöketet vagy sem.

A szociális kísérlet eredménye. A másik félre való hatás látszik, azaz vagy kap dzsúzt (felső rész) vagy sem (lenti), illetve elkerüli a léglöketet (felső) vagy sem (alsó). Az egyes állatok (M1-M7-el jelölve) viselkedését azzal jellemesték, hogy mennyire választották az egyik, illetve a másik lehetőséget. Minél magasabb az egyik oldalon az oszlop annál inkább azt választották az állatok. Az M1-M4 közönséges makákó. Az M5 rhesusmajom az M6 és M7 fajtársának sorsáról dönthetett

A makákók alapvetően jól viselkedtek. Jellemzően inkább adtak dzsúzt, s nem fújták szembe társukat. Azért az aktuális partnertől függött, hogy mennyire voltak rendesek. Tehát a viselkedés egyrészről függ a hatástól, másrészről a másik állat kilététől. Az M1 egyes konzisztensen jól viselkedett mindenkivel. Ő volt amúgy a domináns egyed. Az M1 és M2 makákók kölcsönösen jól viselkedtek egymással. Ez amúgy a mindennapi életükben is jól látszott, legtöbbször ők kurkászták egymást.

Az biztos, hogy pontosan tudják mi jó és mi rossz a másiknak, s döntéseiket befolyásolja, hogy amúgy milyen viszonyban vannak csoporttársaikkal. Képesek tehát átérezni, hogy mi fog történni a másikkal. Vegyük továbbá észre, hogy döntésüktől függetlenül ők mindig kaptak jutalmat, tehát nem a jutalomért voltak jók (vagy kevésbé jók) a másikkal. A szociális kapcsolatok fenntartása és ápolása minden csoportosan élő élőlény, s majmok között sok ilyen van, számára fontos. Ehhez pontosan tudniuk kell, hogy kivel hányadán állnak, s ennek megfelelően viselkedni.

A tanulmány szépen beleillik azon tanulmányok sorába, amellyel bemutatják, hogy társas viselkedésükben és az ehhez szükséges mentális kapacitásukban mennyire hasonlítanak ránk közeli rokonaink. Jelentős mentális képességeket és memóriát igényel a szociális szerkezet emlékben tartása, amivel nem csak mi, de több másik állat is rendelkezik.

Hivatkozott irodalom

Ballesta, S. és Duhamel, J.-R. 2015. Rudimentary empathy in macaques’ social decision-making. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15516-15521

A genderőrület margójára

A belpolitikai aktualitásokat leszámítva az emberi fajon belüli ivari dimorfizmus (azaz a férfiak és nők különbsége) egy állandó kérdés társadalmilag, s így tudományosan is. Azt természetesen elfogadjuk, hogy a férfiak és a nők fizikailag különböznek egymástól. Elfogadjuk ezt annak ellenére, hogy az ember fizikai dimorfizmusa nem túl nagy. Egy hím gorilla majd kétszer akkora, mint egy nőstény. Ehhez képest igen szerény különbségek vannak férfi és nő között. De általában a férfiak erősebbek, magasabbak és nehezebbek, mint a nők. Ugye?

A férfiak nagyobbak, mint a nők. De ettől még vannak apró férfiak és nagyon magas nők.

A fizikai különbséget valahogy elfogadjuk, s viszonylag keveset hallok arról, hogy a feministák követelnék, hogy az olimpián a nők és a férfiak együtt versenyezzenek. Amúgy miért nem?

Viszont, ha viselkedésről van szó, akkor legfeljebb a nevelésből fakadót vagyunk hajlandóak elfogadni, pedig különbözőek vagyunk.

S mivel érzékeny témáról van szó álljon itt egy nagyon fontos megjegyzés: imádunk általánosítani, de az nem működik állandóan. Nem értjük a statisztikát, mert a világlátásunk fekete-fehér. A szürkével nem tudunk mit kezdeni. Szeretnénk (?) ha a különbségek nagyon élesek lennének, mert az egyszerű. Akkor pontosan tudnánk mit várhatunk egy embertől. A világ viszont nem ilyen.

A nők általában jobb anyák, mint a férfiak. Ugye ezzel egyet tudunk érteni? Pedig ez is egy általánosítás, ami csak részben igaz (erről később). S persze mindenki "tudja", hogy a nők nem értenek az elektronikai dolgokhoz, kivéve a mosógéphez, ami viszont egy megfejthetetlen rejtély egy férfi számára. Pedig nincs olyan génünk, ami minden műszaki tárgy használatát akadályozza a nők számára, kivéve, ha az a konyhában vagy a fürdőszobában található, azok viszont nem működnek a férfiak kezében. Nagyjából ugyanaz az agyunk és nagyjából ugyanolyan a testünk felépítése. Így aztán a férfiak képesek mindarra, amire a nők. Kivéve, hogy nem tudnak szülni. Képesnek lenni valamire viszont még nem jelenti azt, hogy hasonlóak a hajlamok, affinitások, erősségek. S a heves viták itt kezdődnek.

