Hogyan csökkentsük az iskolai konfliktusokat?

A konfliktusok ellen ki kell álljanak azok, akikre a legtöbben figyelnek.

Ez ugye elég triviálisnak hangzik. Valahol az is. Az a csodálatos, hogy ez mérhető!

Vegyünk 56 iskolát Amerikában (felsősöket, 11-15 éveseket)! Ez nagyjából 24 ezer tanulót jelent. Kérjük meg őket, hogy

"adj meg 10 tanulót, akivel az elmúlt héten időt töltöttél személyesen vagy online."

Vegyük észre, hogy nem azt kérdezték, hogy kik a barátaid, vagy kiket gondolsz népszerűnek, hangadónak, stb. Azt szerették volna tudni, hogy kivel töltenek időt a diákok, azaz kik azok akiknek a viselkedésére figyelnek. Akivel együtt vagy arra figyelsz. Nem feltétlenül nézel fel rá vagy ilyesmi, egyszerűen tudod mi van vele, mit mond, mi érdekli, stb.

Másik igen fontos, hogy az online együtt töltött időre is rákérdeznek. Igen sokat mondjuk, hogy ellaposodnak az emberi kapcsolatok, mert már csak a virtuális térben találkozunk, s személyesen nem. A személyes találkozás hiánya a távolságokra vezethető vissza, a más életritmusra. Míg mi lecke után elmentünk a Heltaira (hétvégén!), addig a gyerekeink összejönnek egy chat szobában. Lehet akármilyen rossz véleményünk erről, ez is társasági érintkezés!

Szóval minden iskolában megtudták kik vannak leginkább a figyelem középpontjában.

Kérdéseket tettek fel továbbá, hogy megállapítsák mennyire elfogadott az iskolában a konfliktus.

As iskolák felében diákokat elhívtak minden második héten egy kis beszélgetésre a konfliktusokról. Megkérdezték, hogy milyen konfliktust érzékeltek az elmúlt időben és azt hogyan kezelnék. Próbálták rávenni a diákokat, hogy szólaljanak fel ezen konfliktusok / konfliktusfajták ellen. Ezek az "órák" normál tanulási időben voltak, 45 percig tartottak, s próbálták fiatalok számára érdekessé tenni. A meghívott diákok 55% jelent meg átlagosan rajtuk (nem volt kötelező).

Egyes iskolákban a sokak által megfigyelt diákokat hívták meg a konfliktuskezeléssel kapcsolatos gyakorlatokra, míg másokban a kevésbé megfigyelteket. Azaz megpróbálták kiszűrni, hogy mi a hatása a konfliktus ellenességet hirdető személyének az üzenet átjutásában.

Az év végén újból felmérték a kapcsolati hálókat és a diákok konfliktussal kapcsolatos elképzeléseit. A kapcsolatok körülbelül 42% maradt állandó. Ez normális ebben a korban. Sokat változhat, hogy kivel beszélgetnek, "lógnak együtt" éppen. A beszélgetéseket tartó és nemtartó iskolák között nagy átlagban nem változott a konfliktusokról alkotott vélemény. Ez fura volt. Mindeközben viszont a nem "kezelt" iskolákban átlagosan minden ötödik diákra jutott egy "intő" valamilyen konfliktusból eredő magatartás miatt, addig a kezelt iskolában ez 30%-al kisebb volt (0,14/intő/gyerek/év). A legnagyobb eredmény ott érték el, ahol a többek által megfigyelt személyek álltak ki a konfliktusok ellen.

A konfliktusok sokrétűek, itt mindet személyek vagy csoportok közötti negatív eseményt konfliktusként értékeltek. Minderről beszélgettek is. A diákok konfliktussal kapcsolatos érzéseik arról számolnak be, hogy ők mit éreznek a konfliktussal kapcsolatban. Az iskola "intői" (fegyelmezési cselekedet / disciplinary action a szép kifejezés) pedig arról tanúskodnak, hogy mikor csordult túl a pohár. Ez csökkent.

Tehát eredményes volt legalább a túlkapások megakadályozásában a beszélgetés az iskola tanulóinak egy igen kis részével. A beszélgetések alatt megszerzett "üzenetet" a diákok át tudják adni, a maguk nyelvén, a társaiknak.

Miért nem csökkent a konfliktusokkal kapcsolatos megfigyelések, elfogadottság, stb. a kezelés hatására? Minden bizonnyal az érzékenyítés egyben az észrevett konfliktusok számát is növeli. A problémákra való rávilágítás szükséges a probléma megoldásához, de egyben a probléma súlyosságának érzetét is növeli. Valamit, valamiért. Érdekes lett volna későbbi években megnézni, hogy hosszabb távon változott-e valami. A diákok világa lassan változik.

Nem gondolom, hogy a konfliktusok megszüntetése a cél. Azok mindig lesznek. Konfliktus az is, ha a lányok haragszanak egyikükre, amiért annak levehető ujjú dzsekije van (ez nagyon megmaradt bennem 3-os koromból, s bizony egész délutános hirig volt a lányok között a fiúk nagy értetlenségére és derültségére), s az is, ha öten összerugdosnak egy hatodikat (na szerencsére ilyen emlékem nincs). A diákok ezen a terepen tanulják meg a szociális érintkezés szabályait, a konfliktus kezelést és tűrést. Ki kell próbálniuk dolgokat, amik később már sokkal veszélyesebbek, súlyosabb következménnyel járnak. Nekünk szülőknek, tanároknak a feladatunk a túlkapások visszanyesése. És természetesen a gyerekeink segítése, hogy a konfliktusokat feldolgozzák (miért is gond, ha a másiknak ilyen-olyan ruhája van). A van, amikor közbe kell lépnünk.

Az osztályban uralkodó légkörért az ott levők tehetnek a legtöbbet!

Hivatkozott irodalom

Paluck, E. L., Shepherd, H. és Aronow, P. M. 2016. Changing climates of conflict: A social network experiment in 56 schools. Proceedings of the National Academy of Sciences 113(3): 566-571

 

Empátia - nem vagyunk egyedül

Az empátia az a képességünk, hogy mások érzéseit, állapotát felmérjük, s ennek megfelelően viselkedjünk. Számunkra egy nagyon alapvető tulajdonság, amit viszont ritkán vetítünk ki más élőlényekre. Pedig a csoportban élő élőlények egy részénél elengedhetetlen, hogy felmérjék társaik állapotát, s ennek megfelelően döntsenek saját viselkedésükről.

Közönséges makákókat (Macaca fascicularis) és rhesusmajmokat (Macaca mulatta) alkalmaztak alanyként. A döntési helyzetben levő majom egy plexiüveg egyik oldalán ült, míg a másik oldalon vagy senki vagy egy csoporttársa foglalt helyet. A kísérletben természetesen (?) egy érintőképernyő segítségével választhattak a majmok. Előbb csak meg kellett érinteniük a képernyőt majd a megjelenő két lehetőség ikonja közül az egyiket megérinteni. A választások egyike dzsúzt ad, míg a másik egy kellemetlen léglöketet a szembe (mintha valaki belefújna a szemetekbe).

Először a majmok magukról dönthettek. Választásuk vagy adott dzsúzt vagy nem, illetve egy másik tesztben vagy ők kapták a léglöketet, vagy az elfújt mellettük. A majmok teljesen logikusan döntöttek: mindig (vagy közel mindig) a dzsúzt választották a semmivel szemben, illetve a levegőlöket elkerülését a kellemetlen behatással szemben. Ezt követően (a kísérlet időbelisége nem ilyen volt, de a történet így kerek) dönthettek, hogy mi történjen a belük szemben levő üres székkel. Az kaphat dzsúzt vagy sem, illetve jól megjárhatja némi léglökettel vagy sem. Mivel a választásnak sem a választó majomra, sem más csoporttársra nem volt hatással, a makákók véletlenszerűen döntöttek. Kimondhatjuk, hogy alapvetően értik a feladatot.

