A magyarság őstörténetéről

A HVG hozta le a hírt (egy áprilisi tanulmányra hivatkozva), hogy lehetséges, hogy honfoglaló őseink nem is beszéltek magyarul, azt az itt élő avarok (?) beszélték. A honfoglalók viszont tényleg hunok lehettek.

A magyarság őstörténete egy ideje már heves viták tárgya, amiben nem kevés összeesküvéselmélet, halszagú rokonok, áruló tudósok, stb. vegyül. Amennyiben az ember józanul átolvassa a rendelkezésre álló ismereteket rájöhet, hogy a probléma az általános gondolkodásban a következő:

Elvárnánk, hogy egy magát magyarnak nevező, magyarul beszélő népcsoport jött a Kárpát-medencébe, amelynek az utódai vagyunk mi, jelenkori magyarok.

Mindeközben a nyelvünk finn-ugor. Kár tagadni, az. A mai magyarság genetikailag tökéletesen beleillik a környezetébe: Közép-Európaiak vagyunk. A történelmi emlékezetünkben viszont hunok rokonai vagyunk, egy keleti (inkább törökös) lovas nomád nép. Hogy lehet ez?

Egy lehetséges forgatókönyv, hogy egy kis számú törökös/hunos népcsoport elfoglalta a Kárpát-medencét és uralma alá hajtotta az itt levő "magyarul" beszélő népcsoportot, nyelvét átvette. Furán hangzik? Lehet, de nem példa nélküli az ilyen őstörténelem. A bolgárok népnevüket egy török népcsoporttól kapták, miközben az ma egy szláv nyelvet beszélő, szlávos népet jelöl. A lappok (számik) nagy valószínűséggel lecserélték nyelvüket egy finn-ugor nyelvre.


Egy ideje ismert, hogy antropológiailag a honfoglaló urak (magasabb rangúak, Árpád-házi királyok) más néphez tartoztak, mint a köznép. Ezt később genetikai vizsgálatok is alátámasztották (Raskó István és kutatótársainak tanulmányai, pl. Tömöry et al. 2007). Az ősi / történelmi embermintákból származó genetikai anyag vizsgálata sok népvándorlási kérdést megválaszolhat (nyelvészetit viszont nem). Ilyenről írtam nagyjából egy évvel ezelőtt. A most felkapott tanulmány is ilyen mintákat elemez (Neparáczki et al. 2017).


Maga a tanulmány egy elég száraz technikai cikk (ez nem von le semmit az értékéből!), amelyben újabb technikákkal újraelemeznek mintákat és azoknak a mitokondriális haplotípusát újból vagy pontosabban meghatározzák. A haplotípus egy-egy anyai leszármazási vonalra jellemző génváltozat, ami segíthet megfejteni, hogy milyen népcsoporthoz tartozott az illető. A tanulmány nem foglalkozik a magyarság őstörténetével. A történetnek azon részét a kutatók rakták hozzá eredményeikre támaszkodva.


Az alábbi táblázat a tanulmányban található, én hozzátettem a haplotípus előfordulásáról fellelhető információt. A tanulmány első szerzőjének (Neparáczki Endre) doktori disszertációjából szedtem a negyedik oszlop információját, ahol az adott temetőben levők hovatartozását próbálták megállapítani.

