Anyanyelv helyett "születésihelynyelv"

Az anyanyelv kifejezés azt sugallja, hogy ezt a nyelvet édesanyánktól sajátítjuk el. Ez az olyan homogén nyelvű környezetben, mint Magyarország (vagy Európa zöme), akár természetes is. De valójában az édesanya első nyelve határozza meg a következő generáció által használt nyelvet?

A születési helyen használt nyelv lesz az elsődleges nyelve a gyermekeknek, függetlenül a szüleik nyelvétől.

Ezen a kijelentésen nem lepődünk meg, bár itt érdemes lenne megkérdezni a külföldre szakadt családtagjainkat és ismerőseinket. Mi a gyermekük elsődleges nyelve? Gyanítom a magyar. Az itt ismertetendő tanulmány nem Európában, hanem Indonéziában vizsgálódott, ahol igen nagy számú nyelvet beszélnek ma is, s akár szomszédos falvak nyelve is más lehet. Zömében az ausztronéz nyelvcsaládhoz (további információk itt) tartozó nyelvet beszélnek, de találunk itt pápua nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélőt is. Mindehhez hozzátartozik, hogy tartják azokat a szokásokat, amelyek meghatározzák, hogy kinek honnan kell házasodnia. E tekintetben négy lehetőség adódik: (1) mindenki a szülőhelyén marad és ott házasodik, (2) mindenki a szülőhelyétől eltérő helyre házasodik, s ott is fog élni, (3) a férfiak a szülőhelyükön maradnak, a nők viszont másik településre mennek férjhez, és (4) a nők maradnak helyben és a férfiak nősülnek egy másik településre vándorolva.

Sumba és Timor szigeteken a vizsgálatba vont települések és azon nyelvi megoszlása. A Bunak (pápuai nyelv) kivételével a többi nyelv ausztronéz.

A vizsgálatokat Timor és Sumba szigeteken folytatták. Az utóbbin a települések egynyelvűek, míg az előbbiben egy-egy településben több nyelv is egymás mellett élhet. A települések zömében a férfiak maradnak a szülőhelyükön (patrilokális családmodell), de Timor közepén, Wehali környékén több matrilokális (nők maradnak a születési helyükön) falu is található. A kutatásban feljegyezték a személyek elsődleges nyelvét, genetikai mintát vettek tőlük és feljegyezték a családfájukat a nagyszülőkig visszamenőleg.

A genetikai vizsgálatok alapján rokonságot lehet vizsgálni a vizsgálatba vont személyek között. Amennyiben az Y kromoszómájuk hasonló úgy apai ágon rokonok (az Y kromoszóma csak férfiakban van, így apáról fiára öröklődik). Az anyai rokonok viszont a mitokondriális genomjukban hasonlóak, amit mindenki az anyukájától kap. Mivel mindkét jel együtt csak férfiakban van jelen, így csak férfiakat vizsgáltak.

A patrilokális társadalmakban az apai ágon való rokonság erősen korrelált az azonos nyelvvel, míg a matrilokális társadalmakban a nőági rokonok "születésihelynyelve"¹ volt hasonló. Tehát az elsődleges nyelvet az határozza meg, hogy ki hol nő fel és nem az, hogy az édesanyja milyen nyelvet beszél. Természetesen nem minden vándorlás jár nyelvváltással, hiszen a közeli falvakban hasonló (általában azonos) nyelvet beszélnek (főleg Sumbán).


A vizsgált személyek közötti rokonság messze távolabbi volt mint, amire szokásosan emlékezünk (a közös ősök a történelem homályába vesznek). A genetikai távolság (és így a szétválás becsült ideje) és a beszélt nyelv azonossága vagy mássága alapján becsülhető, hogy milyen gyakran váltanak nyelvet az egyes leszármazási vonalak. A nyelvváltás átlagos valószínűség 0,5% generációnként (0,3%–1%). Tehát igen sokáig, több ezer évig változatlan egy egy leszármazási vonalon a nyelv.


Ez egyrészt azt jelenti, hogy egy-egy leszármazási vonal nagyon együtt tud maradni és a kultúra is változatlan sokáig. Sőt a közös gén és kultúra tovább megmaradhat, mint amilyen sokáig egy nyelv fennmarad, azaz egy leszármazási vonal együtt is cserélheti a nyelvét.


Timor közelmúltjában volt némi felfordulás, ami jelentősebb populációs mozgást eredményezett (migráció). Ennek ellenére a nyelv és a leszármazási vonal együttmaradása nem változott. Sőt, a többnyelvű falvakban is igaz ez a jelenség, azaz az egyes leszármazási vonalak megtartják a nyelvüket a jelenlévő többi nyelv ellenére.


A kultúra nagyon erősen képes összetartani a népeket, sokkal inkább, mint önmagában a közös leszármazás. A génáramlás messze szabadabb lenne, de a nyelvi határok ennek korlátot szabnak. Azon elmélkedem, hogy mond-e ez számunkra valamit. Egyrészt Magyarország viszonylatában azt látjuk, hogy bár genetikailag nem nagyon térünk el a környező népektől, nyelvünket meg tudtuk tartani. Azaz a nyelv sokkal stabilabban öröklődik, mint a gének. Adhat-e ez alátámasztást annak, hogy esetleg sokkal régebben beszélnek a Kárpát-medencében magyarul, mint az gondolnánk?

¹ Tudom, hogy ez így helyesírásilag nem helyes, de az anyanyelv mintájára itt pontosabb.

