2015. december 9., szerda

A tudományos publikálásról

Az új tudományos eredmények tudományos folyóiratokban való cikkek közlésével történik. Ezek a cikkek rendkívül fontosak számunkra, kutatók számára, mert ezek alapján ítélnek meg minket, amikor pályázati pénzek elnyeréséről, állásról vagy előléptetésről van szó. Azaz nekünk cikkeket kell írnunk. Van a "publish or perish" angol kifejezés (publikálj vagy véged), ami tökéletesen összefoglalja a lényeget: hatalmas nyomás van rajtunk, hogy az eredményeinket leközöljük. Ez eddig rendben is van, hiszen azért szerzünk új ismereteket általában közpénzből, hogy az egész közösség tudását gyarapítsuk vele. Ez az elv. S évtizedekkel korábban nagyjából így is működött az egész. Ma viszont mennyiségi mutatók lettek a közlemények. Engem, mint kutatót, az jellemez, hogy hány cikkem van, azokat milyen "jó" lapokban publikáltam, s mások hányszor idézték a cikkeimet. Ezek után nem egyszerűen az új ismeret leközlése a cél, hanem a sok cikk közlése és lehetőleg jó lapokban.
A tudományos ismeretek ezen folyóiratok cikkeiben vannak. Ezekre az ismeretekre kutatóként szükségünk van. Nem csak, mert illik ismernie az embernek a szakterülete jelenlegi állását, de a publikációinkban ezt bizonyítani is szokás, lehetőleg úgy, hogy a legfrissebb cikkeket is beidézzük, mutatva, hogy mi bizony komoly kutatók vagyunk és mindent (majdnem mindent) olvasunk.
A fenti két tény az alapja az egyik bombaüzletnek, amiről az érintetteken kívül kevesen tudnak, pedig jórészt (80%+) mindannyian fizetjük. A tudományos cikkek több mint felét (természet- és orvostudományban) pár óriásira hízott kiadó (multi) adja ki, s szed be értük mesés pénzeket.
Hogy mindenki számára teljesen egyértelmű legyen az egész közgazdasági nonszensz jellege: arról van szó, hogy egy kereskedő olyan árut árul, amit az előállítók ingyen adnak, sőt versengenek, hogy a kereskedő eladhassa azt, s a fogyasztók (akik amúgy átfednek az előállítókkal) kénytelenek megvenni, mert különben nem lennének képesek még több árut előállítani. És természetesen az áru nem helyettesíthető egy másik áruval. Az egy X-hez való hozzáférés nem teszi szükségtelenné a másikhoz (Y) való hozzáférést. Ha szükségem van mindkettőre, akkor mindkettőt meg kell vennem. Ugye ez a bombaüzlet? Régen még nyomtatásban is megjelentek a cikkek, s így volt némi nyomtatási költség is velük. No meg persze a kiadók alkalmaztak nyelvi lektorokat és szedőket. Ezeken egyre jobban spórolnak, s egyre több újság kizárólagosan elektronikus, azaz nincs nyomdai költség (az információ digitális archiválása pedig lényegében ingyen van, az összes általam érdekesnek talált/olvasott cikk pdf-je többszörösen elférne az ingyenes GoogleDrive vagy DropBox helyen).
2002-ben Rowland $400-os felső becslést adott a megjelent cikkenkénti költségekre, de az még a digitális kor előtt volt. Már ez az összeg bizonyosan alacsonyabb (például egy beküldött word dokumentumból nyomdakész verziót tudnak programok készíteni). Mégis egy tanulmány megjelentetése vagy, ha az olvasó fizet, akkor előfizetési költségként ennek a többszöröse áramlik a kiadókhoz. 30-40%-os tiszta profitrátával rendelkeznek a nagy kiadók.

A nagy kiadók pofátlansága nem ismer határokat. Olyan árakat szabnak, amelyeket lassan nemhogy a Közép-Kelet Európai egyetemek nem képesek kifizetni, de a legnagyobb amerikai egyetemek, például a Harvard, sem. A fontos, sokak által olvasott lapokat csomagba szervezik több száz olyan lappal, amit senki nem olvas, de azoknak az előfizetését is kifizettetik. Az előfizetés racionalizálásában pedig nem érdekeltek, s mivel monopóliumuk van (mert egy-egy lap előfizetését csak egy kiadótól lehet megvenni), így lényegében annyit kérnek az előfizetésért, amennyit akarnak. A kutatóknak viszont érdeke, hogy a tanulmányaikat olvassák, akár olyanok is, akik nem férnek hozzá a folyóirathoz, amiben megjelent. Ezért a kutatók a cikkeiket felrakják a saját honlapjukra, vagy nagy archívumokba. Ez persze a kiadóknak nem tetszik, igaz nagy palávert - tudtommal - ez ellen nem tesznek. Az információért kért borsos összeg azért is bosszantó, mert az információ előállításáért az adófizetők fizettek, s nem a kiadók. Ezért egyes helyeken már kötelezővé teszik, hogy a cikk felkerüljön egy publikus tárhelyre (pl. pubmed) is, ha az abban foglaltak közpénzből voltak finanszírozva. Ez Magyarországon is követelménnyé kezd válni, erre hozták létre a REAL-t (persze Magyarországon a nehezen kezelhető, de központosított és kötelező eszközök dívnak, pedig csatlakozhatnánk Európai mozgalmakhoz is, pl. Europe PMC).


