Az alfa farkas mítosza

Mindannyian hallottunk már az alfa farkasról, ugye? Az alfákat szeretjük emlegetni és hosszú biológiai-filozófiai-társadalomelméleti fejtegetésekbe bonyolódni arról, hogy miért is jó vagy éppen rossz, hogy úgy a farkasoknál, mint az embereknél van a falkavezér, az alfa hím. Ha egy kicsit többet tudunk a farkasokról, akkor lehet, hogy azt is tudjuk, hogy van alfa nőstény is. Aki természetesen az alfa hím párja. De mennyi igaz ebből?

Nem sok.

Az egész úgy kezdődött, hogy Rudolf Schenkel 1947-es cikke egy állatkerti farkascsoport megfigyelése alapján egy igen komplikált hierarchiastruktúrát tárt fel. A tanulmány elején a szerző kitér arra, hogy kevés dokumentált ismeret áll rendelkezésre a vadonból és írók leírásaira utal (pl. Jack Londonéra). Van mesébe illő elképzelésünk a „farkasordító hidegben” összeverődő óriási farkasfalkákról, amelyek vörösen izzó szemmel, vértől és savas nyáltól csöpögő agyarakkal, hörögve közelednek az emberi települések felé, hogy az ottlakókat felfalják. A világvégét is a Fenrir-farkas fogja elhozni (kivéve persze, amikor Hulk lebirkózza).

Az állatkertek viszont nem kimondottan természetes környezetek és az élőlények igen máshogy képesek viselkedni bennük, mint a természetben. A XX. század közepén (a vége felé is) az állatkertek inkább fura múzeumok voltak, élő kiállítási tárgyakkal. Egy „farkaskiállításhoz” sok helyről összeszedett farkast raktak össze. Ezen kényszerből kialakult csoportban tényleg kialakult egy rangsor. Tehát volt alfa hím és alfa nőstény, és volt béta hím és béta nőstény, és így tovább a görög ábécén. Schenkel már a tanulmány megjelenésének évében jelezte, hogy lehet, hogy a természetben máshogy van (a cikk alapjául szolgáló megfigyelést 1934–1942 között végezte).

Dave Mech 1970-ben megjelent „A farkas: Egy veszélyeztetett faj ökológiája és viselkedése” című könyve még tartalmazta az alfa farkas koncepcióját. A könyv óriási sikere okán újra és újranyomtatták, még akkor is, amikor a szerző már kérte, hogy ne tegyék, mert sok mindenről már régen nem úgy gondolkodik, mint a könyv írásakor. Dave Mech a farkaskutatás nagy öregje. Egy 1999-es cikkében (Mech 1999) szépen összefoglalja az ismereteket, amelyek igen más képet mutatnak.

A „farkasfalkák” inkább farkascsaládok, amelyekben a szülők és gyermekeik vannak

Leggyakrabban egy szülőpár és éppen felnevelés alatt álló kölykeik vannak egy falkában. Van, hogy a kölykök, akik egy éves korukra elvileg ivarérettek, egy-három évig a szüleikkel maradnak. Ekkor a falka lehet nagyobb is.

Egy családban a hierarchia elég egyértelmű: a szülők a kölykök felett állnak. Nem igazán szokta egyetlen apa sem alfahímnek nevezni magát csak azért, mert gyermeke született. A rang alapvetően az élelemosztásnál játszik szerepet. A szülők, amennyiben hiány van, úgy az azévi kölykök felé terelik az élelmet. A kölykök születése utáni pár hétben majdnem minden élelem a nősténynek jut, hogy tudja etetni a kisfarkasokat.

A közös vadászat is alapvetően a pár vadászatát jelenti, de ehhez a már vadászni képes idősebb kölykök csatlakozhatnak. Úgy tűnik, hogy a nagyobb falkák nem jelentik, hogy egy farkasra vonatkozóan több élelmet tudnának szerezni (Schmidt és Mech, 1997) és a vadászat sikeressége sem függ a csoportmérettől (Sand et al., 2006).