Hivatkozott irodalom

Lansing, J. S., Abundo, C., Jacobs, G. S., Guillot, E. G., Thurner, S., Downey, S. S., Chew, L. Y., Bhattacharya, T., Chung, N. N., Sudoyo, H. és Cox, M. P. 2017. Kinship structures create persistent channels for language transmission. Proceedings of the National Academy of Sciences 114(49): 12910–12915

Evolúciós változások a jelen emberében

Négy évvel ezelőtt (ez a blog 5. éve) azzal a kérdéssel kezdtem, hogy van-e evolúció az emberi populációban? Ez a kérdés az egyre több molekuláris adatnak köszönhetően egyre jobban vizsgálható. Nem csak az elmélet mondatja velünk, hogy kell lennie evolúciónak jelenleg is, de az adatok is ezt támasztják alá.

Vegyünk egy jó adag embert, akik túl vannak a reproduktív korukon. Nőknél ez nagyjából 45 év felett, férfiaknál 50 év felett (kivételek tudjuk vannak). Kérdezzük meg – vagy vegyük elő az adatbázisból –, hogy hány gyermeket szültek / nemzettek. Ez legyen az életükben elért szaporodási siker. Mivel az emberi gyermekhalandóság igen alacsony, ez igen jól korrelál a rátermettséggel.

Amennyiben ismerjük az egyedek fenotípusát, ami ugye akármi lehet a magasságuktól kezdve, a testtömeg indexen át az iskolai végzettségükig, akkor a fenotípusos jelleg és a gyerekszám korrelációja mond valami arról, hogy mennyire erős irányító szelekció hat az adott tulajdonságra. Először ezt a korrelációt vizsgálták egy igen nagy brit adatbázisban, amiben a személyek több tulajdonsága (beleértve a gyerekszám) szerepel. A szelekció ereje gyenge, de több tulajdonságra szignifikánsan eltér nullától. Érdekes – de nem meglepő –, hogy nőkre és férfiakra más a szelekció, bár általában az iránya azonos.

A legerősebb szelekció arra hat, hogy minél előbb legyen egy nőnek gyereke. Az első szülés ideje minél alacsonyabb, annál magasabb a várható gyerekszám (rátermettség). Nem az első cikk, amely ezt kimutatja. Ezzel összefüggésben az első menstruáció idejének korábbra tolódására is van szelekció. Viszont a reproduktív kor kitolására (menopauza korának emelésére) nagyon gyenge vagy nincs is szelekció.

Ehhez hozzátartozik, hogy az iskolázottság fordítottan arányos az első gyerekvállalás idejével. Ez a kettő együtt egyben azt is okozza, hogy az iskolázottság önmagában negatívan korrelált a rátermettséggel (érts a kevésbé iskolázottak terjednek). A helyzet nem ennyire rossz. Ha kivesszük a korai szülés hatását, akkor a trend megfordul. Az iskolai végzettség –, ami reményeink szerint azért valamennyire korrelál az ésszel – pozitívan hat a gyerekszámra. Ez a hatás viszont gyenge. Az iskolában töltött évek kitolják az első gyerekvállalás idejét, s ez jobban hat a populációnövekedésre, mint a pozitív hatása az észnek. Amennyiben ez a trend folytatódik, akkor bizony az az emberiség elhülyüléséhez fog vezetni. Ez viszont nem holnap fog megtörténni (akármit is gondolunk a mai helyzetről), sőt a nem túl erős hatások következtében évszázadok - évezredekben mérhető az ideje, hogy látványos változás legyen. Ennyi idő alatt bőven megváltozhatnak a trendek.


Kevésbé lehangoló eredmény, hogy a magasságra is van szelekció. Valahogy mindig éreztük, hogy a magasabb férfiaknak valahogy egyszerűbb párt találnia. Igen, van ilyen hatás (több gyerekük van), de a hatás gyenge vagy lehet, hogy nem is létezik. Ellenben a nők alacsonyságára erősebb szelekció van. Valamiért kedveljük az alacsonyabb hölgyeket. És ez az oka, hogy miért nem fog folyamatosan nőni az emberi testmagasság: a férfiak magasságra való szelekcióját kiegyenlíti a nők "alacsonyságra" való szelekciója. A nem okoz egy bizonyos fokú különbséget a magasságban, de azt alapvetően olyan gének határozzák meg, amelyek nem nemfüggőek.

A magasság és a becsült relatív rátermettség viszonya férfiakra (fekete vonal) és nőkre (piros vonal). A relatív rátermettség a gyerekszám osztva az átlagos gyerekszámmal. Az oszlopok a magasságeloszlást jelölik. Az átlagos hölgy kicsit magasabb 160 cm-nél, míg az átlagos férfi olyan 175 cm. A rátermettség szempontjából a nőknek olyan 155-158 cm-nek kéne lennie, míg a férfiaknak kicsit 180 felett.

Érdekes továbbá, hogy pozitív szelekció hat a testtömeg index, a csípőkerület és derékbőség  növekedésére férfiaknál. Miért jobb kissé elhízott férfinak lenni, nem tudom (személyes tapasztalat: nem jó. Bár az átlaghoz képest több gyerekem van).

Nők és férfiak mérhető jellemzőinek genetikai korrelációja a teljes élettartamra vonatkozó reproduktív értékkel (gyerekszám). A negatív érték azt jelenti, hogy kisebb érték nagyobb gyerekszámot eredményez, míg a pozitívnál a nagyobb érték a jobb (a gyerekszám szempontjából). Csak a *-al jelöltek szignifikánsak, a többi mintha nem is létezne.

Az adatok egy brit adatbázisból származnak, amelyből csak a fehér britekre vonatkozó adatokat vették elő (magyarázat, mert abból van elég, de sejtem azért, hogy ne tűnjenek rasszistának). Ez azt is jelenti, hogy az eredmények szigorúan csak a brit társadalomra érvényesek. Egyes eredményeik gyanítom érvényesek világszerte.

Hivatkozott irodalom

Sanjak, J. S., Sidorenko, J., Robinson, M. R., Thornton, K. R. és Visscher, P. M. 2018. Evidence of directional and stabilizing selection in contemporary humans. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(1): 151–156

Már megint újra kell írni az ember evolúciós történetét?

Röviden: Nem.

Valamikor még a nyáron (2017) jött a hír, hogy megint újra kell gondolni az ember evolúciójáról alkotott képünket. Szerencsére a magyar hír címe óvatos, "Egy új felfedezés megváltoztatja, amit a modern emberről gondoltunk". Szinte minden felfedezés megváltoztatja azt, amit eddig gondoltunk, de gyökeresen ritkán írja újra a világszemléletünket.

Az emberi evolúcióról való gondolkodásunk gyökeres változása akkor következett be, amikor elvetettük, hogy egy szép láncolatra húzzuk fel a leleteket, amelyek egyre inkább hasonlítanak a mai emberre. Nem minden lehet közvetlen elődje az mai embernek, de az oldalágak – mint a neandervölgyi – is hagyhatnak örökül géneket számunkra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szorosan értelmezett faji elkülönülés nem történt meg. Megtanultuk iskolában, hogy a faj az, amelynek egyedei egymással termékeny utódokat képesek létrehozni. Amennyiben a neandervölgyiek genetikai hagyatéka az európai és ázsiai emberpopulációkban kimutatható, de az afrikaiban sem, az azt jelenti, hogy a modern ember (Homo sapiens) és a neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis) egymással sikeresen szaporodott. Akkor miért nevezzük külön fajnak? Mert olyat mégsem mondhatunk, hogy olyanok vagyunk, mint a neandervölgyiek. Valahogy nem venné be a gyomrunk. És persze megtanuljuk, hogy mennyire máshogy néztek ki (hátrafelé álló, de a mienknél nagyobb agykoponya, erős szemöldökeresz, stb.). De, ha jönne velünk szembe egy a körúton, akkor legfeljebb migránsnak néznénk (valószínűleg sötét bőre volt, sok rekonstrukcióval ellentétben), s nem egy másik fajnak.

Az előbbieket szem előtt tartva értékeljük az új leleteket amelyek a Jebel Irhoud-nak nevezett ásatási helyszínről kerültek elő. Az ásatási helyszínt az 1960-as években tárták fel először, amikor már találtak (ős)emberi maradványokat (egy majdnem teljes koponya, egy felnőtt agykoponya, egy gyermeki állkapocs, medencecsont és végtagcsontok). A korukat először 40 ezer évesre tették, majd 160 ezer évesre. Ez bele is illet a korábbi elképzelésbe, hogy az ember valamikor 200 ezer éve jelent meg Kelet-Afrikában, s utána terjedt szét előbb Afrikában, majd Eurázsiában.

A jebel irhoud-i (Marokkó) ásatási helyszín. A bal fenti kis térkép mutatja az ásatás helyét, a fényképek pedig a tényleges ásatási helyszínt.

Az új leletek között egy majdnem teljes állkapocs és egy töredékes arc és agykoponya található. A leleteknek a koponyája még kissé hátrafelé áll, s némi szemöldökeresz is kimutatható, de a korábbi ősemberleletekhez képest az arc laposabb (nem előreugró). Az állkapocs nem olyan robosztus, mint a korábbi emberősöké, de továbbra is szétálló (V alakú), míg a mai embernek a szárak végei egy kicsit egymás felé hajlanak. Ezen a koponyán nincs állcsúcs, ami jellemzi a mai embert. A leleteket modern emberként értelmezték a szerzők, bár egyértelmű, hogy archaikus és modern jellegek keverékét viselik magukon.

Az új leletek: (bal) arckoponya (sárgás rész) a korábban talált koponya alapján készült rekonstrukcióra vetítve (kékes rész). Illetve (jobb) az állkapocs.

 A leletek datálásához az új feltárásnál talált kovakövek termolumineszcenciás kormeghatározását alkalmazták. Az azonos rétegben talált kőeszközök minden bizonnyal az ott élőktől származnak. Koruk így megegyezik a maradványok korával. A kormeghatározás elvi alapja, hogy a felmelegített kristályok (a kova is, ami előszeretettel melegítettek őseink) elektronokat fognak be, minél régebbiek, annál többet. A tárgyat újra felmelegítve az elektronok fény formájában felszabadulnak. Az utolsó felmelegítéskor feltesszük, hogy minden elektron kiszabadult, s minden most felszabadítható elektron azóta került a kristályrácsba. Ez alapján körülbelül 300 ezer évesre teszik a leleteket (a szórás igen jelentős: 383–247 ezer évvel ezelőtti a lelet).

Ez az igen tekintélyes kor korábbi, mint az modern ember megjelenésének 200 ezer évvel ezelőttre tett kora, illetve helyileg sem ott van, hanem Észak-Nyugat Afrikában. És innen jön az ember evolúciójáról való gondolkodás átírása: lehet, hogy korábban és máshol jött létre a modern ember? Esetleg egész Afrikában egyszerre, és Kelet-Afrika nem kitüntetett?

Senki nem születik úgy, hogy "én egy másik fajba tartozom kedves szüleim", a modern ember sem varázsütésre jött létre. Mint ezekből a leletekből is látszik, az a jellegegyüttes, amit modern embernek nevezünk, fokozatosan jött létre. Egyes elemei már ebben a 300 ezer éves leletben is megvannak. De nem minden. Így az a kijelentés, hogy biztosan modern emerről van szó és nem archaikus formáról, is vitatható. Azt sem vitatta senki, hogy emberszerű élőlény élt egész Afrikában, sőt a neandervölgyiek és a gyeniszoviaiak Eruázsiában is széles körben elterjedtek. Szóval három kontinensen már egy ideje volt egy nagyjából emberszerű lény (a Homo nemzettség tagja). Azt, hogy pontosan hova rakjuk a faji határokat önkényes. Természetesen jobban hangzik, s jobb publikációt eredményez egy korábbi lelet, amit eladhatunk emberiként, mint egy későbbi. Pedig a lelet és a kormeghatározás azt is megengedné, hogy 247 ezer éves archaikus emberformának nevezzük a leleteket és akkor, nem is olyan meglepő az egész.