S most jön a szociális szituáció!  A döntési helyzetben levő makákóval szemben most ül is egy másik makákó, aki elszenvedő alanya a döntésnek. A választó makákó minden esetben kap dzsúzt, hogy érdekelje a képernyő bökdösése. A választás arról szólt, hogy a másik kapjon-e dzsúzt vagy sem, illetve, hogy elkerülje-e a kellemetlen léglöketet vagy sem.

A szociális kísérlet eredménye. A másik félre való hatás látszik, azaz vagy kap dzsúzt (felső rész) vagy sem (lenti), illetve elkerüli a léglöketet (felső) vagy sem (alsó). Az egyes állatok (M1-M7-el jelölve) viselkedését azzal jellemesték, hogy mennyire választották az egyik, illetve a másik lehetőséget. Minél magasabb az egyik oldalon az oszlop annál inkább azt választották az állatok. Az M1-M4 közönséges makákó. Az M5 rhesusmajom az M6 és M7 fajtársának sorsáról dönthetett

A makákók alapvetően jól viselkedtek. Jellemzően inkább adtak dzsúzt, s nem fújták szembe társukat. Azért az aktuális partnertől függött, hogy mennyire voltak rendesek. Tehát a viselkedés egyrészről függ a hatástól, másrészről a másik állat kilététől. Az M1 egyes konzisztensen jól viselkedett mindenkivel. Ő volt amúgy a domináns egyed. Az M1 és M2 makákók kölcsönösen jól viselkedtek egymással. Ez amúgy a mindennapi életükben is jól látszott, legtöbbször ők kurkászták egymást.

Az biztos, hogy pontosan tudják mi jó és mi rossz a másiknak, s döntéseiket befolyásolja, hogy amúgy milyen viszonyban vannak csoporttársaikkal. Képesek tehát átérezni, hogy mi fog történni a másikkal. Vegyük továbbá észre, hogy döntésüktől függetlenül ők mindig kaptak jutalmat, tehát nem a jutalomért voltak jók (vagy kevésbé jók) a másikkal. A szociális kapcsolatok fenntartása és ápolása minden csoportosan élő élőlény, s majmok között sok ilyen van, számára fontos. Ehhez pontosan tudniuk kell, hogy kivel hányadán állnak, s ennek megfelelően viselkedni.

A tanulmány szépen beleillik azon tanulmányok sorába, amellyel bemutatják, hogy társas viselkedésükben és az ehhez szükséges mentális kapacitásukban mennyire hasonlítanak ránk közeli rokonaink. Jelentős mentális képességeket és memóriát igényel a szociális szerkezet emlékben tartása, amivel nem csak mi, de több másik állat is rendelkezik.

Hivatkozott irodalom

Ballesta, S. és Duhamel, J.-R. 2015. Rudimentary empathy in macaques’ social decision-making. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(50): 15516-15521

Van-e hatása a születési sorrendnek a tulajdonságainkra?

Nincs.

Egy több mint 100 éves vitát próbál nyugvópontra tenni egy friss tanulmány. Többen próbálták beállítani, hogy az elsőszülöttek, másodszülöttek, legkisebbek, stb. más-más szellemi képességgel és személyiségjegyekkel rendelkeznek. Az elsők felelősségteljesebbek, nagyobb az elvárás velük szemben, míg a kisebbeket jobban elkényeztetik. Nagyon sok tanulmány mutatott ki ilyen-olyan nem túl erős összefüggést az intelligencia és személyiségjegyek valamint a születési sorrend (ki hányadiknak született) között.