Minta	Haplotípus	Mely népcsoportra jellemző	Népcsoport
Magyarhomoróg/120/anc2	H84	Európa, Dél-nyugat Ázsia és Közép-Ázsia	Kaukázus (Közel-Kelet)
Orosháza-Görbics tanya/2/ anc3	N1a1a1a1a	Dél Szibéria	ázsiai hun
Szabadkígyós-Pálliget/7/anc4	N1a1a1a1	Dél Szibéria	ázsiai hun
Szegvár-Oromdűlő/412/anc5	K1c1d	Európában gyakori haplotípus, Nyugat-Ázsiában alakulhatott ki	skandináv-germán
Szegvár-Oromdűlő/593/anc6	U5a2a1b	Észak Európában, főleg Finnországban előforduló haplotípus	egyéb európai
Sárrétudvari-Hízóföld/5/anc10	I5a1a	Észak Kaukázus, Dél- és Közép-Európa, Ibériai félsziget	skandináv-germán
Sárrétudvari-Hízóföld/118/anc12	T2f1a1	Kelet- és Közép Európában gyakori, de Közép-Ázsiában is előfordul	skandináv-germán
Sárrétudvari-Hízóföld/213/anc13	J1c3g	Észak-Nyugat Európa és Oroszország	skandináv-germán
Harta-Freifelt/10/anc25	H5e1a	Anglia, Németország, Szerbia és Oroszország területén található	egyéb európai
Karos III/1	B4d1	Dél-Kelet Ázsiai haplotípus, egyes dél szibériai népekben is megtalálható	ázsiai hun
Karos III/3	H6a1b	Sztyeppei népeknél fordult elő a bronz korban	skandináv-germán
Karos III/4	J1c7a	Közel-Keleti és M.o. jelenleg is jellemző haplotípus a J1	skandináv-germán
Karos III/5	B4d1	Dél-Kelet Ázsiai haplotípus, egyes dél szibériai népekben is megtalálható	ázsiai hun
Karos III/6	B4d1	Dél-Kelet Ázsiai haplotípus, egyes dél szibériai népekben is megtalálható	ázsiai hun
Karos III/8	U2e1b	Nyugat és Közép-Európában található	ázsiai hun
Karos III/10	H5e1	Anglia, Németország, Szerbia és Oroszország területén található	skandináv-germán
Karos III/11	X2f	Avarokban az európai átlagnál gyakoribb, ma a drúzoknál a leggyakoribb (de ott is 5-7%)	skandináv-germán
Karos III/12	A12	Kelet Ázsiai haplotípus	ázsiai hun
Karos III/14	T1a1b	Európa, Dél-Kaukázus, Irán, India, Közel-Kelet	skandináv-germán
Karos III/15	J2a1	Mára csak Európában jellemző, tipikusan északabbra (Németország, Dánia)	egyéb európai
Karos III/16	U5a1a2a	Európai középső kőkorszakban igen jellemző haplotípus, Közép-Európában ma is megtalálható	ázsiai hun
Karos III/17	H6a1a	Sztyeppei népeknél	skandináv-germán
Karos III/18	T1a10a	Közel-Keleti haplotípus	skandináv-germán
Karos III/19	T1a10a	Közel-Keleti haplotípus	skandináv-germán

Hunokra ebben a tanulmányban nincs utalás. Egyes Európában nagyon ritka vagy ismeretlen haplotípus viszont érdekes. azonban a hunokról is több információ van. Nagyobb mintát elemezve több vélhetőleg Kelet Ázsiai felmenőkkel rendelkező személyt találtak. Ők lehetnek ázsiai hunok. Egy helyütt nem csak őket, de más népcsoportokat is találunk. Honfoglaló őseink biztosan nem voltak homogének.


Milyen kép rajzolódik ebből?


Egy hun / török / egyéb népekből álló katonai elit telepedett az itt levő népességre. Nevét (Magyar) és legendáinak egy részét ráhagyományozta az itt levőkre, miközben nyelvüket (amit ma magyarnak hívunk) átvette.


Ezzel szerintem mindenki együtt tud élni. A nyelvészek is, mert nem kell kétségbe vonni a finn-ugor származását a nyelvnek (amely népek sokkal gyakoribbak lehettek itt Kelet-Európában az i.e. első évezredben, mint most), és a honfoglalók hun/törökös volta is bizonyítható.

Hivatkozott irodalom

• Neparáczki E, Kocsy K, Tóth GE, Maróti Z, Kalmár T, Bihari P, et al. (2017) Revising mtDNA haplotypes of the ancient Hungarian conquerors with next generation sequencing. PLoS ONE 12(4): e0174886.
• Tömöry, G., Csányi, B., Bogácsi-Szabó, E., Kalmár, T., Czibula, Á., Csősz, A., Priskin, K., Mende, B., Langó, P., Downes, C. S. és Raskó, I. 2007. Comparison of maternal lineage and biogeographic analyses of ancient and modern Hungarian populations. American Journal of Physical Anthropology 134(3): 354–368

Egyszer vagy többször vonultunk ki Afrikából?

Ausztrália őslakossága több tekintetben is különleges. Kinézetre nagyon hasonlítanak az afrikaiakra (négerekre), de mégsem azok: önálló nagyrasszként definiáljuk őket. Ausztráliában - jelenkori távolsága és kései európai kolonizációja ellenére - igen régóta élnek emberek. 45-60 ezer éve lakott a vidék. Ekkor még Ausztrália, Tazmánia és Pápua Új-Guinea összefüggő szárazföld volt. A tengerszint későbbi emelkedésével váltak el egymástól. Ázsiától így is több tengeri út választotta el, igaz az indonéz szigetvilág egy jó része is összefüggő volt Dél-Kelet Ázsiával. Van egy elmélet miszerint olyan 100 ezer éve az Arábiai félsziget déli részén keresztül elhagyta egy embercsoport Afrikát, s az Indiai-óceán partján végigvonulva jutottak el és népesítettek be Ausztráliát. Leszármazottaik a negritók, melanézek, pápuák és az ausztrál őslakosok. Ettől függetlenül egy embercsoport később a Közel-Keleten keresztül (a mai Egyiptom - Sínai-félsziget - Levant útvonalon) jutott el Eruázsiába. S bár Arábia déli részén tényleg éltek anatómiailag modern emberek (mert ős- és előemberek régóta lakják Eurázsiát, így saját fajunk/alfajunk megnevezésére használjuk az anatómiailag modern ember kifejezést), lehet, hogy nem mentek tovább, s minden ma élő nem-Afrika egyetlen kirajzásból származik.

A kétféle terjedés ábrázolása. A bal oldalin az Arábiába átjutó csoport jut tovább és terjed az óceán partján egészen Ausztráliáig. A másik (bal) feltevés alapján ez a kirajzás sikertelen volt és megakadt Arábiában. Minden ma élő nem-Európai ugyan azon kirajzásból származik. Az ábra a készülő evolúcióbiológia tankönyvemből van :)

Az emberek genetikai vizsgálata segíthet a kérdés eldöntésében. Ehhez lehetőleg sok pápua, ausztrál őslakos, és persze mindenféle más Eurázsiai teljes genomjának a szekvenálására szükség van. Több kutatócsoport ezt is tette, s eredményeink összecsengenek.

Az emberek genetikai távolsága alapján rajzolt "törzsfa" és a (c) neandervölgyi valamint (d) gyenyiszoviai gének aránya az emberekben. Az egymáshoz közel élő emberek nemcsak kinézetre hasonlítanak, de nem túl meglepő módon genetikailag is. A távolság ezen kívül Afrikától való távolsággal is jól összefügg. Az Afrikai (narancssárga) népcsoportokhoz legközelebb a Közel-Keleti, Közép-Ázsiai és Európai népek (rózsaszín) állnak. Náluk messzebbre kellett vándorolniuk Dél Ázsiaikanak (indiaiak, zöld) és a Kelet-Ázsiaiaknak (kék). Jól elkülönülnek a Szibériai és az Amerikát meghódító népcsoportoknak (vörös), akiket ma lényegében eszkimóként és indiánokként ismerünk. A pápuák és ausztrál őslakosok a Kelet-Ázsiai csoporton belül egy viszonylag jól elkülönült (sárga) csoportot alkotnak. Ezen csoportok viszont ebben az elemzésben alulreprezentáltak, a direkt őket analizálóban még jobban elkülönülnek.

A genetikai távolság az Afrikai és más népcsoportok között nő Afrikától való távolsággal. Mallick et al. tanulmányban (lásd ábra) így a Kelet-Ázsiaiak kerültek a legmesszebb az Afrikai populációktól. A genetikai távolsághoz hozzájárul az Eurázsiában talált ősibb embercsoportokkal való keveredés. Valamennyi neandervölgyi minden nem-Afrikaiban van. Bennünk Európaiakban ez olyan 1% körüli, de keletibb népekben akár 3%-ot elérhet. Ezt tovább bonyolítja a gyenyiszoviaikkal való keveredés. Ez az embercsoport pár fogból ismert, így nem igazán tudjuk, hogyan nézhetett ki, de genetikailag eltért a neandervölgyiektől és az anatómiailag modern embertől is. Keveredés a modern emberrel csak a Dél-Kelet Ázsiaiakban és a páuákban-ausztrál őslakosokban mutatható ki. Ők akkor vonulhattak át a területen, amikor ez az ősi embercsoport még itt tartózkodott. A később jövő embercsoportok ("sárgák") már nem igazán találkozhattak velük.