Fontosak ezek az új leletek. Finomítják az elképzelésünket saját fajunk evolúciójáról. Nagyon meglepőt a recens történetről azonban én már nem várok.

Hivatkozott irodalom

• Hublin, J.-J., et al. 2017. New fossils from Jebel Irhoud, Morocco and the pan-African origin of Homo sapiens. Nature 546: 289–292.
• Richter, D., et al. 2017. The age of the hominin fossils from Jebel Irhoud, Morocco, and the origins of the Middle Stone Age. Nature 546: 293–296.

Képes-e etetni magát Afrika?

A rövid válasz az, hogy nem. Afrika jelenleg sem képes elég élelmet termelni, s ez a közeljövőben sem fog jelentősen változni. Pedig lehetne elég élelmet termelni Afrikában.

Körülbelül két éve írtam arról, hogy globálisan megduplázható a mezőgazdasági termelés. Annak a tanulmánynak a konklúziója, hogy Afrikával gond van. Afrika népessége megkétszereződik vagy megháromszorozódik a következő évtizedekben. És jelenleg sem termel elég élelmet, hogy ellássa önmagát. Azaz élelemből behozatalra szorul.

A Szaharától délre fekvő államokból vizsgáltak tízet (van Ittersum et al. 2016). Ez Fekete-Afrika vagy Szubszaharai Afrika, s általában, amikor Afrikáról szólunk, akkor ezt értjük Afrika alatt. Észak Afrika inkább tartozik a Meditterániumhoz. A vizsgált államok Burkina Faso, Ghána, Mali, Niger, Etiópia, Nigéria, Kenya, Tanzánia, Uganda és Zambia.

Szubszaharai Afrika (szürkített országok) és a 10 vizsgált ország (feketével).

Ország	Népesség (2017)	Népesség 2050-ben (millió fő)	Népességnövekedés 2010-hez képest	Gabonaszükséglet 2010-hez képest 2050-ben	Gabona a megművelt területek %-ban
Burkina Faso	20	43	2,75x	3,04x	74
Ghána	29	50	2,06x	3,72x	34
Mali	18	45	3,25x	3,65x	60
Niger	20	72	4,54x	5,08x	70
Etiópia	102	188	2,5x	3,14x	48
Nigéria	186	399	2,16x	2,37x	40
Kenya	48	96	2,33x	3,46x	45
Tanzánia	55	137	3,05x	3,81x	44
Uganda	41	102	3,00x	3,96x	25
Zambia	16	43	3,25x	5,19x	35

Az önellátás képességét gabonafélék tekintetében nézték. A gabonafélék ebben az esetben a kukorica, a rizs, a búza, a köles és a cirok. A napi kalóriabevitel több mint felét gabonákból biztosítják ezeken a vidékeken (máshol is). a gabonák tekintetében Afrika önellátó képessége 80%, azaz nem termeszt elég gabonát, hogy szükségleteit ellássa. Afrika népessége meg fog kétszereződni vagy megháromszorozódik a következő évtizedekben. Tehát hasonló termelés – termelés növekedés – mellett egyre kevésbé képes etetni a saját népességét. Az előrejelzés szerint 33–48%-ra csökken az önellátási képesség

Az egyes kontinensek (A) és a vizsgált országok (B) önellátási képessége. 1-es értéknél önellátó egy kontinens/ország. Észak- és Dél-Amerika, Európa és Ausztrális & Új Zéland önellátó. A többi kontinens nem. Afrika és Közép-Amerika a legkevésbé önellátó. A vizsgált országok közül is van, amelyik képes elég gabonát termelni (Mali, Zambia, Niger, Burkina Faso) és a többség nem.

A tanulmányban először azt nézték meg, hogy a jelenlegi megművelt területeket nézve elérhető-e magasabb termelés. Igen. Öntözés nélkül is 20–50%-al növelhető a hozam a megfelelő vetőmagok, művelési technikák és műtrágyázás mellett. Az elérhető elméleti maximum hozam 80%-nak elérésével (e felett már nagyon nem éri meg a termelésnövelés) – ami a jelenlegi trendek mellett nem lesz meg – Burkina Faso, Etiópia és Mali önellátóvá, sőt exportőrré lép elő, de Uganda és Tanzánia még 75%-át sem termelné meg a szükséges gabonának.

Tehát új területeket kell művelés alá venni. Ez sajnos általában erdők kivágását jelenti, tehát környezetvédelmi szempontból nagyon rossz megoldás. Sőt, egyes országokban nincs elég új terület, hogy az önellátás megoldható legyen. A legjobb mezőgazdasági területeket már művelés alá vették. Amelyek maradtak, azok kevésbé jó területek, amelyeken kisebb termelékenység érhető el.

Lehetőség van még a gabonatermelés szerkezetének megváltoztatására. A kukorica adja a legnagyobb kalória/hektár termelésének lehetőségét, tehát a többi gabona rovására növelnék a kukorica részarányát

• A tanulmány nem vette figyelembe a klímaváltozás hatását, ami a terület jó részén negatív lesz. Az extrém melegek és a szárazságok külön-külön 10-10%-al csökkenthetik a gabonatermelést (Lesk et al. 2016). A klímaváltozás hatására az ilyen extrém időjárási események egyre gyakoribbá válnak, ezzel növelve a mezőgazdaság kockázatát és csökkentve a termelést.
• A trópusi / forró éghajlatú országokban olyan mezőgazdasági termékek is előállíthatóak, amelyek máshol nem (vagy kevésbé). Ilyen a kávé, a kakaó,  a gyapot és az olajos magvak. Anyagi szempontból ezeket érdemes termeszteni, ami csökkenti a rendelkezésre álló földterületet a gabonák számára. Viszont az így megtermelt jövedelemből importálható máshonnan gabona.
• A terményeknek stabil felvevőpiacra van szükség. Sőt lehet, hogy védővámokra is. A farmerek nem azért fognak termelni, hogy elérjenek valami globálisan jó célt, hanem, mert megéri nekik.
• Bár elméletileg jócskán növelhető a termelékenység, ehhez szükséges egy megfelelő kutatóbázis és megfelelő intézményi háttér, hogy az eddigiekhez képest gyorsabb fejlesztés megtörténjen. Ennek a megléte igencsak kérdéses. Pedig a mezőgazdaság fejlesztése minden érintett országnak elemi érdeke. A városállamok, mint Szingapúr, kivételével nem lehet úgy gazdaságilag jelentősen fejlődni és iparosodni, hogy előbb nem fejlődik a mezőgazdaság. Nem lehet átugrani a mezőgazdasági állami létet. Amikor elég élelmet termel egy ország, onnantól kezdhet majd iparosodni. Így Afrika felemelkedésének az egyik kulcsa a mezőgazdaság javítása.

A konklúzió az, hogy az elvi lehetőség megvan arra, hogy Fekete-Afrika ellássa saját magát. Ez viszont valószínűleg nem fog realizálódni. Így behozatalra szorul, amit viszont nem tud kifizetni (ha igen, akkor az meg iszonyú környezetszennyezéssel jár). Az éhezés így maradni fog Afrikában, ami az egyik oka a migrációnak. Szóval nem várható, hogy javulna a helyzet.

Hivatkozott irodalom

• van Ittersum, M. K., et al. 2016. Can sub-Saharan Africa feed itself? Proceedings of the National Academy of Sciences 113(52): 14964–14969.
• Lesk, C., Rowhani, P., Ramankutty, N. 2016. Influence of extreme weather disasters on global crop production. Nature 529(7584): 84–87.

Maci a bodzásban nem eszi a halat

A történet három szereplője a kodiak-medve (Ursus arctos middendorffi), a vörös lazac (Oncorhynchus nerka) és a fürtös bodza (Sambucus racemosa). A szárazföld legnagyobb ragadozójaként ismert, kodiak-medve a barna medve egyik alfaja. Méretéhez képest nemcsak a lazacot nem veti meg, de a bodza bogyós termését sem. A málnásban habzsoló medve nem kitaláció.

Az Alaszkához tartozó Kodiak-szigeten a medvék július - augusztusban a több százezer felfele úszó lazacból lakmároznak (akkor finomak, amikor még nem ívtak), majd az ősz elején az akkor érő bodzát eszik. Így lényegében mindig van mit enniük.

A globális felmelegedés megzavarja a szokásos táplálkozási mintázatot.

Az egyre melegebb tavaszok következtében a bodza érése korábbra húzódik, s az utóbbi  évtizedekben egyre jellemző, hogy a lazacok felúszása és a bodza termésének érése átfed. Ez régebben igen ritka esemény volt. A medvék pedig, ha választhatnak, akkor a bodzát választják.

Ez önmagában érdekes, hiszen a bodza messze nem olyan energiadús élelem, mint a lazac. S bár a bodza nem megy sehova, de a lazacot sem túl nehéz elkapni a sekély patakokban, amikor felfele úsznak.

Miért eszik mégis a bodzát? Abban több a szénhidrát, s arra nagyobb szüksége van a medvéknek, mint a fehérjedús lazachúsra. A gond az, hogy így nem biztos, hogy lesz mit ennie a medvéknek szeptemberben. A kétféle élelemforrás jól kiegészítette egymást, ami a környezet változásával megszűnhet.

A tanulmány közvetlen eredményét nagyon egyszerű elmondani (alátámasztani már nem volt olyan egyszerű, jó pár évtizednyi megfigyelés áll mögötte). Viszont ennél sokkal többről van szó. Rávilágít kevésbé ismert ökológiai összefüggésekre és a klímaváltozás problémáira is.

Az ökológiában az elsődleges, közvetlen populációk kölcsönhatásokról mindenki hallott: ragadozás, versengés, parazitizmus, stb. A közvetett hatásokról viszont nem. A medve és a lazac kettősét figyelve azt látnánk, hogy a medve egyszer csak nem eszi azt a rengeteg élelmet, ami szó szerint a szájába repül (ugrik). És hosszan gondolkodhatnánk, hogy mi változott a medvével vagy a lazaccal. Semmi. A bodza változott meg. Egy harmadik faj alapvetően felforgatja a medve-lazac páros kölcsönhatását. Ez a tanulmány egy csodálatos példája egy közvetett kölcsönhatásnak. A lazac szemszögéből a bodza ugyanis életmentő, bár fizikailag sohasem találkoznak.

A másik tanulság pedig, hogy a klímaváltozás egy összetett folyamat és a hatásait nem tudjuk jósolni. Messze nem arról van szó, hogy a tengerszint felemelkedik és New Yorkot elönti a víz. Ez is lehet, de nagyon valószínűtlen. Florida elöntése az egyre gyakoribb hurrikánok miatt már egy valóságosabb veszély. Ezek azok a veszélyek, amelyekkel könnyen lehet riogatni az embereket. Vannak kevésbé grandiózus, de hasonlóan drámai veszélyek: a megváltozott ökológia környezet következtében tovább gyorsulhat a fajok kihalása. Mi lesz a medvével, ha szeptemberben nem lesz mit ennie? A több túlélő lazac ugyanúgy meg fog halni útja végén, s trágyázni fogja a folyót és a part menti földeket. Mely növények fognak elterjedni ennek hatására? Nincs veszélyben a bodza maga?

Miért gond a fajkihalás? Miért gond, ha megváltoznak az ökológiai kölcsönhatások? Nem ez a világ természetes rendje? Ez volt a Föld történetében mindig. Igen. Voltak kihalások, voltak környezetváltozások (melegedések és lehűlések is). Mi viszont azt tudjuk, hogy ebben a környezetben megél az ember és a civilizációja. A más környezetekről ezt nem tudjuk. Ökológiából az egyik oktatóm mindig a következő hasonlattal magyarázta problémát: egy nagy hajón vagyunk mi emberiség. Most éppen nagy elánnal dobáljuk ki a hajó alkatrészeit. Nem tudjuk melyik mire jó. Egyelőre még megy a hajó. Meddig? Mikor dobunk ki valami olyasmit, amitől összedől az egész?

Hivatkozott irodalom

Deacy WW, Armstrong JB, Leacock WB, Robbins CT, Gustine DD, Ward EJ, Erlenbach JA, Stanford JA. 2017. Phenological synchronization disrupts trophic interactions between Kodiak brown bears and salmon. Proceedings of the National Academy of Sciences 114(39):10432–10437.

A magyarság őstörténetéről

A HVG hozta le a hírt (egy áprilisi tanulmányra hivatkozva), hogy lehetséges, hogy honfoglaló őseink nem is beszéltek magyarul, azt az itt élő avarok (?) beszélték. A honfoglalók viszont tényleg hunok lehettek.

A magyarság őstörténete egy ideje már heves viták tárgya, amiben nem kevés összeesküvéselmélet, halszagú rokonok, áruló tudósok, stb. vegyül. Amennyiben az ember józanul átolvassa a rendelkezésre álló ismereteket rájöhet, hogy a probléma az általános gondolkodásban a következő:

Elvárnánk, hogy egy magát magyarnak nevező, magyarul beszélő népcsoport jött a Kárpát-medencébe, amelynek az utódai vagyunk mi, jelenkori magyarok.

Mindeközben a nyelvünk finn-ugor. Kár tagadni, az. A mai magyarság genetikailag tökéletesen beleillik a környezetébe: Közép-Európaiak vagyunk. A történelmi emlékezetünkben viszont hunok rokonai vagyunk, egy keleti (inkább törökös) lovas nomád nép. Hogy lehet ez?

Egy lehetséges forgatókönyv, hogy egy kis számú törökös/hunos népcsoport elfoglalta a Kárpát-medencét és uralma alá hajtotta az itt levő "magyarul" beszélő népcsoportot, nyelvét átvette. Furán hangzik? Lehet, de nem példa nélküli az ilyen őstörténelem. A bolgárok népnevüket egy török népcsoporttól kapták, miközben az ma egy szláv nyelvet beszélő, szlávos népet jelöl. A lappok (számik) nagy valószínűséggel lecserélték nyelvüket egy finn-ugor nyelvre.


Egy ideje ismert, hogy antropológiailag a honfoglaló urak (magasabb rangúak, Árpád-házi királyok) más néphez tartoztak, mint a köznép. Ezt később genetikai vizsgálatok is alátámasztották (Raskó István és kutatótársainak tanulmányai, pl. Tömöry et al. 2007). Az ősi / történelmi embermintákból származó genetikai anyag vizsgálata sok népvándorlási kérdést megválaszolhat (nyelvészetit viszont nem). Ilyenről írtam nagyjából egy évvel ezelőtt. A most felkapott tanulmány is ilyen mintákat elemez (Neparáczki et al. 2017).


Maga a tanulmány egy elég száraz technikai cikk (ez nem von le semmit az értékéből!), amelyben újabb technikákkal újraelemeznek mintákat és azoknak a mitokondriális haplotípusát újból vagy pontosabban meghatározzák. A haplotípus egy-egy anyai leszármazási vonalra jellemző génváltozat, ami segíthet megfejteni, hogy milyen népcsoporthoz tartozott az illető. A tanulmány nem foglalkozik a magyarság őstörténetével. A történetnek azon részét a kutatók rakták hozzá eredményeikre támaszkodva.


Az alábbi táblázat a tanulmányban található, én hozzátettem a haplotípus előfordulásáról fellelhető információt. A tanulmány első szerzőjének (Neparáczki Endre) doktori disszertációjából szedtem a negyedik oszlop információját, ahol az adott temetőben levők hovatartozását próbálták megállapítani.