Egyes helyeken, ahol vagy emberi beavatkozás vagy igen jelentős forráskoncentráció okán lehetnek nagyobb, nem rokonokat is tartalmazó csoportok. Ezek működése ettől eltérő. De ezek inkább kivételek, mintsem a jellemző viselkedés.

És miért írok erről? Mert nekem is új volt. Egy facebook csoportban láttam berakva az angol cikket, ami az ismereteket összegezte. Gondolom, ha nekem új, akkor megosztom magyarul másokkal is. Tanulni jó!

Hivatkozott irodalom

• Mech, L. David 1999. Alpha status, dominance, and division of labor in wolf packs. Canadian Journal of Zoology 77:1196–1203
• Paul A. Schmidt és L. David Mech. 1997. Wolf pack size and food acquisition. The American Naturalist 150(4): 513–517
• Sand, H., Wikenros, C., Wabakken, P. és Liberg, O. 2006. Effects of hunting group size, snow depth and age on the success of wolves hunting moose. Animal Behaviour 72(4): 781–789

A hímek a természetüknél fogva dominánsak?

Rövid válasz: Nem

Hosszú válasz: A fizikai dominancia nem azonos a hatalommal és a vezetőképességgel

Kép: A képen Mama az Arnhem-i Állatkert (Hollandia) alfa nősténye, aki ezt a pozíciót 40 évig tartotta

Nem fordítom le Frans de Waal primatológus (főemlőkutató) facebook bejegyzését szóról-szóra. Imádom a könyveit, nagyon jól ír és nagyon sokat tanultam tőle az emberekről. Most kérdezhetitek, hogy ha az emberről szeretnék többet tudni, akkor miért nem pszichológiát olvasok. Sajnos az emberkutatás alaptézise, hogy különlegesek vagyunk. Ennek megfelelően egy légüres térben vizsgáljuk az embert, ahol mindenről nehezen eldönthető, hogy az társadalmi konstrukció vagy ennél sokkal mélyebb, a génjeinkbe ivódott tulajdonság. És bár az emberről a legtöbbet tényleg az ember megfigyelésével lehet megtudni, nagyon sokat tanulhatunk magunkról a hozzánk közel álló emberszabásúak megfigyelésével is.

A domináns, erőszakos hím képe a saját világképünket tükrözi és nem szükségképpen a világ objektív valóságát (és pláne nem saját fajunk objektív valóságát). Vannak persze kimondottan erőszakos élőlények. A galléros páviánok például kimondottan erőszakosak. Nem csoda, hogy amikor egy állatkertbe összeraktak egy 90%-ban hímekből álló csoportot, akkor ott bizony annyi erőszak volt, hogy előbb a nőstények, majd a hímek is mind kihaltak. A páviánoknál az ivari dimorfizmus (azaz a hímek és nőstények közötti különbség) igen nagy. A hímek jól fel vannak fegyverezve óriási agyarakkal. Ebből nem szabad viszont levonni, hogy minden főemlőstársadalom, pláne az emberi, ilyen. Az a túlságosan berögzült elképzelés, hogy az emberi faj alapvetően hierarchikus, és mindig egy apafigura van a társadalom tetején, teljesen hamis.

A legközelebbi rokonaink a csimpánzok és a bonobók. Mindkettő ugyanannyira közel áll hozzánk genetikailag. Társdalamuk mégis igen különböző. A csimpánzok patriarchálisak (társadalmuk hímközpontú) és erőszakosak. A bonbobók pedig matriarchálisak (nőközpontúak) és békések. Sohasem figyelték meg, hogy egy bonobó egy másik bonobót megölt volna. Csimpánzoknál ez a megfigyelés eléggé gyakori.

A patriarchális kifejezést, avagy egy társadalom férfi vagy nőközpontúságát sajnálatosan túl sokan félreértik. Egy patriarchális társadalomban az alfa hím vagy a hímek egy csoportja határozza meg, hogy a hímek mit csináljanak. Röviden szólva, a hímek nyomják el a hímeket. Nincs szó arról, hogy miként bánnak a nőkkel (nőstényekkel).