A probléma alapvetően módszertani. Hogyan tudjuk kimutatni a különböző személyiségjegyeket, s azok mennyire függnek a születési sorrendtől, de lehetőleg mástól nem. Eleinte ismert személyeket vizsgáltak (pl. Francis Galton, maga kilencedig gyerek, tudósok születési sorrendjéből vonta le a következtetést, hogy az elsőszülöttekből inkább lesz nagy koponya). Ebben az esetben viszont családok között vetnek össze jellemzőket, ami a családok genetikája vagy nevelési elvei nagyban befolyásolnak. Például az elsőszülöttek okossága mögött olyan egyszerű ok is lehet, hogy a magasan képzett és/vagy tehetősebb szülőknek kevesebb gyerek van, s így nagyobb valószínűséggel találunk közöttük elsőszülöttet (tehát egy véletlenszerűen kiválasztott elsőszülött valószínűbb, hogy egy kevésgyerekes család sarja, mint egy véletlenszerűen kiválasztott nem elsőszülött).

A családon belüli összehasonlítás az előző problémákat kiküszöböli. De itt is lehet módszertani banánhéj, amin elcsúszhatnak az eredmények. Korábban alkalmazták azt a módszert, hogy megkérdeztek egy gyereket magáról és a többiekről. Természetesen az ember magát és testvéreit máshogy látja, ezzel növelve a különbséget. Továbbá különböző korú gyerekekről beszélünk, akik személyiségérésüknek különböző fázisában vannak. Nehezen lehet összehasonlítani a 11,5 éves lányom személyiségét, a 10 éves fiaméval, pláne a 3,5 éves fiaméval. A kísérletek sajátsága, hogy nem lehet megkérdezni mindenkit pontosan ugyan abban a korban (a kísérletek ritkán futnak ilyen hosszan).

Német, angol és amerikai adatokat egyesítettek, amelyekben mindenki külön lett felmérve, családon belül is felmérték a gyerekeket (családok közöttire mindig van adat). A korkülönbséget pedig pszichológiából ismert korfüggő módosítókkal próbálták kiküszöbölni. Végül tízezres nagyságrendű mintát elemeztek a kutatók, ami lehetővé teszi kis különbségek kimutatását is.

Az intelligenciára kimutatható, szignifikáns, de igen csekély mértékben csökken a születési rangsorral. A különbség olyan 1,5 IQ pont körül van. Az találták, hogy egy véletlen elsőszülött 52% valószínűséggel okosabb egy véletlenül kiválasztott másodszülöttnél (ami egyben azt is jelenti, hogy egy véletlenül kiválasztott másodszülött 48% valószínűséggel okosabb egy véletlenül kiválasztott elsőszülöttnél). Csak családon belül nézve az adatokat 10 testvérpárból 6-ban az elsőszülött az intelligensebb.

A személyiségjegyek tekintetében az 5-ös felosztást alkalmazták, ami úgy tűnik bevett (extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, neurocitás, nyitottság az újdonságra). Ebből négy esetben semmilyen hatást nem tudtak kimutatni. Egyedüliként az újdonságra nyitottság (intellektus) esetben volt különbség, ami egybevág az IQ teszteken mért csekély különbséggel. Az idősebb testvérek inkább vallották magukat "nyitottnak az új ismeretekre", mint a kisebbek. Ennek hátterében az is lehet, hogy az idősebb testvérek folyamatosan "okosabbak" a kicsikhez képest egyszerűen a koruknál fogva, s így megmarad bennük, hogy ők az "átlaghoz képest" okosabbak (ekkor már az IQ hatását kiszedtük a személyiségből).

A bejegyzés elején kategorikusan kijelentettem, hogy nincs hatása a születési sorrendnek. Van. A kérdés, hogy ezt észre fogjuk-e venni. A szórás tizedének megfelelő különbségekről beszélünk. A tulajdonság szórása (változatossága a populációban) az a nagyságrendnyi eltérés, amit képesek vagyunk észrevenni. Annál lényegesen kisebbet nem. Látni fogjuk a gyerekünkön, hogy 1 ponttal kisebb vagy nagyobb az IQ-ja a testvérénél? (pláne úgy, hogy fordítva is lehet, az esetek 40+%-ban a fiatalabb testvér az okosabb)

A gyermekeink között vannak különbségek. Mindannyian egyediek vagyunk. Mindannyian egy kicsit más családban növünk fel. Minden befolyásol minket. De szerencsére az, hogy hányadiknak születtünk a családba, nem.

Hivatkozott irodalom

• Rohrer, J. M., Egloff, B. és Schmukle, S. C. 2015. Examining the effects of birth order on personality. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(46): 14224-14229
• Damian, R. I. és Roberts, B. W. 2015. Settling the debate on birth order and personality. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(46): 14119-14120

Kitennél valakit több áramütésnek némi pénzért?

Vegyünk egy morális döntési helyzetet. Dönthetsz arról, hogy valaki több elektrosokkot kapjon és ezért cserébe te több pénzt kapsz. Mi tennél? Vagy inkább, mit tenne az átlag ember?

Elmélkedj egy kicsit a kérdésen!

Még egy kicsit!

Pontosítom a kérdést. Két opció között választhatsz. Az egyikben 7 áramütést kap egy számodra ismeretlen, téged nem látó személy (tényleg megkapja!), aki nem tud ellened semmit tenni (azaz nem fog ő dönteni a te áramütéseidről), te meg kapsz 10 angol fontot (3-4 sört azért lehet belőle venni). Vagy kap a másik 10 áramütést, s te meg is vacsorázhatsz (15 angol font üti a markodat).

Hogy lehessen mihez hasonlítani az eredményeket, ugyanezen döntési helyzetbe egyesek úgy kerültek, hogy a pénz is, de az áramütés is őket éri. Tehát maguknak okoznak több vagy kevesebb fájdalmat, kevesebb vagy több pénzért.

Volt még egy olyan csavar, hogy be volt állítva egy alap választás, s a döntőnek 6 másodperce volt, hogy a másikat válassza. Tehát volt, hogy eleve a több pénzt kapja, s dönthet, hogy pénzért csökkenti a elektrosokkok számát, vagy éppen kevés pénz volt az alapeset, s az elektrosokkok számával ez növelhető.

Az eredmény? Pont az amit vártam, s nem az, amit az emberek zöme (?) rávágna, hogy az eredmény lett: nem nagyon szeretünk másoknak ártani, akkor sem, ha pénzt vesztünk. Saját magunk bántása némi pénzért, az más kérdés, mi tudjuk, hogy mennyit bírunk el.

Az emberek 65-75%-a a mások bántásának elkerülését inkább kereste, mint a saját fájdalom elkerülését. Volt némi nemi különbség is, a férfiakat kevésbé érdekelte saját vagy a mások fájdalma. Minden összefüggött azzal, hogy kicsivel több pszichopata jellemzővel rendelkezünk mi férfiak, mint nők, s ez meg is magyarázza, hogy miért vagyunk kevésbé érzékenyek más/magunk fájdalmára.

A másokról való döntés mindig egy kicsit több időt vett igénybe. Az embereknek morális döntést kellett hoznia. Magunk esetében ez "csak" egy pénz/fájdalom csereviszony kiértékelése.

És itt a fájdalom okozás a lényeg. Mások pénze nem érdekel annyira, mint a sajátunk. Ha ez a döntés csak a pénzről szólna, akkor bizony - ahogy minden szentnek - magunk felé hajlana a kezünk. Akkor is adnánk másnak, de nem értékelnénk más anyagi igényeit előbbre a sajátunknál. A fájdalom okozás viszont más. Az tabu. Akkor is, ha nem látjuk az illetőt, ha sohasem fogunk vele találkozni.

Mi az emberi moralitás alapja? Ezt a kérdést boncolgatjuk, amióta ember az ember. Én személy szerint azt a definíciót szeretem, amit Frans de Waal propagál: Ne bánts másokat!

Azt hiszem van még remény az emberiség számára!

Felhasznált irodalom

Crockett, M. J., Kurth-Nelson, Z., Siegel, J. Z., Dayan, P. és Dolan, R. J. 2014. Harm to others outweighs harm to self in moral decision making. Proceedings of the National Academy of Sciences 111(48): 17320-17325

Megjegyzés: Tudom ez egy régebbi cikk, 2014. októberi, de elég sok cikk tornyosul az asztalomon, némelyik szerencsésen a kezembe kerül, s ha érdekes, akkor ide a blogra.