Minta	Haplotípus	Mely népcsoportra jellemző	Népcsoport
Magyarhomoróg/120/anc2	H84	Európa, Dél-nyugat Ázsia és Közép-Ázsia	Kaukázus (Közel-Kelet)
Orosháza-Görbics tanya/2/ anc3	N1a1a1a1a	Dél Szibéria	ázsiai hun
Szabadkígyós-Pálliget/7/anc4	N1a1a1a1	Dél Szibéria	ázsiai hun
Szegvár-Oromdűlő/412/anc5	K1c1d	Európában gyakori haplotípus, Nyugat-Ázsiában alakulhatott ki	skandináv-germán
Szegvár-Oromdűlő/593/anc6	U5a2a1b	Észak Európában, főleg Finnországban előforduló haplotípus	egyéb európai
Sárrétudvari-Hízóföld/5/anc10	I5a1a	Észak Kaukázus, Dél- és Közép-Európa, Ibériai félsziget	skandináv-germán
Sárrétudvari-Hízóföld/118/anc12	T2f1a1	Kelet- és Közép Európában gyakori, de Közép-Ázsiában is előfordul	skandináv-germán
Sárrétudvari-Hízóföld/213/anc13	J1c3g	Észak-Nyugat Európa és Oroszország	skandináv-germán
Harta-Freifelt/10/anc25	H5e1a	Anglia, Németország, Szerbia és Oroszország területén található	egyéb európai
Karos III/1	B4d1	Dél-Kelet Ázsiai haplotípus, egyes dél szibériai népekben is megtalálható	ázsiai hun
Karos III/3	H6a1b	Sztyeppei népeknél fordult elő a bronz korban	skandináv-germán
Karos III/4	J1c7a	Közel-Keleti és M.o. jelenleg is jellemző haplotípus a J1	skandináv-germán
Karos III/5	B4d1	Dél-Kelet Ázsiai haplotípus, egyes dél szibériai népekben is megtalálható	ázsiai hun
Karos III/6	B4d1	Dél-Kelet Ázsiai haplotípus, egyes dél szibériai népekben is megtalálható	ázsiai hun
Karos III/8	U2e1b	Nyugat és Közép-Európában található	ázsiai hun
Karos III/10	H5e1	Anglia, Németország, Szerbia és Oroszország területén található	skandináv-germán
Karos III/11	X2f	Avarokban az európai átlagnál gyakoribb, ma a drúzoknál a leggyakoribb (de ott is 5-7%)	skandináv-germán
Karos III/12	A12	Kelet Ázsiai haplotípus	ázsiai hun
Karos III/14	T1a1b	Európa, Dél-Kaukázus, Irán, India, Közel-Kelet	skandináv-germán
Karos III/15	J2a1	Mára csak Európában jellemző, tipikusan északabbra (Németország, Dánia)	egyéb európai
Karos III/16	U5a1a2a	Európai középső kőkorszakban igen jellemző haplotípus, Közép-Európában ma is megtalálható	ázsiai hun
Karos III/17	H6a1a	Sztyeppei népeknél	skandináv-germán
Karos III/18	T1a10a	Közel-Keleti haplotípus	skandináv-germán
Karos III/19	T1a10a	Közel-Keleti haplotípus	skandináv-germán

Hunokra ebben a tanulmányban nincs utalás. Egyes Európában nagyon ritka vagy ismeretlen haplotípus viszont érdekes. azonban a hunokról is több információ van. Nagyobb mintát elemezve több vélhetőleg Kelet Ázsiai felmenőkkel rendelkező személyt találtak. Ők lehetnek ázsiai hunok. Egy helyütt nem csak őket, de más népcsoportokat is találunk. Honfoglaló őseink biztosan nem voltak homogének.


Milyen kép rajzolódik ebből?


Egy hun / török / egyéb népekből álló katonai elit telepedett az itt levő népességre. Nevét (Magyar) és legendáinak egy részét ráhagyományozta az itt levőkre, miközben nyelvüket (amit ma magyarnak hívunk) átvette.


Ezzel szerintem mindenki együtt tud élni. A nyelvészek is, mert nem kell kétségbe vonni a finn-ugor származását a nyelvnek (amely népek sokkal gyakoribbak lehettek itt Kelet-Európában az i.e. első évezredben, mint most), és a honfoglalók hun/törökös volta is bizonyítható.

Hivatkozott irodalom

• Neparáczki E, Kocsy K, Tóth GE, Maróti Z, Kalmár T, Bihari P, et al. (2017) Revising mtDNA haplotypes of the ancient Hungarian conquerors with next generation sequencing. PLoS ONE 12(4): e0174886.
• Tömöry, G., Csányi, B., Bogácsi-Szabó, E., Kalmár, T., Czibula, Á., Csősz, A., Priskin, K., Mende, B., Langó, P., Downes, C. S. és Raskó, I. 2007. Comparison of maternal lineage and biogeographic analyses of ancient and modern Hungarian populations. American Journal of Physical Anthropology 134(3): 354–368

A rossz emberi szaglás egy XVIII-XIX. századi mítosz

Az emberek szaglása borzalmasan rossz, szinte alig van. Ugye? Így tanuljuk ezt mindenhol. S persze a kutyák azok nagyon jók, s bármit kiszagolnak, miközben mi erre képtelenek vagyunk.

Paul Broca neuroanatómus az embert "nem szaglóként" osztályozta, ami esetében azt jelentette, hogy a szagok nem indítanak be nálunk ösztönöket, mert ezen felülemelkedtünk. Az állatokat (szerintem alapvetően emlősökről írt) alapvetően szaglókra (ez a legtöbb emlős) és nem szaglókra bontotta. Ez utóbbi kategóriába kerültek az emberszabásúak és a tényleg nem szagló cetek*. Anatómiailag ezt a besorolást az indokolta, hogy a homloklebenyünk olyan fejlett, hogy hozzá képest a szaglóhagyma igen apró (a teljes agytérfogat 0,01%-a). Más emlősökben, például egérben, a szaglóhagyma jól látható és tekintélyes részét képezi az agyuknak (2%-át). Ehhez jött hozzá Sigmund Freudnak az elképzelése, hogy a szagló, tapintó, ízlelő csecsemőkor egy korábbi állatias stádium, amit a felnőttkorra levetkőzünk. Így alakul ki, hogy a szaglás az valami primitív, ami az emberlétnek már nem sajátja. Na ez a mítosz él velünk a mai napig.

(A) az emberi agy és a szaglóhagymát is tartalmazó rész kinagyítva (B). A szaglóhagyma (olfactory bulb) méretében nagyobb, mint az egérben (C), igaz relatíve kisebb.

Először is a hatalmasra duzzadt nagyagyunk, főleg a homloklebeny mellett minden más agyrész relatíve fejletlennek tűnik. Erre nem érdemes alapozni a szaglásunk fejlettségét. Érdekes, hogy az idegsejtek száma meglepően azonos a szaglóhagymában: minden emlősben körülbelül 10 millió idegsejt található itt (az eltérés a legkisebb és legnagyobb érték között egy nagyságrend). A mi szaglóhagymánkban az átlagnak megfelelő számú neuron van. Ez azért már elgondolkodtató.