A pápuák és ausztrál őslakosok valamikor 70 ezer éve válhattak el a többi Eurázsiát benépesítő embercsoporttól. Nagyon úgy tűnik, hogy ugyan abból a kiáramlásból származnak, amiből a többi nem-Afrikai (Malaspinas et al. 2016). Az eredmények nem teljesen egyértelműek. Külső hasonlóságuk ellenére genetikailag távol állnak az afrikaiaktól ezen népek, s ennek magyarázata nem egyszerű. Ilyen genetikai távolság kialakulásához a 70 ezer éves elválásnál régebben kellett volna elválniuk a populációknak. Azaz talán mégiscsak volt egy embercsoport, ami 100 ezer évvel ezelőtt kijutott Afrikából, elterjedt valamennyire Ázsia déli részén, s genetikájának egy részét most megtaláljuk a pápuákban, melanézekben, ausztrál őslakosokban. Ezt veti fel Pagani et al. s hoz érveket mellette kutatásaikból.

Egy szó mint száz, Ausztrália benépesítése továbbra is egy izgalmas kérdésköre őstörténetünknek. A távoli kontinensre Afrikából nagyon hamar megérkeztek az emberek, akik így vagy-úgy, de elkülönülnek Eurázsiát benépesítő másik két nagyrassztól.

Hivatkozott irodalom

• Malaspinas, A.-S., Westaway, M. C., Muller, C., Sousa, V. C., Lao, O., Alves, I., Bergström, A., Athanasiadis, G., Cheng, J. Y., Crawford, J. E., Heupink, T. H., Macholdt, E., Peischl, S., Rasmussen, S., Schiffels, S., Subramanian, S., Wright, J. L., Albrechtsen, A., Barbieri, C., Dupanloup, I., Eriksson, A., Margaryan, A., Moltke, I., Pugach, I., Korneliussen, T. S., Levkivskyi, I. P., Moreno-Mayar, J. V., Ni, S., Racimo, F., Sikora, M., Xue, Y., Aghakhanian, F. A., Brucato, N., Brunak, S., Campos, P. F., Clark, W., Ellingvåg, S., Fourmile, G., Gerbault, P., Injie, D., Koki, G., Leavesley, M., Logan, B., Lynch, A., Matisoo-Smith, E. A., McAllister, P. J., Mentzer, A. J., Metspalu, M., Migliano, A. B., Murgha, L., Phipps, M. E., Pomat, W., Reynolds, D., Ricaut, F.-X., Siba, P., Thomas, M. G., Wales, T., Wall, C. M. r., Oppenheimer, S. J., Tyler-Smith, C., Durbin, R., Dortch, J., Manica, A., Schierup, M. H., Foley, R. A., Lahr, M. M., Bowern, C., Wall, J. D., Mailund, T., Stoneking, M., Nielsen, R., Sandhu, M. S., Excoffier, L., Lambert, D. M. és Willerslev, E. 2016. A genomic history of Aboriginal Australia. Nature advance online publication DOI: 10.1038/nature18299
• Mallick, S., Li, H., Lipson, M., Mathieson, I., Gymrek, M., Racimo, F., Zhao, M., Chennagiri, N., Nordenfelt, S., Tandon, A., Skoglund, P., Lazaridis, I., Sankararaman, S., Fu, Q., Rohland, N., Renaud, G., Erlich, Y., Willems, T., Gallo, C., Spence, J. P., Song, Y. S., Poletti, G., Balloux, F., van Driem, G., de Knijff, P., Romero, I. G., Jha, A. R., Behar, D. M., Bravi, C. M., Capelli, C., Hervig, T., Moreno-Estrada, A., Posukh, O. L., Balanovska, E., Balanovsky, O., Karachanak-Yankova, S., Sahakyan, H., Toncheva, D., Yepiskoposyan, L., Tyler-Smith, C., Xue, Y., Abdullah, M. S., Ruiz-Linares, A., Beall, C. M., Di Rienzo, A., Jeong, C., Starikovskaya, E. B., Metspalu, E., Parik, J., Villems, R., Henn, B. M., Hodoglugil, U., Mahley, R., Sajantila, A., Stamatoyannopoulos, G., Wee, J. T. S., Khusainova, R., Khusnutdinova, E., Litvinov, S., Ayodo, G., Comas, D., Hammer, M. F., Kivisild, T., Klitz, W., Winkler, C. A., Labuda, D., Bamshad, M., Jorde, L. B., Tishkoff, S. A., Watkins, W. S., Metspalu, M., Dryomov, S., Sukernik, R., Singh, L., Thangaraj, K., Pääbo, S., Kelso, J., Patterson, N. és Reich, D. 2016. The Simons Genome Diversity Project: 300 genomes from 142 diverse populations. Nature advance online publication doi: 10.1038/nature18964
• Pagani, L., Lawson, D. J., Jagoda, E., Mörseburg, A., Eriksson, A., Mitt, M., Clemente, F., Hudjashov, G., DeGiorgio, M., Saag, L., Wall, J. D., Cardona, A., Mägi, R., Sayres, M. A. W., Kaewert, S., Inchley, C., Scheib, C. L., Järve, M., Karmin, M., Jacobs, G. S., Antao, T., Iliescu, F. M., Kushniarevich, A., Ayub, Q., Tyler-Smith, C., Xue, Y., Yunusbayev, B., Tambets, K., Mallick, C. B., Saag, L., Pocheshkhova, E., Andriadze, G., Muller, C., Westaway, M. C., Lambert, D. M., Zoraqi, G., Turdikulova, S., Dalimova, D., Sabitov, Z., Sultana, G. N. N., Lachance, J., Tishkoff, S., Momynaliev, K., Isakova, J., Damba, L. D., Gubina, M., Nymadawa, P., Evseeva, I., Atramentova, L., Utevska, O., Ricaut, F.-X., Brucato, N., Sudoyo, H., Letellier, T., Cox, M. P., Barashkov, N. A., Škaro, V., Mulahasanovic´, L., Primorac, D., Sahakyan, H., Mormina, M., Eichstaedt, C. A., Lichman, D. V., Abdullah, S., Chaubey, G., Wee, J. T. S., Mihailov, E., Karunas, A., Litvinov, S., Khusainova, R., Ekomasova, N., Akhmetova, V., Khidiyatova, I., Marjanović, D., Yepiskoposyan, L., Behar, D. M., Balanovska, E., Metspalu, A., Derenko, M., Malyarchuk, B., Voevoda, M., Fedorova, S. A., Osipova, L. P., Lahr, M. M., Gerbault, P., Leavesley, M., Migliano, A. B., Petraglia, M., Balanovsky, O., Khusnutdinova, E. K., Metspalu, E., Thomas, M. G., Manica, A., Nielsen, R., Villems, R., Willerslev, E., Kivisild, T. és Metspalu, M. 2016. Genomic analyses inform on migration events during the peopling of Eurasia. Nature advance online publication doi: 10.1038/nature19792
   

