Játékok és a törvényhozás

Még mindig közjójátékokkal kapcsolatos cikkeket olvasok. Itt két olyat mutatok be, amelyben törvényhozással kapcsolatos kérdéseket boncolgatnak. A kérdés, hogy hogyan lehet az embereket a társadalom számára előnyös viselkedés fele terelni.

Például rá szeretnénk venni az embereket, hogy ne használjanak műanyag zacskókat, mert lassan bomlanak le, növelik a szemét mennyiségét, bekerülnek az állatokba és amúgy meg egy vászonzsákkal kiválthatóak. Egyre több helyütt erre a megoldás azt lett, hogy a műanyag szatyrokért fizetni kell (emlékszünk a boldog időkre, amikor a Tesco-ban mindent szépen elrakhattunk az általuk adott szatyorba?). Mindenféle szatyrokat magunkkal vinni költséges, egyrészt emlékezni kell és az agymunka az bizony nehéz, másrészt azt a szatyrot is be kell valamikor szerezni (bár a költség ezen része elenyésző). Ehhez képest a műanyag zacskók ára nem súlyos, mondjuk 50 Ft, ami az általában vásárolt termék töredéke. A triviális költség ellenére is sikeresen szorítja vissza a műanyag-használatot ez a szabályozás. Lehetne máshogy is szabályozni? Természetesen. Például növelhetnénk a szemétszállítási díjakat (bár ugye itt nehéz mérni, hogy több burgonyahéj vagy több műanyag zacskó van a szemetesben), esetleg több közterület-felügyelő szabhatna ki büntetéseket a szemetelőkre.

Törvényekkel nehéz kísérletezni, bár szabályozásokat be lehet vezetni kisebb területeken és megfigyelni hatásukat. Lehet továbbá kísérletezni és itt jön be a közjójáték alkalmazásának lehetősége.

A közjójáték, ahogy az az előző bejegyzésekben (itt és itt) már írtam róla, egy társadalmi dilemmát mutat be, amelyben mindenki jobban járna, ha együttműködne, de egyénileg a nem-együttműködő viselkedés előnyösebb. Minden játékos kap valamennyi zsetont, amit vagy bead a közösbe, vagy megtart magának. A közösbe beadott zsetonok száma felszorzódik és az összeg egyenlően elosztásra kerül a játékosok között. Aki nem ad be semmit, az is megkapja a mások által beadott és felszorzott zsetonok ráeső részét. A nem beadás a racionális, bevétel maximalizáló viselkedés, akkor is, ha így senki nem fog semmit beadni. Az emberek nem így viselkednek.

Az ismert, hogy büntetés kilátásba helyezésével hatékonyan lehet emelni az együttműködés szintjét. Ez esetben általában a többi játékos dönthet, hogy büntet-e valakit vagy sem. A törvények vizsgálatánál viszont automatikus büntetést feltételeznek. Például olyat, hogy ami zsetont nem helyezett a közösbe az illető, abból levonnak valamennyit.

Romaniuc (2016) az alap közjó játékot háromféleképpen módosította: (1) büntetést kapott mindenki, aki nem adott be a közösbe, (2) a nem beadott zsetonok kevesebbet értek, (3) mindenkinek a figyelmét felhívták a társadalmilag kívánatos cselekedetre. A büntetésnél explicit megmondták, hogy minden maguknál tartott zseton után 0,3 zsetont levonnak. A közösbe beadott zsetonok 0,4-et érnek (de a más által beadott is ennyit ér), tehát még így is többet ér magunknál tartani a zsetonokat (0,7 zsetont). Az ösztönzőnél egyszerűen a maguknál tartott zsetonok értéke 0,7-re lett állítva. Nem nevezték ez büntetésnek, egyszerűen kevesebbet ért a megtartott zseton. Ez a két kezelés közgazdasági szempontból ugyanaz. A harmadik kezelés az emberek jóságára apellál, azaz elég emlékeztetni őket a megfelelő cselekedetre és úgy fognak tenni. Hozzáteszem, hogy sok kísérlet tanulsága, hogy ez működik.

Büntetésnél hatékonyabb, ha az embereket a pénztárcájukon keresztül vesszük rá a helyes cselekedetre.

A pozitív üzenetnek nem, vagy inkább negatív hatása volt. Ez különösen furcsa, hiszen sok kísérlet pont azt mutatta, hogy van pozitív hatása, akár egy üzenetnek is. Viszont ebben a kísérletben előbb játszottak a játékosok 10 kör sima közjó játékot, és ezt követően kapták az üzenetet. Az meg is emelte kezdetben a beadásokat, de az gyorsan le is csökkent, egy alacsonyabb szintre, mint a sima játék során. A szerző szerint azért, mert a játékosok már ismerték a többieket (nem személyesen, de ugyanaz a négy személy játszott együtt végig), így tudták, hogy a többiek nem tartják be az üzenetet. Ebben a játékban szinte minden azon múlik, hogy mit gondolunk a többiekről. A való életben is van közvélekedés, hogy mennyire tartják be az emberek a különböző törvényeket és senki nem akar az a balek lenni, aki saját kárára betartja, míg mindenki más vígan potyázik (lásd adózási fegyelem...).

A beadások összege (maximálisan 80, azaz a 40-nél van az átlagosan felét beadják a játékosok a kezdeti zsetonjaiknak) a körök függvényében. Az első 10 körben mindenki sima közjójátékot játszott, ebben statisztikai különbség nincs a három csoport között. Aztán az egyiknél büntetés (piros rombusz), a másiknál ösztönzés (kék négyzet), míg a harmadiknál üzenet (sárga kör) volt. A harmadik tízes etapban büntetés és két üzenetes kezelés volt.

A vélekedés fontosságára egy kis adalék. Egy kíséretben (Greig and Bohnet, 2009) azonos nemű és 2 nő 2 férfit tartalmazó csoportokban vizsgálták az együttműködést. Az azonos nemű csoportok között nincs különbség (igen kevés kísérlet talál különbséget a férfiak és a nők együttműködő viselkedése között). A vegyes csoportokban viszont a férfiak sokkal együttműködőbbek, mint a nők. Mivel a kísérletben megkérdezték, hogy miért annyit adtak be, amennyit, így ennek okára is fény derült. A nők meg voltak győződve, hogy a férfiak nem együttműködőek és nem akartak a vesztes szerepében maradni, míg a férfiak meg voltak győződve, hogy a nők együttműködőek, és így van értelme a közösbe adni, annak magasabb hozadéka okán. Mindenki a vélekedésének megfelelően viselkedett, ami így azzal ellentétes eredményt hozott.

Visszakanyarodva a törvények tálalásához: a büntetés és az ösztönzés két megoldás arra, hogy elrettentsük az embereket a közjóval ellentétes viselkedésről. Ezen kettő közül az ösztönzés működik jobban. Az ösztönzés itt nem a büntetéstől való félelemmel operál, hanem a gazdasági racionalitással, azaz, hogy kevésbé térül meg a társadalmilag nem helyes viselkedés. Úgy tűnik a büntető törvények kevéssé hasznosak.

Az eddigiekben a törvény mindig tökéletesen működött: akik nem tartották be, büntetést kaptak vagy csökkent a hatékonysága a közjó elleni viselkedésüknek. A műanyag zacskóért pénzt kérő kereskedő esetében nem is várjuk, hogy legyen hiba: a kereskedő pénzhez jut, neki nem éri meg pult alatt mégis adni egy zacskót. Az ÁFÁ-s számla adás már egy más kérdés, ott a résztvevő feleknek jó kijátszani a rendszert és a büntetés sem garantált. A törvény alkalmazásának hibáját vizsgálta egy másik kísérlet (Marksussen et al. 2016): az első típusú hibánál egy együttműködőre súlyt le a törvény ereje, míg a kettes típusú hibánál egy csaló ússza meg. Az elsőfajú hiba elkerülése fontos(abb) a bíráskodásban (nem szeretnénk, ha ártatlanokat ítélnénk el).

Először megnézték hiba nélkül a játékot: vagy kevéssé elrettentő volt a büntetés (mint fent) vagy teljesen elrettentő, azaz olyan, ami mellett nem érdemes megtartani semmit, mert kevesebbet ér, mint a közösbe berakott zseton. Ez utóbbi majdnem 100%-os együttműködést eredményez (azért abban is van valami báj, hogy akkor sem 100%, amikor ez a racionális döntés). De a nem elrettentő büntetés is jelentősen növeli az együttműködést. A törvények akár működhetnek is. No de vannak hibák.

Vegyünk egy életszagú példát. Egy BKV jegy kerüljön 300 Ft-ba (10-es gyűjtő például így jön ki). A büntetés 8000 Ft. Ez majdnem 27 jegy ára. Amennyiben mindenütt van ellenőrzés (első ajtós busz vagy metró), akkor nem sok értelme van a bliccelésnek, fel se engednek szállni. De elég, ha minden tizedik utazásnál találkozik valaki ellenőrrel, hiszen utazása jeggyel 3000-be, míg büntetéssel kilencszer ingyenes, de az az egy alaklom 8000-be kerül. Összességében tehát nem éri meg.  Ellenben, ha a törvény ereje átlagosan 27 utazásnál ritkábban sújt le a bliccelőre, akkor bizony már gazdaságilag nem elrettentő a büntetés mértéke. Ettől még egyéb okból lehet elrettentő, például az ember nem akarja kitenni magát a megaláztatásnak, hogy megbüntetik. De ugye meg lehet úszni.

A megúszás lehetősége és az ártatlanul meghurcolásé is csökkenti az átlagos együttműködés, törvénybetartás, mértékét.

Legyünk őszinték, ezt vártuk. A kísérletek sokszor megerősítik a közvélekedést. De nem mindig. Például nincs hatása az együttműködésre a hibák irányának, tehát mindkettő azonos mértékben csökkenti azt. Hiába gondolják (a játékosok is) rosszabbnak az együttműködők hibás büntetését, ami a közjógenerálás mértékét is jelentősen aláássa, attól még hatása hasonló a megúszáséval.

Én most ezzel búcsúzom a 2019-es esztendőtől. Boldog Új Évet!

Hivatkozott irodalom

• Greig, F. és Bohnet, I. 2009. Exploring gendered behavior in the field with experiments: Why public goods are provided by women in a Nairobi slum. Journal of Economic Behavior & Organization 70(1): 1–9
• Markussen, T., Putterman, L. és Tyran, J.-R. 2016. Judicial error and cooperation. European Economic Review 89: 372–388
• Romaniuc, R. 2016. What makes law to change behavior? An experimental study. Review of Law & Economics, 12(2): 447–475

A zsarnokok nem emelik az együttműködés szintjét

Az előző bejegyzésben a választott vezetők és a jó példával előljárás együttműködést emelő hatásáról írtam. Most egy tanulmány (Cox et al. 2013) alapján a zsarnokok hatását mutatom be. Sejteni lehet, hogy nem tesznek jót az együttműködésnek.


A szociológiai / közgazdasági kísérletek azért rendkívül hasznosak, mert valamennyire el lehet vonatkoztatni velük aktuális politikai vagy gazdasági eseményektől. A szituációban ugyanis sohasem az a kérdés, hogy szereted-e a főnöködet vagy mennyi pénzt adnál egy politikai vezetőnek, hogy ő rendelkezzen felette. Döntéseket kell hozni egy jól definiált szituációban, amely befolyásolja, hogy mennyi pénzt vihet haza az illető a kísérletből.


A közjó játékok olyanok, amelyekben mindenki dönthet, hogy a rendelkezésére álló összegből mennyit ad be a közösbe. A közösbe beadott összeg felszorzódik és mindenki között egyenletesen elosztásra kerül. A játékosok több pénzt vihetnek haza, ha mindenki befektet, de még többet, ha a többiek befektetnek a közjóba, de az egyén nem. A rideg közgazdasági haszonelemzés alapján nem érdemes közjavakra költeni.


A vizsgált négyfős csoportokban, amennyiben mindenki egyszerre dönt a beadásról egészen magas befektetési hajlandóságot mértek (70,95%). Tehát az emberek – ahogy más kísérletekben is – alapvetően hajlandóak együttműködni.

Amíg nem éltél vissza vele, nem is igazán ízlelted meg a hatalmat!

A főnök és a király

Mi van akkor, ha megváltoztatjuk a szabályokat és lesz, aki a többiek után fog csak dönteni? A főnök (boss) egyszerűen csak a másik három játékos után dönt. A király a többiek után dönt és még el is veheti a közösbe beadott forrásokat.


Valahogy érezzük, hogy ez nem segíti az együttműködést, pedig nem változtatja meg a játék dinamikáját abból a tekintetből, hogy még mindig nem éri meg semmit beadni. De talán még inkább egyértelmű mindenkinek ez. A főnök látja, hogy a többiek mennyit adtak be. Amennyiben keveset, úgy ő sem kapna vissza sokat, ha beadna mindent, veszteség érné. Ha sokat adtak be a többiek, akkor persze tovább növelhetné a közösből fakadó előnyöket, de egyben a saját bevételét még inkább növelheti, ha nem ad be semmit. Ezt persze a többiek is tudják.


A király esete még rosszabb. Ugyanis neki érdemes mindenkinek a beadását elvennie (hiszen megteheti), ezzel a saját "kincstárát" növeli, igaz egyben arra sarkallja a "jobbágyait" (bocs, a tanulmány tényleg ezeket a címkéket használta), hogy azok ne is próbáljanak semmit beadni a közösbe.


Érdekes, hogy a fentiek ellenére is beadnak a játékosok a közösbe, de kevesebbet, mint amikor mindenki egyszerre dönthetett. Sőt a főnökök sem nullázták a beadásukat, igaz lényegesen kevesebbet adtak be, mintha nem lettek volna kitüntetett helyzetben.

Beadni a közösbe vagy kivenni a közösből?

A játékban volt még egy csavar. A közjójátékot általában úgy játsszák, hogy a közjóhoz hozzájárulhatnak a játékosok, azaz a pénz sajátként kezd és ebből lehet a kezdetben üres közös kasszába helyezni. A közlegelők dilemmája, ami az első leírása a közjó szituációnak viszont olyan helyzet, amikor a közösben van az érték és ebből vesznek ki az érintettek. A történetben ugye a közös legelő fűhozamából vesznek el a teheneik számára. Minél több a tehén, annál kisebb az egy tehénre jutó tejhozam, de akinek több tehene van, az így is több profitot könyvelhet el.


Ez a kétfajta megközelítés a történetben az egyszerre döntés esetében nem okoz különbséget (ezt más tanulmányok is alátámasztják). Viszont a király esetében, aki mások beadását vagy benthagyását is elveheti, a különbség óriási. Míg, amikor a játékosoknak be kell adni, akkor a király átlagosan nem ad be semmit. Viszont, amikor a játékosok egy közös pénzmennyiségből vehetnek ki maguk számára, akkor a király nemhogy csak a saját részét (a közös negyede) veszi ki, hanem a többiek benthagyását is jócskán dézsmálja.


Mi a különbség a két szituációban? A nyerhető pénzek tekintetében semmi. Viszont mégis máshogy érzékeljük a kettőt. Az egyikben a beadás egy alapvetően önzetlen viselkedés, míg a másikban a kivétet lehet önző viselkedésnek tekinteni. Szóval, ha 10 dollárból 5-öt bead valaki, az önzetlen, de ha bent levő, rá eső 10-ből 5-öt kivesz az önző.

Az üveg félig teli vagy félig üres szituáció bizony különböző!

Mit mond ez nekünk? Azt, hogy egy szituáció, ami közgazdaságilag teljesen azonos, teljesen más lehet abból a tekintetből, hogy mi hogyan látjuk. Vagy éppen hogyan látják a vezetőink. Például az ország büdzséjét úgy tekintik, mint mindannyiunk hozzájárulását vagy úgy mint az ország (akármit és akárkit is jelentsen az) jussát, amiből a fránya emberek mindenféle okból (klímavédelem, egészségügy, oktatás, közlekedés, stb.) csak kivesznek maguknak.

Hivatkozott irodalom

Cox, J. C., Ostrom, E., Sadiraj, V., Walker, J. M., 2013. Provision versus appropriation in symmetric and asymmetric social dilemmas. Southern Economic Journal 79: 496–512.

A választott vezetőket indkább követik, de jó példát kell mutatniuk

Nem is tudom miért ragadott meg ez a cikk így egy önkormányzati választást követően. Mostanában egy kutatás miatt sok olyan, zömében közgazdasági tanulmányt olvasok, amelyben az úgynevezett Közjó Játékot játsszák és ebből következtetnek az emberek együttes viselkedésére.

A Közjó Játékban 4 fős csoportok vannak és mindenki kap 10 zsetont. Ezt követően mindenki eldönti, hogy mennyi zsetont tart meg magának és mennyit ad be a közösbe. A közösbe beadott zsetonok összegét megduplázza a kísérletvezető és egyenlően szétosztja a játékosok között. A zsetont végül valós pénzre váltják, tehát a kísérletben részt vevők döntése befolyásolja, hogy mennyit visznek haza.

Ebben a játékban mindenki megduplázhatja a kezdeti zsetonjainak számát, ha mindenki mindenét beadja a közösbe. Viszont, aki nem ad be semmit, az is megkapja a többiek beadásából keletkező közjó rá eső részét és így még több zsetonra tehet szert. A racionális (amit csak annyit jelent, hogy a saját bevételét maximalizálni óhajtó) játékos nem ad be semmit. Mert így elkerüli, hogy a többi semmit nem beadó kihasználja. Ez persze messze van attól, hogy akár több pénzt is szerezhetne, ha együttműködik.

Az emberek 40–60%-ot adnak be reflexszerűen egy ilyen szituációban.

A bemutatandó kísérlet (Levy et al. 2011) azt járja körül, hogy mennyit ér egy választott vagy véletlenszerűen választott vezető szava egy ilyen szituációban. A játék megegyezik a fentivel, de 5 kör ilyen játék után, amely alatt nem tudja senki, hogy kivel játszik, csak azt, hogy másik három emberrel, mindenki ír egy üzenetet. Ez az üzenet egyfajta program, hogy mit ajánl a többieknek, mit kéne csinálniuk közösen. Ezt mindenki megkapja (azaz mindenki, mindenkiét) és szavaznak. Magára nem szavazhat senki, csak valaki másra. Aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz a vezető. A vezető minden kör elején üzenhet, hogy szerinte mennyit kéne berakni a közösbe. Ezt csak egy üzenet, nincs semmi eszköze, hogy betartassa, és neki sem kell betartania. A játékok után mindenki tudja, hogy mennyit adott be ő maga és a többiek, de nem tudja, hogy a vezető mennyit adott be (mert nem lehet a beadásokat játékosokhoz kötni).

Ez az elrendezés volt szembeállítva azzal, hogy véletlenszerű üzeneteket kaptak, hogy mennyit adjanak be (tudták, hogy ez az üzenet nem valamely társuktól jön), illetve egy olyan elrendezéssel, ahol a vezetőt véletlenül kisorsolták (azaz nem megválasztották).

Érdekes, hogy az első 5 körben nagyjából 50% volt a beadás, majd minden esetben megugrott 65–80%-ra. Ezt én annak tudom be, hogy szinte minden, ami tudatosítja, hogy más emberekkel játszanak, növeli az együttműködés szintjét. Fajtársakkal egészen normálisan tudunk bánni. Minden esetben csökken viszont a következő 10 körben a beadott pénz mennyisége. Ez is egészen szokványos ezekben a játékokban. A legkevésbé viszont a választott vezetővel rendelkező csoportban tapasztalható csökkenés. Itt a legutolsó körben is nagyjából annyit adtak be, mint a választás előtti körökben (50%), míg más esetekben olyan 30% körülre esik az együttműködés szintje.

A vezetők, akár választottak, akár véletlenül jelölték ki őket, 65–95% beadására ösztönözték a társaikat. A választott vezetők átlagosan egy kicsit több beadását kérték a többiektől.

A választott vezető ajánlását a játékosok általában betartották.