A szándékos károkozást jobban elítéljük

Amikor leírtam a címet valami megmozdult bennem, hogy mégis miért akarok írni olyanról, ami ennyire nyilvánvaló? Pont azért, amiért ez ennyire nyilvánvaló. Nekünk az a "normális" hogy ugyanazon negatív kimenetelű cselekedet súlyosabbnak tűnik, amennyiben az elkövető direkt el akarta követni az adott cselekedetet. Más megítélés alá kerül a véletlenül betört ablak, mint a direkt bedobott. Más egy véletlenül elrontott parkolásból eredő karcolás az autón, mint egy szándékos rongálás, akkor is, ha a javításnál pontosan ugyanannyit kell fizetni. Mégsem tudjuk annyira okolni a véletlen, szándékolatlan cselekedeteket, mint a szándékosakat.

Egy közgazdasági értelemben racionális világban az 1000 forint kár, az 1000 forint kár. S teljesen mindegy, hogy szándékos vagy véletlen cselekedet következménye (vö. javítások költsége). A társadalom szempontjából viszont nagyon nem mindegy, hogy embertársaink hajlamosak-e kárt okozni társaiknak vagy sem.

A kérdéskört hipotetikus szituációkra adott válaszok alapján lehet vizsgálni. Az első tanulmányban a történet szerint egy vállalat igazgatója rossz befektetést eszközölt, aminek következtében a részben profit alapon fizetett munkatársak kevesebbet vihettek haza. Kétféle történet volt, az egyikben az igazgató egyszerűen rosszul döntött, előfordul a befektetések terén. A másik esetben tudta, hogy a befektetés nem az igazi, de szerette volna látni, hogy munkatársai többet dolgoznak, amennyiben megtapasztalják, hogy kicsit visszaesik a fizetésük. Értsd az első esetben nem volt szándékos a hiba, a másikban a vezérigazgató direkt ki akart babrálni beosztottjaival. A kísérletben részt vevők jól azonosították, hogy az ő általuk hallott verzióban szándékos vagy szándékolatlan volt-e a rossz befektetés. A kár mértékét ("Szerinted a vezérigazgató befektetése mennyi kárt okozott a beosztottjainak?") egy 0-100 skálán értékelve viszont a szándékos esetben lényegesen magasabb értékeket adtak az emberek. Tehát a kárt nagyobbnak érzékelték. A következő kísérletben megkérdezték a részt vevőket, hogy szerintük a vezérigazgató mekkora kárt okozott a társadalomnak. Ebben nem volt különbség, annak ellenére, hogy szerintem az emberek pontosan ezért tartják megengedhetetlennek az ilyen cselekedetet. Van valami zsigeri az ilyen reakcióinkban, amit nehéz a kísérletekkel jól vizsgálni. A - közgazdasági értelemben vett - racionális énünk előhívható. És szerintem pontosan ezt történt ebben az esetben is, a "társadalom" (akármit is jelentsen ez) nem szenvedett kárt, a beosztottak fizetése lett kevesebb. A zsigeri nemtetszésünk a jelenre vonatkozik. Például egy harmadik kísérletben azt nézték, hogy megváltozik-e a válaszadók kárbecslése, amennyiben tudható, hogy a szándékos "elkövetőt" elkapták és kirúgták állásából (azaz a jövőben nem tud ilyet elkövetni). Nem változtat az eredményeken, ez pont olyan rossz, mintha nem rúgják ki, a szándékos kár már megtörtént.