Manapság a kiadók egy újfajta pénzbeszedési formát terjesztenek el. Bár ezt nagyon kutatóbarátnak állítják be, ez is csak egy pénzbeszedési forma. Ez pedig az Open access mozgalom (nincs magyar wiki róla, pedig egy Budapesti konferencián indult az egész). Röviden ez azt jelenti, hogy az információhoz mindenki szabadon hozzáfér, pénz a közlőtől - tehát a kutatóktól - kérnek az infrastruktúra fenntartásáért. Legalábbis elvben. Egy-egy cikk közlése csak a nagyon friss, alacsony ismertségű lapoknál van 1000 dollár/Euró alatt. Az általam ismert két legnagyobb ilyen kiadó a BMC és a PLoS. A BMC az átlagos lapjaiban való publikálásért $2145-t (£1370/€1745) kér, de az előkelőbb újságjaiban (BMC Biology vagy BMC Medicine) ez már $2605 (£1665/€2120). A PLoS újságok közül az évi több tízezer cikket közlő PLoS ONE-ban a legolcsóbb a közlés, az csak $1495. A következő szint a $2250, amit például az általunk is kedvelt PLoS Computational Biology cikkekért kérnek, de a PLoS legrangosabb újságjának számító PLoS Biology-ban megjelenésért már $2900 kell kicsengetni. Lehet velük alkudozni, s szegényebb országokból beadott cikkekért nem kérnek pénzt. Magyarország azonban nem szegény ország (még, ha a kutatásfinanszírozás alapján úgy is tűnik), így nekünk a teljes összeget ki kell fizetni. Csak, hogy érzékeltessem ezen pénzek nagyságát, egy adjunktus egy hónapban 319.411 Ft-ba kerül (ez a szuperbruttója) egy cikk megjelentetése pedig (2250 dollárossal számolva) 647.556 Ft. Tehát két hónapig fizethetnénk belőle egy adjunktust. Azért remélem mindenki érzékeli, hogy nehezen vesszük rá magunkat az ilyen lapokba publikálásra.


Most, hogy mind az előfizetéses rendszer, mind az Open Access rendszer egyszerre jelen van egy pályázatban az egyetem/kar lenyúl 5%-ot, hogy abból előfizessen pár lapra miközben újabb milliókat be kell terveznünk, hogy ezen újságokban is megjelenhessünk (mert ezek mégiscsak a szakmánk jó lapjai). Tehát duplán fizetünk.


Ez a rendszer jelenleg csak a kiadóknak jó. A fiatal kutatók, ha meg szeretnék tartani állásukat, akkor be kell álljanak a sorba és teperniük kell az impakt faktorokért. Az idősebb profok megtehetnék, hogy demonstratíve kiszállnak a mókuskerékből, igaz ezzel a pályázataikat kockáztatják, amelyeken sok fiatal kollégát tartanak állásban. Szóval belülről nehezen megreformálható a rendszer. A megoldás a pályázati rendszer felől érkezhet, ahol le lehet számolni a cikkszám és az impakt faktor bűvöletével. Ha tényleg hozzá értőek bírálják a pályázatokat (s ezt gondoljuk), akkor azok 5 cikk alapján el tudják dönteni, hogy mennyire ért az adott kutató a témához és abban mennyire maradandót alkotott, attól függetlenül, hogy azok hol jelentek meg (ez ember legjobb cikkei nem biztos, hogy a legjobb helyen megjelentek). A pályázati értékelésből a scientometria mérőszámokat egyszerűen ki kell venni.


Mondom ezt úgy, hogy nekem nem olyan rosszak ezek a mutatóim. Kommulatív impakt faktorom 100-hoz közelít, ami ökológiában nem rossz (a nagydoktorihoz 15 kell). De nekem is vannak 0 impaktos cikkeim, amelyekre büszke vagyok, s sok munka van bennük, s vannak magasabb impaktú cikkeim is, amelyek messze nem olyan jók.


Ekkor elindulhatna egy verseny, amelyben a lapok között a szolgáltatások, olcsóság, a főszerkesztő személye vagy egyéb paraméterek mentén lehetne válogatni. Újból felértékelődnének a kisebb, egyetemek, társaságok által kiadott lapok, amelyek általában olcsóbbak is. Főleg az szabadon hozzáférhető lapok esetében, amúgy is a kereshetőség számít, ami azonos a lapok között. Ami fent van a neten, az megtalálható. Már igen kevesen lapozgatnak tudományos újságokat (bár pont ezen blog miatt én pár neves folyóirattal megteszem, igaz azért, hogy nem a szűkebb kutatási témámban is lássam merre tart a világ). Lehet a cikkek száma is csökkenne, ami igen örvendetes lenne, mert ennyi cikket képtelenség elolvasni. Nem is érdemes, mert nagyon nagy az átfedés közöttük. Tipikusan az összefoglalók terén érzékelem, hogy évről évre nagyjából ugyan azt írják meg a kutatócsoportok, csak mindig más lapba. Mindezt csak azért, mert a +1 cikk mindenkinek kell, az újság meg újabb eladható áruhoz jut hozzá ingyen vagy úgy, hogy még fizetnek is neki.


Újra kéne gondolni a tudományos ismeretek közlésének formáit!


Hivatkozott irodalom

Úgy látszik másnak is most jutott eszébe ez a téma. Itt a 444.hu cikke.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése