2018. június 1., péntek

A viselkedés evolúciója - kísérlet gyíkokon


Szeretem az egyszerű, de annál frappánsabb kísérleteket. Egy ilyet mutatok be most. A viselkedés része a fenotípusnak, annak, amilyenek az élőlények. A viselkedés előnyhöz is juttathatja az egyedeket, de bajba is sodorhatja őket. Egyes helyeken ilyen, máshol olyan viselkedés lehet a nyerő.


A barna anolisz (Anolis sagrei) már amúgy is tankönyvi például szolgál a fajképződésben1, most álljon példaként a viselkedés szelekciójához is. Élőhelye a Bahama-szigetek és Kuba, vagy ágakon napozik, vagy a földön táplálkozik, ahol viszont ragadozója, a pörgefarkú leguán (Leiocephalus carinatus), elkaphatja. A bokrok ágain viszont biztonságban van a gyíkocska. A talajt kell elkerülnie, viszont úgy nem igazán tudja felfedezni környezetét és táplálékhoz jutni.


A barna anolisz (balra) és ragadozója a pörgefarkú leguán (jobbra). A viselkedés mérése: egy dobozból milyen gyorsan jön ki az anolisz gyík, és mennyi időt tölt a talajon. Mind a doboz, mind egy magasabb bokor ágai védelmet nyújtanak.

Egy korábbi kísérletben megállapították (Losos et al. 2004), hogy a predátor jelenlétében 66%-os az átlagos halandóság (a megfigyelés ideje alatt), míg nélküle csak 45%. Tehát igen jelentős szelekciós erőt képviselnek a leguánok. Kérdés, hogy ez csak morfológiára vagy viselkedésre, esetleg mindkettőre hathat.


Morfológiai jellemzőkből az anolisz gyíkok ujjhossza fontos. A hosszabb ujjú egyedek gyorsabban futnak a talajon, a rövidebb ujjúak fürgébben mozognak a vékony ágakon. A leguán betelepítésével a hosszabb ujjú egyedek kerültek előnybe, akik a talajon gyorsan tudtak menekülni, bár szinte minden egyed egyre inkább a bokrok ágain élt, elkerülendő a ragadozót.


A most közölt tanulmányban (Lapiedra et al. 2018) vettek 273 felnőtt barna anoliszt. Mindegyiküket kitették a következő mérésnek: Előbb berakták őket egy dobozba. Ott 3 percig hozzászokhattak a dobozhoz. Eközben a doboz elé egy átlátszó kalitkában egy leguánt raktak be, hogy majd lássa a gyík, hogy itt bizony gond van. A gyíkos doboz fedelének felemelését követően a gyík 5 percig nézhetett farkasszemet a leguánnal. Aztán megint elfüggönyzés következett miközben a leguánt elvitték. És ekkor, más leguánmentes környezetben, nézték, hogy mit tesz az ajtó felnyitását követően a gyík. Mikor dugja ki a nóziját a biztonságos dobozából, és mennyi időt hajlandó a talajon lenni mielőtt vagy felmegy egy magasabb ágra vagy egy kő alatt elbújik. Ez a két idő jellemzi a gyík "bátorságát" vagy inkább a felfedező hajlamát.


Ezt követően a megjelölt gyíkokat kitelepítették nyolc apró bahamai szigetre, amelyeken sem anolisz gyíkok sem leguán nem volt eredetileg. Hagytak nekik egy hetet, hogy megismerjék a területet és ezt követően négy szigetre betelepítettek leguánokat is. Négy hónap múlva visszafogták a gyíkokat és megnézték melyek élték túl a kalandot.

A Floridától keletre található Bahama-szigetek egyik nagyobbacska szigete melletti apró szigetre telepítették be az anolisz gyíkokat. A sárga pöttyök a ragadozómentes szigeteket jelölik, a zöldek a ragadozósakat.

A ragadozó jelenlétében a gyíkok kevesebb időt töltöttek a talajon és magasabbra másztak a bokrokon (33,8 cm vs. 14,4 cm). Azok a nőstények éltek inkább túl, amelyek viselkedésteszt során óvatosabban merészkedtek elő a dobozból és gyorsabban menedékhez szaladtak. Ez talán nem meglelő. Viszont a predátormentes szigeten azok éltek inkább túl, amik gyorsabban elődugták az orrukat és többet voltak a talajon. Tehát ragadozó nélkül a felfedezés kifizetődő volt, jelenlétében viszont nagyon nem.


A ragadozó jelenléte erősen szelektált a kockázatkerülő magatartásra, míg hiánya a felfedezőknek kedvezett.


A hímekre nem hatott ilyen eltérő szelekció. Halálozásuk hasonló volt a ragadozós és a ragadozómentes szigeteken. A nőstények esetében továbbá a hosszabb ujjúak ebben a kísérletben is előnyösebbnek bizonyultak.


Szóval a viselkedés fontos, mérhető tulajdonság, amelynek gyakorisága a környezettől függően változhat. Egyes környezetek előnyben részesítik a felfedező viselkedést, míg mások a rizikó elkerülését.

Hivatkozott irodalom

Losos, J. B., Schoener, T. W. és Spiller, D. A. 2004. Predator-induced behaviour shifts and natural selection in field-experimental lizard populations. Nature 432: 505–508
Lapiedra, O., Schoener, T. W., Leal, M., Losos, J. B. és Kolbe, J. J. 2018. Predator-driven natural selection on risk-taking behavior in anole lizards. Science 360(6392): 1017–1020

1 Mivel írtam tankönyvet, így, ami abban van, az már tankönyvi példává nemesült :)

2018. május 27., vasárnap

Ökológiai csapda – avagy a jóból is megárt a sok

Az ökológiai csapdák olyanok, hogy az emberi aktivitás következtében megváltozott környezetben a szervezetek maladaptív (számukra előnytelen) élőhely választást tesznek a korábbi, megbízható ismereteik alapján, pedig rendelkezésre áll jobb minőségű élőhely is (Schlaepfer et al. 2005). Újabb példái, hogy nem teszünk túl jót szeretett Földünknek.


Ausztráliába behurcolták a mérgező óriás aga varangy (Bufo marinus). Az őshonos állatok közül többen fogyasztanak varangyokat, amelyek egyike sem mérgező Ausztráliában. A kígyók egy jelentős része megéve ezt az új békát, belehal a mérgezésbe (Phillips et al. 2003). A XX. század elejei behurcolásukat követően egyes kígyófajok morfológiája már kezdett megváltozni: testük nagyobb lett, de szájukat kisebbre képesek csak kitátani, így nem tudják lenyelni a túl nagy és sok mérget tartalmazó varangyot, amit pedig lenyelnek, annak mérge nagyobb testükben jobban eloszlik (Phillips és Shine 2004).


Egy amerikai fehérlepke (Pieris macdunnoughii) petéit a helyi káposztafélékre (Brassicaceae) a kakukktormák közé tartozó Cardamine cordifolia-ra, az arany daravirágra (Draba aurea), Descurainia incana-ra és ikravirágokra (Boechera sp.) helyezi. A behurcolt mezei tarsóka (Thlaspi arvense) szintén a káposztafélék közé tartozik és a lepke petéit rá is helyezi. Ellenben ezen a növényen a lárvák mind elpusztulnak, lepke nem kel ki rajtuk. A tarsóka egyszerűen mérgező számukra. A természetes gazdanövényükön átlagosan 1,6%-a kel ki a petéknek, a növények elterjedését is figyelembe véve ez olyan 3%-os rátermettségcsökkenést jelent a fehérlepke-populáció számára (Nakajima et al. 2013).



Az előzőekben vázolt esetekben fajok a megváltozott környezetben "rosszul" döntöttek, és olyan forrást kezdtek kihasználni, ami számukra nem volt megfelelő. Az ismertetendő tanulmány egy olyan példát mutat be, amelyben a populáció – evolúciós szempontból – teljesen jó döntése okozza a problémát. Egy ökológiai-evolúciós csapdáról van szó.


A főszereplő itt egy amerikai tarkalepke (Euphydryas editha) amelynek természetes gazdanövénye az útifűfélék közé tartozó Collinsia parviflora-ra. A behurcolt lándzsás útifüvet (Plantago lanceolata) kezdetben egyetlen lepke sem szerette jobban az eredeti gazdanövénnyel szemben, de olyan 20% – az eredeti gazdanövénye mellett – elfogadta peterakáskor.
Lándzsás útifű (Plantago lanceolata) – Euphydryas edithaCollinsia parviflora


Az új növényen lassabban fejlődnek a hernyók, de túlélésük magasabb. Az eredeti növény rövid ideig élő egynyári növény. A lepkenőstények minél több petét raknak, annál hosszabb lesz a lárvák fejlődése rajta. A fekunditás szempontjából a sok pete rakása a jobb stratégia. A túlélés szempontjából – az eredeti gazdanövények – a kevesebb, hogy azok gyorsan kifejlődjenek. Ez a növény túl gyorsan eltűnik, és így sok hernyó lényegében éhen hal. Tehát a fekunditás és lárvák túlélése csereviszonyban van egymással: az egyik növelése a másikat csökkenti és viszont. A lándzsás útifüvön viszont több pete mellett is kifejlődnek a hernyók, így evolúciósan az új gazdanövény előnyösebb.


Mivel az új gazdanövényre petézők több utóddal rendelkeznek, így azt aktívan választók előnyt élveznek. A kezdeti preferenciához képest 1982-re már megjelentek olyan egyedek (7%), amelyek az új növényt kedvelték. A preferencia megváltozása elkezdődött. 1990-re már az egyedek 50%-a az útifüvet részesítette előnyben peterakáskor. 2005-re már nem volt olyan egyed, amely a C. parviflora-t kedvelte volna. A gazdanövényváltás ezen a területen (ebben az egy populációban) teljes lett.