A szándékosság kizárható természeti katasztrófa / rossz időjárás esetén. Így végeztek olyan kísérletet is, amelyben a történet egy kiszáradt folyóról szól, ami mindenféle károkat okozott a helyieknek, a rossz terméstől kezdve egészségügyi problémákig. Az ok az egyik esetben az eső hiánya volt, a másikban pedig egy feljebb élő gazda, aki elterelte a folyócskát. A feladat az volt, hogy 7 egymás után, de viszonylag gyorsan bemutatott költségelemet adjanak össze és mondják meg, mennyi a teljes kár dollárban. A helyes válasz $2.862 volt. A szándék nélküli esetben ezt lényegében vissza is adták a részt vevők (átlagos válasz $2.753). Szóval az emberek képesek összeadni. De nem akkor, amikor valaki szándékos cselekedetéből származott kár. Az átlagos kárbecslés abban az esetben $5120 volt, ami majdnem kétszerese a tényleges összegnek. Hiába próbálták ösztönözni az embereket a pontosabb összeadásra (a legjobban összeadó 5% több pénzt kap a kísérletben való részvételért), vagy a kísérleti utasításban explicit utalni arra, hogy most csak 7 szám összegére vagyunk kíváncsiak, s kéretik külön megadni, hogy mennyit fizettetnének még a rosszt tevővel, az emberek felülbecsülték az összeget. Majdnem annyira mint az első esetben. Fontos megint leszögezni, hogy amikor nem emberi cselekedet állt a kár mögött, akkor az emberek jól adták össze a számokat.

A kutatócsoport következő (és nemrég publikált) tanulmányában hasonló kérdést járnak körül egy más történettel. Egy idősek otthonában dolgozó összekeveri a gyógyszereket, ami mindenféle kellemetlenséget okoz az ott lakóknak. Senki nem hal meg, de többen orvosi kezelésre szorulnak. A többi dolgozó a gyógyszerek hasonlósága következtében nem vette észre (nem vehette észre) a cserét. A történet egyik változatában véletlen felcserélés történt. A másikban a dolgozó direkt keverte össze, hogy ezzel megleckéztesse a néha bizony nehézkesen kezelhető öregeket. Elvégezték az összeadogatós kísérletet is, ugyanaz jött ki. Viszont az új tanulmány fő kérdése az volt, hogy mi jár az emberek fejében. Tényleg a büntetésen, valakinek az okolásán elmélkedünk, amikor szándékos károkozásról hallunk? Öt feladat közül választhattak:

1. Mond el, hogy mennyire kéne, ha egyáltalán kell, megbüntetni az olyanokat, mint az ápoló, s mennyire kéne elítélni morálisan?
2. Tölts ki egy rövid kvízt az amerikai egészségügy költségeiről.
3. Nézz meg egy egészségügyi reklámot és elemezd ki azt.
4. Mond el véleményedet az idősek ápolásáról Amerikában
5. Válaszolj különböző kérdésekre az idős-ápolással kapcsolatban

A feladatok véletlen sorrendben voltak listázva. Azt nézték, hogy hányan választják az itt 1-es feladatként jelzettett. Ugye ha éppen az amerikai egészségügy borzalmai járnak az eszükbe, akkor a 4-es fogja választani, ha a költségek (a történetben arról is volt szó), akkor a 2-est, ha a gonosz egészségügy becsapásai, akkor reklámot fog jól "megelemezni". A kutatók úgy gondolták, hogy amennyiben a büntetésen jár az illető agya, akkor az 1-est választja. És igen, a szándékos gyógyszercserés történet után többen választották ezt a feladatot. A többi feladat választására nem volt hatással a szándékosságnak (mert a többit is választották).

A lényeg? Hogy bizony a szabályok megszegését, a szándékos károkozást reflexszerűen büntetjük (büntetni akarjuk).

Hivatkozott irodalom

Ames, D. L. és Fiske, S. T. 2013. Intentional harms are worse, even when they’re not. Psychological Science 24(9): 1755-1762
Ames, D. L. és Fiske, S. T. 2015. Perceived intent motivates people to magnify observed harms. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(12): 3599-3605

Éhesen többet vásárolunk

A kísérlet alapvetően nem a vásárlásról szól, hanem arról, hogy az éhség hogyan változtatja meg a világhoz való viszonyunkat. Az egyértelmű, hogy éhesen élelmiszert vásárolni nem jó ötlet, biztosan többet fogunk venni. Tapasztalat. A kérdés, hogy megnövekszik-e a vágyunk az ehetetlen dolgok iránt is. Azaz az élelem beszerzésének vágya beindít-e mindenféle más "szerzési" vágyat.