Érdekes módon, ha ugyanazt a magas beadásra való felszólítást kívülről kapták (a véletlen üzenetnél a korábbi csoportok vezetőnek üzeneteiből vettek véletlenszerűen, ezek is zömében magas beadásra buzdítottak), akkor azt nem igazán követték a játékosok. Fontos volt továbbá a választott vezető konzisztens, együttműködő magatartása. Azon csoportokban, ahol a választott vezető mindig közel 100% beadásra buzdított, ott ezt követték is. Akinél a körök között ingadozott a vezérelv, ott bizony a többiek is össze-vissza és általában csekélyebb mértékben együttműködtek. Nem meglepő módon a véletlenül kijelölt vezetőt sem követték annyira, de mégis jobban, mint a véletlen üzeneteket.

A vezető ajánlása egyben a maximális zseton, amit beadnak a játékosok

Ez itt a fontos! Amennyiben a vezető azt üzeni, hogy ne működjünk együtt, nem fontos a közjó, akkor másnak sem lesz az. Ez simán elindít egy spirált, amitől egyre kisebbek lesznek a beadások.

A fekete négyzet a választott és jó (konzisztensen magasat ajánló) vezetők csoportjának átlagos beadását mutatja. A választott és rossz vezető csoportjai a fekete kör, a véletlen üzeneteket kapók az üres szimbólumokkal jelölt átlagos beadást produkálták. Látható, hogy a jó választott vezető magasan tudja tartani a beadást. A beadások letörése az utolsó körökben ismert jelenség.

A hat csoportból, ahol választott vezető volt, ötben szinte pontosan követte a saját ajánlását a vezető (48/50 eset), egy csoportban a vezető mindig az ajánlása alatt adott be (náluk nem is volt magas az együttműködés). A véletlenül kiválasztott vezetők kevésbé (53%) követték a saját ajánlásukat, kivéve egy csoportban, ahol bár a vezető mindig követte az saját ajánlását, de az 2 zseton beadása volt.

Ne feledjük, hogy a vezetőnek nem volt lehetősége az ajánlások betartatására. Mégis követték. Van fajunkban egy nagy adag konvenciókövetés, abban az esetben, ha a konvenció (vagy aki azt adja) demokratikus körülmények között lett megválasztva!


Egy kicsivel több súlya van egy vezetőnek, ha nem csak bemond valamit, hanem az ténylegesen a befizetése is. Egy másik tanulmányban (Haigner és Wakolbinger 2010) ezt valósították meg. Egy véletlenül kijelölt személy dönthetett, hogy mások döntése előtt dönt és döntése nyílt, vagy inkább a többiek után. Akik vállalták a nyílt döntést (kevesen voltak), azokat magasat adtak be és viszonylag követték is őket, azaz magasabb együttműködés volt az ilyen csoportokban, mint azokban, ahol a szerepeket kívülről döntötték el (tehát a vezető nem dönthetett, hogy ő az akar-e lenni).


Egy hasonló tanulmányban (Güth et al. 2007) vagy volt mindig kijelölt vezető, akinek a vezetése az volt, hogy bemutatta saját beadását, vagy lehetett szavazni a kilétéről. A választott vezető itt is fontos volt, de bármilyen vezető pozíció emelte az átlagos beadást a vezető nélküli csoportokhoz képest.

A jó példával elől járás működik! Ha a vezető törődik a közjóval, azt követik a többiek.

A vezetők az előző két kísérletben nem kerestek jobban, mint a vezető nélküli kísérletek játékosai. A csoport többi tagja profitált a vezető jelenlétéből. Ez is egy üzenet a közszolgálat emberei felé. Nem működünk bonyolultan. Ha az látjuk, hogy a vezetőinket demokratikusan választhatjuk meg és azok jó példával járnak előttünk, akkor a közjót szolgáló eredmény érhető el. Különben meg nem. Az eredmények továbbgondolását meghagyom a kedves olvasónak!

Hivatkozott irodalom

• Levy, D. M., Padgitt, K., Peart, S. J., Houser, D., Xiao, E., 2011. Leadership, cheap talk and really cheap talk. J Econ Behav Organ 77, 40–52.
• Haigner, S. D., Wakolbinger, F., 2010. To lead or not to lead: Endogenous sequencing in public goods games. Econ Lett 108, 93–95.
• Güth, W., Levati, M. V., Sutter, M., van der Heijden, E., 2007. Leading by example with and without exclusion power in voluntary contribution experiments. Journal of Public Economics 91, 1023–1042.