Mama jelleme és története azért is fontos számunkra, mert jól mutatja a nőstények hatalmát egy alapvetőn patriarchális társadalomban. Az állatkerti csimpánzkolóniának ugyanúgy megvolt a maga alfa hímje, mint minden más csimpánzcsoportnak. Az alfahím (de amúgy a hímek közül több is) lényegesen erősebb volt Mama-nál vagy bármelyik más nősténynél a csoportban. Mama fizikailag semmilyen „hatalmat” nem gyakorolt sem a többi nőstény, sem a hímek felett. Akkor mégis hogyan lehetett, hogy a csoport alapításakor, amikor először próbáltak négy hímet hozzáadni az addig csak nőstényekből álló csoporthoz, a hímek az első pár hetet bizony a fák tetején reszketve töltötték, mert Mamának valamiért nem tetszettek az új betolakodók?

Az állati társadalmak fejlődésének egy foka, amikor már nem az egyéni erő számít, hanem a koalíciók ereje. Nem az a fontos, hogy egyénileg ki az, aki mindenki mást képes legyőzni egy-egy-elleni küzdelemben. Az a kérdés, hogy kinek vannak barátai és szövetségesei, akikkel együtt képes más szövetségeket legyőzni. Így lehetett az, hogy Mama irányítása alatt az egyenként gyengébb nőstények együtt bizony meghátrálásra kényszerítették a hímeket.

Maga de Waal írja egyik könyvében, hogy a vadonban ez kevéssé tud érvényesülni, mert a csimpánz nőstények kevesebb időt töltenek együtt, leginkább messzebb próbálnak élelmet szerezni maguknak és kicsinyüknek. Az állatkertben nincs élelemhiány, ahogy a bonobók élőhelye is gazdagabb és lehetővé teszi a nőstények közös fellépését. A fenti történetben a megoldás az lett, hogy Mamát elkülönítették a csoporttól egy időre, mert a többi nőstény nem volt ellene a hímek jelenlétének. Az alfa hatalma nem abszolút, kénytelen volt elfogadni, hogy mások máshogy állnak a jövevényekhez.

Az alfa a társadalmi piramis tetejét jelenti és egy alfa hím és egy alfa nőstény van. Az alfa nem egy személyiségtípus (ahogy azt félreértelmezve emberekre alkalmazzák). A „Csimpánz politika” című könyvében az állatkerti csoport életéből több alfahímet is jellemez. Volt, aki a dörzsölt politikus személyiségét testesítette meg, volt amelyik a közkedvelt, igazságos vezetőét és volt, amelyik nem volt összetettebb egy kétajtós szekrény méretű vadállatnál. Az alfaság fajtól, nemtől és csoporttól függően sokfélét jelenthet. Csimpánzoknál alapvetően az alfa férhet hozzá a fogamzóképes nőstényekhez. Élelem szempontjából viszont tudtommal nincs olyan, hogy az alfa csimpánzok ennének előbb. A nőstényeknél ugyanúgy van hierarchia, mint a hímeknél. Ne feledjük, hogy a „csípésrend” kifejezést tyúkok megfigyelésével alkották és nem kakasokéval! A csimpánz, bonobó vagy ember nősténykenél (nőknél) a rang inkább a korral és nem az erővel, vagy a koalíciók erejével függ össze. És van faj, például a szurikáták, ahol a matriarchális társadalom pontosan azt jelenti, mint másoknál a patriarchális: az alfa nőstény szaporodik, a többi nem. Amennyiben mégis teherbe esne egy szurikátanőstény az alfa akarata ellenére, akkor bizony addig lesz zaklatva, amíg el nem vetél, vagy el nem megy a csoporttól (ami végeredményben hasonló eredményre vezet, esetleg az adott nőstény is belehal).

A dominancia tehát mást és mást jelent fajtól, nemtől és körülményektől függően. Érdemes megismernünk az emberszabású társadalmakat, hogy lássuk mi az, amiben hasonlítunk és miben nem.