Egy tanulmányban megvizsgáltak 169 nő és 112 nő agyát MRI-vel. A nők és a férfiak agya egyes részeikben eltérő. Vették a 10 legjobban eltérő részt, s megállapították, hogy néz ki a nagyon férfi és a nagyon női agy. Egyszerűen vették, hogy a mintában milyen forma volt inkább a férfiakra jellemző (az eloszlás egyik szélén), s mely a nőkre. Ez egy folytonos, átfedő eloszlás. Nem találtak olyan tulajdonságot, ami egyértelműen jelezné, hogy a vizsgált agy nőhöz vagy férfihoz tartozik. Sőt nagyon kevés olyan személy van, akinek az agya "tipikus" (mivel kevés ilyen van ez a szó teljesen félrevezető), azaz csak a nőkre vagy csak a férfiakra jellemző formákat tartalmaz. Zömében ilyen és olyan is van bennünk. Csak egy férfiban inkább a férfiakra jellemző (ezért hívjuk így), míg a nőkben a nőkre jellemző képletek vannak. Nem tudjuk, hogy az agyunk ezen részei miért felelősek. Nem tudjuk, hogyan befolyásolják a személyiséget, s azt sem tudjuk, hogy a kialakult különbség genetikai és/vagy a nevelés/fejlődés eredménye. A lényeg, hogy különbözőek vagyunk, de nem annyira, hogy két teljesen elváló kategóriára lehessen minket osztani. Ez azt hiszem összecseng azzal, amit tapasztalunk a világban.

S ha már az anyaság is szóba került, egy tavalyi (2014-es) cikk azt próbálta megnézni, hogy hogyan viszonyulnak a nők és a férfiak a csecsemők gondozásához: van-e valami különbség az agyi működésben, miközben gyerekről gondoskodnak. Mindezt úgy, hogy tradicionális párokat és homoszexuális (férfi-férfi) párokat is vizsgáltak. Ez utóbbi lehetőséget ad, hogy családban nevelkedő gyerekek mellett vizsgálhassuk valamelyest, hogy milyen "anya" lenne egy férfiból. Ez nagyon fontos a vizsgálat szempontjából, mert bár vannak családok, ahol a férfi marad otthon a gyerekkel, de kérdéses, hogy mennyire válik anyává a férfi (Egy-két pelenkacserétől mindenesetre nem lehet nővé változni, tapasztalatból tudom. Nagy számú peluscseréről nem tudok nyilatkozni.). Az agynak két része mutatott kifejezett különbséget. Az amigdala és a sulcus temporalis superior. Az előbbi az anyákban és az elsődleges gondozó apákban aktiválódott erősen, míg a másik a másodlagos gondozó apákban (akik mellett volt nőnemű anyja a gyereknek) és az elsődleges gondozó (homoszexuálus) apákban. Ez körülbelül azt jelenti, hogy az elsődleges gyereknevelővé előlépett férfi agya megtart férfia (apa) jellemzőket ÉS átvesz női (anya) jellemzőket. Rendkívüli módon plasztikusak vagyunk, amikor viselkedésről van szó, de azért nem a végtelenségig. Az "anyaság" feladatát egy férfi is el tudja látni. De máshogy fogja ellátni. Mert mások vagyunk.

A "genderőrület" számomra azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek felfogni, mit jelent részben különbözőnek lenni. Egyrészt szeretjük, ha a dolgok egyértelműen elválnak. Vannak almák és körték. És ha már valami különböző, akkor szeretünk (?) alá-felé rendelésben gondolkodni. Mindkettő helytelen. Az elsőnek a valóság mond ellent. Mások vagyunk, de nem annyira, hogy ne lenne átfedés. Sokféle ember van, sokféle nő és sokféle férfi. A másik, a nyugati világképpel ellentétben, hogy nem minden jó-rossz, alacsonyabb-rendű és magasabb-rendű. Vannak egymás mellé rendelt "dolgok". A férfi és a nő ilyen. Jing és Jang. Egyik sincs a másik nélkül, s mindegyik tartalmaz valamennyit a másikból.

Hivatkozott irodalom

• Abraham, E., Hendler, T., Shapira-Lichter, I., Kanat-Maymon, Y., Zagoory-Sharon, O. és Feldman, R. 2014. Father's brain is sensitive to childcare experiences. Proceedings of the National Academy of Sciences 111(27): 9792-9797
• Joel, D., Berman, Z., Tavor, I., Wexler, N., Gaber, O., Stein, Y., Shefi, N., Pool, J., Urchs, S., Margulies, D. S., Liem, F., Hänggi, J., Jäncke, L. és Assaf, Y. 2015. Sex beyond the genitalia: The human brain mosaic. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15468-15473