Az indiánok ősei

Az indiánok ősei

A modern molekuláris módszerek kiegészítve a populációgenetika eszköztárával lehetővé teszik, hogy az emberek vándorlását nyomon kövessük a jelenlegi emberiség és a sírokból előkerült maradványok genetikai elemzésével. Az elv egyszerű, ha hasonló genetikai összetételt figyelünk meg különböző helyen és időben, az például vándorlásra utal. Ha a hasonló egyedek azonos területen találhatóak meg sokáig, s máshol nem, akkor pedig egy népcsoport nem vándorolt sehova el.

A jelenkori emberiséggel kapcsolatban ezt a módszert egy ideje már alkalmazzák, főleg két genomrészletet, a mitokondriális DNS-t és az Y kromoszóma DNS-ét. A mitokondriumot - , ami egy sejtszervecske, amelynek saját DNS-e van - mindig az édesanyánktól kapjuk. A férfiak pedig az Y kromoszómát csak az édesapjuktól kaphatják. Ez a két DNS részlet így egy leszármazási vonalon megy végig, s így változásaikat vissza lehet vezetni a legkorábbi ősökhöz.

Egy ideje már tudják, hogy az indiánok ősei a Bering szoroson át jöttek át az Amerikai kontinensre úgy 15 ezer évvel ezelőtt. Ezzel ez volt a legutolsó kontinens, amelyet az emberek meghódítottak (Ausztráliába 30 ezer évvel ezelőtt elértek). A bevándorlók ázsiaiak voltak (ferdeszeműek, hogy egy teljesen tudománytalan, de közérthető kifejezést használjak). Állandó kérdés maradt viszont, hogy volt-e több hulláma a bevándorlásnak, illetve, hogy Kolumbusz előtt volt e számottevő európai behatás.

A lelőhely

Van egy régészeti leletekből ismert ősi amerikai kultúra, amit az első régészeti lelőhely Clovis kultúrának neveznek. A Clovis kultúrát jellegzetes csont és elefántcsont nyíl és dárdahegyeket jellemzik. Az egyik lelőhelyen talált, úgy 12707-12556 évvel ezelőtt élt fiatal fiú csontvázból DNS-t nyertek ki, megszekvenálták (megállapították a bázissorrendjét) és összehasonlították mai amerikai és eurázsiai szekvenciákkal.

A mitokondriális DNS-ben találtak egy olyan szekvencia részletet (D4h3a), amely ma csak az indiánokban található meg. Jelenleg a Csendes-óceán partján végig találhatóak meg ezek a populációk. Úgy is gondolták, hogy ez a szekvencia részlet jól mutatja az indiánok part menti gyors terjedését a kontinensen. Az ősi DNS viszont Észak-Amerika belsejéből ered, tehát az indián ősök nemcsak part mentén délre, hanem a földrész belseje fele is terjedtek.

Az Y kromoszómás DNS vizsgálat alátámasztja az előzőt, megtalálták benne az Q-L54-nek nevezett szekvencia részletet, amely csak amerikai férfiakból és kevés szibériai férfiból mutatható ki.

Megnézve, hogy kikhez hasonlít az az évezredekkel korábban élt fiú azt látjuk (ábra alább), hogy minden Közép- és Dél-Amerikai indián populációhoz, s az Észak-Amerikai indiánokhoz is igen jelentősen. Kis mértékben hasonlít Szibéria keleti részén levő pár populációhoz, s egyáltalán nem hasonlít Eurázsia többi részén élőkhöz.

Egyes Amerikai és Eurázsiai népek hasonlósága a Clovis lelőhelyen talált fiúhoz. Minél pirosabb a kör annál közelebb áll a mai populáció az ősihez. A sötét-kék és fekete színek azt jelentik, hogy nincs hasonlóság a két populáció között.

Kimondhatjuk tehát, hogy a Clovis kultúra eszközeit használók közvetlen ősei voltak több indián populációnak, és rokonai minden amerikai bennszülött népnek. Egyben cáfol minden olyan feltételezést, hogy a Clovis kultúra valamilyen Európából származó népcsoporthoz tartozott volna.

Rasmussen, M., Anzick, S. L., Waters, M. R., Skoglund, P., DeGiorgio, M., Stafford Jr, T. W., Rasmussen, S., Moltke, I., Albrechtsen, A., Doyle, S. M., Poznik, G. D., Gudmundsdottir, V., Yadav, R., Malaspinas, A.-S., V, S. S. W., Allentoft, M. E., Cornejo, O. E., Tambets, K., Eriksson, A., Heintzman, P. D., Karmin, M., Korneliussen, T. S., Meltzer, D. J., Pierre, T. L., Stenderup, J., Saag, L., Warmuth, V. M., Lopes, M. C., Malhi, R. S., Brunak, S., Sicheritz-Ponten, T., Barnes, I., Collins, M., Orlando, L., Balloux, F., Manica, A., Gupta, R., Metspalu, M., Bustamante, C. D., Jakobsson, M., Nielsen, R. & Willerslev, E. 2014. The genome of a Late Pleistocene human from a Clovis burial site in western Montana. Nature, 506, 225-229.