Úgy tűnik igen.

Első kísérlet (igazából a második volt, de az első nem érdekes). Álljunk meg egy büfé előtt kísérleti alanyokat keresve, akik éppen ettek, vagy akik éppen enni készülnek. Az utóbbiak biztosan éhesebbek is. Kérdezzük meg mennyire éhesek, milyen a hangulatuk, mennyire szeretnének bizonyos ételeket és tárgyakat, illetve mi a véleményük róluk. Fontos ez a megkülönböztetés, az egyik a megszerzésről szól, a másik arról, hogy mennyire tetszik nekünk az adott dolog (egyszerű dolgokról volt szó, mint egy USB kulcs, egy számítógép egér vagy egy órás fürdőbelépő). A 10 "dolog" közül, amit tetszés és megszerzés szerint pontozni kellet 5 tárgy volt, 5 pedig étel. A részt vevők evés előtt jobban szerették az ételeket, mint utána. A tárgyak tetszésindexe nem változott az éhséggel. A megszerzésük vágya viszont igen. Nemcsak az ételek megszerzésének vágya nőtt meg éhesen, hanem bizony a nem ételeké is.

No de ez hipotetikus kísérlet volt. Mondani bármit lehet. Most megint legyenek emberek, akik különböznek éhségükben (bemondás alapú) és egyfajta termékbemutatón gemkapcsokat mutattak nekik. Sőt mintát is vihettek haza belőle. Mindenki megmondhatta, hogy mennyi gemkapcsot vinne haza. Az éhség nem befolyásolta, hogy mennyire tetszett nekik a gemkapocs, ellenben éhesen többet vittek haza belőle.

A éhséget is tegyük konkrétabbá, hátha az emberek nem jól mérik fel a saját éhségüket. Szóval hívjunk el egy adag embert egy sütiízlelés próbára. Kérjük meg őket, hogy az előző 4 órában ne egyenek, az jót tesz az ízek teljességének felfedezésében (vagy legalábbis éhesek lesznek, s nekünk most ez a lényeg). Mindenféle töltelék feladatot végeztessünk velük, no meg vegyük elő a gemkapcsokat és kérdezzük meg mennyire szeretik őket és mennyit vinnének el. Egyesek a kérdések után ízlelhették meg a sütiket (meg is ehették őket), másik meg előtte (nekik külön javallották, hogy egyék meg, úgy jobb az ízlelés). Szóval voltak akik éhesek voltak és voltak, akik nem (hiszen most sütiztek be). Az eredmény ugyan az: éhesen több gemkapcsot vittek magukkal.

No de a gemkapocs ingyen volt. Pénzt is hajlandóak vagyunk többet költeni? Igen. Egy plázában egy olyan bolt előtt, ami főleg nem élelmiszert árul "vadásztak" alanyokra. Manapság minden boltban lehet kapni csokit (a már bezárt Baumaxban is volt a pénztár körül) és egyéb "snack"-et. Az emberek azonban nem ezért mennek az ilyen boltokba és zömében nem is vettek élelmiszert (81 emberből csak 1). Az emberektől elkérték a számlát (beleegyeztek) és lemásolták, valamint megkérdezték, hogy mennyire éhesek, mennyi időt töltöttek a boltban és milyen a hangulatuk. A végeredmény az, amit már várunk: többet költöttek, akik éhesebbek voltak.

Éhesen ne menj vásárolni!

Hivatkozott irodalom

Xu, A. J., Schwarz, N. és Wyer, R. S. 2015. Hunger promotes acquisition of nonfood objects. Proceedings of the National Academy of Sciences 112(9): 2688-2692