Milyen migránsok leszármazottai vagyunk?

A magyarság eredete egy igen kényes és elég összetett probléma. Hogyan kerül Európa közepére egy finn-ugor nyelvet beszélő nép, amikor minket csak indo-európai nyelvet beszélők vesznek körül? Honnan jöttek honfoglaló eleink, amikor a mai magyarság genetikailag tökéletesen illik környezetébe (olyan mint más közép-európai populáció)? A mai populációk vizsgálata kevés választ tud erre adni. Az ősi populációk genetikai "faggatása" viszont segíthet a probléma bizonyos részeinek feltárásában.

A feltárt avarkori, honfoglaláskori és korai középkori sírokban található csontokból DNS vonható ki. Ebből a DNS-ből minket a mitokondriális DNS érdekel. Minden sejtünkben van mitokondriumnak nevezett sejtszervecske, amely saját DNS-el rendelkezik. Mitokondriumunkat édesanyánktól kapjuk, édesapánktól nem. Ez azért fontos, mert így szép leszármazási vonalak képződnek az emberi populációkban, amelyek nem keresztezik egymást (a sejtmagunk DNS-e, amit mindkét szülőnktől kapunk állandóan keveredik a generációk között). Amikor valami változik a mitokondriális DNS-ben az továbbadódik, s a leszármazottakban megmarad. Bizonyos DNS részek jellegzetes szekvenciája alapján úgynevezett haplotípusokat különítünk el, amelyek egyes nagy tájegységekre jellemzőek (pl. Közép-Ázsia, Közel-Kelet, Észak-Európa, stb.). Ez alapján lehet arra következtetni, hogy mely mai népek őseihez álltak közel az itt élő emberek.

Egy magyar kutatócsoport a régészeti intézetből és két ma Szlovákiához tartozó egyetemről (Nyitra és Komárom) vizsgálta a csontokat és mitokondriális DNS-üket. Külön figyelmet fordítottak arra, hogy az adott sír a koruk és kultúrájuk alapján avar, honfoglaló vagy a kárpát medence határmezsgyéjén élő szláv.

Avarkori (zöld), honfoglaló (piros), magyar és szláv (kék) és késő avarkori szláv (fekete) lelőhelyek ahonnan a minták származnak.

Az itt élő avarok csekély Ázsiai haplotípussal rendelkeztek (de rendelkeztek). Jellemzően Dél-Európai és Közel-Keleti népességre jellemző haplotípusok vannak bennük. Ez Európának ezen a részén amúgy jellemző. A szerzők felhívják a figyelmet, hogy az avar lakosságnak a dél-alföldi része az csak egy része, s nem biztos, hogy az egész avar lakosságra jellemző. Több adat nem ártana. Hasonlóan a szláv - szlávos népesség elemzése sem mutat túl sokat a kevés adat következtében.

A honfoglaló eleink genetikájának elemzése már érdekesebb. Bennük a Nyugat-Eurázsiai haplotípusok (H, HV, I, J, K, N1a, R, T, U, V, X, W) voltak leggyakoribbak (77%), míg a keletiek (A, B, C, D, F, G, M) 23%-ot tettek ki. A leggyakoribb a H és az U haplotípus. Az U haplotípus ősi európai haplotípus. A környékünkön elég elterjedt (Európában 11% a gyakorisága). A H Dél-Nyugat Ázsiában alakulhatott ki és onnan terjedt át Európába. Ma Európában jellemző (40%). Az U inkább a mezőgazdaság előtt Európában élőkre jellemző, míg az U inkább a mezőgazdaság terjedésével lett gyakori (jött a keletről érkező farmerekkel). Az a fajta genetikai összetétel, amit a honfoglalóknál találunk a mai Közép-Ázsiaikra jellemző.

Milyen mai népekhez hasonlóak a honfoglalók? Minél vörösebb a színezés annál hasonlóbbak honfoglaló őseinkhez a ma ott élők. (a) Haplotípus gyakoriság szerinti távolság. (b) konkrét mitokondriális génszakasz hasonlóság alapján számolt távolság.

A legközelebb a mai üzbég és türkmén lakossághoz, illetve a középkori lengyel, bronzkori kazah és szibériai populációkhoz állnak a honfoglalók. Őseink a Közép-Ázsiai sztyeppékről, az Urál környékéről jöhettek. Fontos megjegyezni, hogy egy mai populációkat hasonlítunk össze ősiekkel. A mai populációk már messze elvonulhattak eredeti helyükről (ahogy mi is tettük). Viszont ezek jól összecsengenek az Urál környéki származással (finn-ugor népek) és a törökös sztyeppei népekkel való rokonságunkkal. Hogy melyik erősebb az nem eldönthető.

Honfoglaló őseink igen diverz társaság volt. Ezt történelemből is ismerjük. A törzsszövetség igen sokféle népet tartalmazott. Országunk ezt a sokszínűségét történelme további részében is megtartotta. Talán pont erre vonatkoznak Szent István királyunk intelmei az egynyelvű és egynemzetiségű államok gyengeségére. Például a könnyűlovasság intézménye nem annyira a kalandozó (az is megér egy misét, hogy az kalandozás volt-e vagy inkább hadjáratok a szövetségeseink mellett) őseinktől maradt ránk, hanem az újabb és újabb letelepített és beolvasztott pusztai népektől. Például a kunoktól. A mostani migránsozó időkben nem árt emlékezni arra, hogy ki és mik vagyunk. Magyarországra inkább volt jellemző a vallásai és etnikai tolerancia, mint annak az ellenkezője. Amikor eluralkodott rajtunk az egy nemzet ideája, akkor annak elvesztett szabadságharc és Trianon lett a vége. Biológia mellett mindenkinek melegen ajánlom, hogy történelmet is olvasson :)

Hivatkozott irodalom

Csősz, A., Szécsényi-Nagy, A., Csákyová, V., Langó, P., Bódis, V., Köhler, K., Tömöry, G., Nagy, M. és Mende, B. G. 2016. Maternal genetic ancestry and legacy of 10th century AD Hungarians. Scientific Reports 6: 33446