Továbbá, bár a szaglóhám receptorainak jelét azonos számú neuron fogadhatja, a szagok feldolgozására egy tekintélyes agyrészünk van. Shepherd (2004) az emberi szaglásról írt összefoglalójában a hallás és a nyelv viszonyához hasonlítja ezt. Nincs sokkal több hallóidegünk, mint egy macskának. A beszédhez hallani kell (a nyelvhez nem, de ez egy másik kérdés). Nyelvkészségünket mégsem ez alapján ítéljük meg. A szaglóképességünket sem kéne, aminek része az is, hogy hány illatra emlékezünk, s ezekkel össze tudjuk-e hasonlítani az éppen érzettett.

A szaglással kapcsolatban mindig az jut eszünkbe, hogy a kutyák képesek szag alapján követni embereket, vagy veszélyes anyagokat kiszagolni. Mi meg nem, vagy legalábbis nem tesszük. Ne feledjük azonban, hogy a táplálékunk "íze" sokkal inkább az illata, sem mint a nyelvünkkel érezhető 5 alapíz. Elég sokféle ételt el tudunk különíteni pusztán az illatuk alapján. Hányszor volt, hogy hazaérve pontosan meg tudtuk mondani mi lesz vacsorára, a lakásban terjengő illat alapján? A borkóstolás is jobbára a bor illatáról szól. Sőt, aki már próbált a kedvesének parfümöt választani az tudja, hogy mennyiféle illat létezik. Minderre képes a szaglószervünk.

A berögzött bölcsesség szerint 10.000 különféle illat elkülönítésére vagyunk képesek. Egy 2014-es tanulmány ennek járt utána (Bushdid et al. 2014). 10, 20 és 30 szagkomponens elegyeit szagoltatták meg kísérleti alanyokkal (egy illat több vegyületből áll össze). Azt jegyezték fel, hogy mekkora különbségnek kell lennie két összetétel között, hogy meg tudjuk különböztetni. 90% feletti átfedés esetén senkinek sem sikerült megkülönböztetni az illatokat. 75–90% között párnak, és 75% alatt az alanyok legalább felének. Ez igen jó elkülönítő képesség. A lehetséges kombinációk és azok elkülönítését véve alapul így akár 1 billió (10¹²) különböző illatot is érezhetünk.


Ezek után talán az sem meglelő, hogy nem minden szag érzésében jobbak a kutyák sem. Molekuláról-molekulára változhat, hogy mely fajok érzékenyek rá. Ez nem meglepő, hiszen más fontos egy kutyának, egy egérnek és egy embernek.

Különböző hosszúságú szerves savak szaglásának alsó koncentrációja különböző fajokban. Az öt vagy a nyolc tagú szénláncból álló savra az emberek bizonyultak a legérzékenyebbnek. (Can Güven és Laska 2012.)

És hogy teljesen leromboljuk a évszázados mítoszt, azzal is le kell számolnunk, hogy ránk nem hatnak az illatok. Születésünk után nem sokkal megtanuljuk édesanyánk illatát, s felismerjük azt. Ez még a látásunk tökéletesedése előtt megtörténik (az újszülöttek látása elég gyenge). Az anyák szinte azonnal képesek babájukat az illata alapján felismerni. Párunkat szaguk alapján is választjuk. Egy nő vagy férfi tetszésében annak illata van olyan fontos, mint a látványa (és a kettő korrelál). Nem tudatosan, de az emberek érzelmei is tükröződik a szagukban, amit a többi ember érez is, sőt reagál rá (de nem tudatosan). Itt még sok kísérletre van lehetőség, mert elég keveset tudunk a szagok viselkedésre gyakorolt hatásáról. (Lübke és Pause 2015)

Szóval egészen jó szaglásunk van, nem kell lenéznünk magunkat.

* A fogascetekben (Odontoceti) a szaglóhagyma tényleg vagy nem létezik vagy nagyon fejletlen (Oelschläger et al. 2010). A leginkább vizsgált cetek a fogascetek közé tartozó delfinek és ámbráscetek, akiknek anatómiailag hiányos a szaglóképessége. A sziláscetekben (Mysticeti) viszont a szaglóhagyma megtalálható, s valamilyen mértékű szaglásuk is van (Kishida et al. 2015). Szóval a felosztás ezen vonatkozásban is téves.

Hivatkozott irodalom

• McGann, J. P. 2017. Poor human olfaction is a 19th-century myth. Science 356(6338): eaam7263
• Oelschläger, H. H. A., Ridgway, S. H. és Knauth, M. 2010. Cetacean brain evolution: Dwarf sperm whale (Kogia sima) and common dolphin (Delphinus delphis) – An investigation with high-resolution 3D MRI. Brain, Behavior and Evolution 75(1): 33–62
• Kishida, T., Thewissen, J., Hayakawa, T., Imai, H. és Agata, K. 2015. Aquatic adaptation and the evolution of smell and taste in whales. Zoological Letters 1(1): 9
• Shepherd, G. M. 2004. The human sense of smell: Are we better than we think? PLoS Biology 2(5): e146
• Bushdid, C., Magnasco, M. O., Vosshall, L. B. és Keller, A. 2014. Humans can discriminate more than 1 trillion olfactory stimuli. Science 343(6177): 1370–1372
• Can Güven, S. és Laska, M. 2012. Olfactory sensitivity and odor structure-activity relationships for aliphatic carboxylic acids in CD-1 mice. PLoS ONE 7(3): e34301
• Lübke, K. T. és Pause, B. M. 2015. Always follow your nose: The functional significance of social chemosignals in human reproduction and survival. Hormones and Behavior 68: 134–144