És itt jött a probléma. A gazdanövény azért olyan jó, mert a mezőn intenzív legelés folyt. A ritkás növényzetben a talaj közelében melegebb van, ami a változó testhőmérsékletű lepkének jó. Viszont ez 2005 végén a legeltetés megszűnt és ezzel megváltozott a mező szerkezete. A sűrűbb gyep alja hűsebb, ez nem olyan jó a lepkének, illetve a lándzsás útifű sem nő olyan jól. A lándzsás útifű továbbra nem volt már az a csodálatos és mindenhol elérhető gazdanövény, mint addig. 2008-ra lokálisan ki is halt ezt a lepkefaj.


Tehát olyan új tulajdonság evolválódott igen gyorsan (új gazdanövény választása), amely az adott környezetben nagyon jó volt a lepkepopuláció számára, de a gyorsabban változó emberi "gazdaság" miatt végül a populációnak ez a változás lett a veszte.

Az ábra a preferencia változását mutatja egy húsz évet átölelő időintervallumban. Ez az idő elegendő volt, hogy 7%-ról 100%-ra változzon a preferencia.


Mi a tanulság?


Az evolúciós tanulság, hogy rövid idő alatt is jelentős változás történhet egy tulajdonságban. A példa hasonlót az nyírfaaraszoló történetére, amely a XIX. század végén Angliában sötét színűvé vált, majd kifehéredett (itt írtam róla). Ebben a példában pedig egy gazdanövény váltás lett dokumentálva. A tulajdonság heritabilitása 0,9, tehát genetikailag erősen meghatározott (az egyedek közötti variancia 90%-ért a genetika felelős) és a rátermettséget jelentősen növelte az új gazdanövényre való áttérés.


A konzervációbiológiai tanulság, hogy a behurcolások, az azokra adott ökológiai és evolúciós válaszok oda vezethetnek, hogy egy faj kihalhat (itt csak lokálisan, de ez egy veszélyeztetett faj, nincs belőle sok helyen). Nem kell közvetlenül leölnünk valamit, esetleg megsemmisíteni az élőhelyét, hogy kihalása emberi tevékenységre legyen visszavezethető. Itt egyszerűen abbamaradt a több évtizede tartó legeltetés. És erre egy lepkefaj kihal. Na ezért túl óvatosak minden olyannal az ökológusok, hogy "ebből biztosan nem lesz gond".



Hivatkozott irodalom





2018. május 13., vasárnap

ZIKA: Egy mutáció okozza a problémát

A fejlődési rendellenességet okozó  Zika-vírus fertőzés egy új jelenség. 2013 környékén jelent meg Francia Polinéziában és 2015-ben Dél-Amerikában. Minden bizonnyal a focimeccsek emberáradat hurcolta szét az Újvilágban. Egérmodellen kimutatták, hogy tényleg okozhat kisfejűséget.


A történetet valahol itt hagytuk abba. Közben persze a biológusok vizsgálják ezt az új vírust, mert újdonságról van szó. A vírus eredeti afrikai formája nem okoz problémát. Az ázsiai – ebből alakult ki a dél-amerikai forma – vírus sem kimondottan problémás. Akkor mi okozhatja az idegrendszeri fejlődési rendellenességet? A vírus nem túl nagy (11 kbázis). Több megszekvenált izolátuma ismert Dél-Amerikából és korábbi ázsiai minta is rendelkezésre áll. A 2010-ben Kambodzsából izolált változat fejlődő egerekben 16,7%-os halálozási rátát okozott. A Dél-Amerikai változatok mind 100%-osan halálosak voltak. Tehát időben és genetikai térben e két pont között történt olyan mutáció, ami az idegrendszeri elváltozást okozza. A szekvenciák összehasonlításával 14 mutációt azonosítottak.


Ezen mutációk közül hetet külön-külön beszerkesztettek a "vad típusnak" kinevezett kambodzsai változatba. Minden így kapott mutáns virulenciáját letesztelték. A 139. pozícióban a szerin aszparaginra való cseréje (S139N) növelte a legjobban az idegrendszeri rendellenesség mértékét. Továbbá a kisfejűséget okozó venezuelai vírusban a 139. aminosavhely visszaváltoztatása szerinné jelentősen csökkentette a virulenciát. Tehát ez a pozíció felelős az új kór megjelenéséért.


Darwin úgy gondolta, hogy apró változások útján halad az evolúció (gradualizmus), míg több paleontológus a nagyobb ugrások, a szaltáció, mellett kardoskodtak. A graduális evolúció és a fossziliák, sőt kezdetben a graduális evolúció és a mendeli genetika is ellentétben álltak egymással. Ez utóbbi szembenállást a mennyiségi jellegek genetikájának felfedezése oldotta fel. A fenotípusban érzékelt ugrások és az apró változatok közötti látszólagos ellentmondást pedig a fentebb említett eredmények oldják fel. A szerint aszparaginná változtató mutáció egy apró lépés. Fenotípusosan viszont egy addig enyhe tüneteket okozó vírusból, fejlődési rendellenességet okozó, s így komoly egészségügyi kockázatot jelentő kórokozó vált. Tehát a fenotípusban van egy ugrás. Azt gondoljuk, hogy az újfajta problémához nagy változás kell. Pedig nem. Nem a vírus lett komplexebb és tanult meg új trükköket, hanem az idegrendszer fejlődése egy nagyon összetett folyamat, amit nagyon egyszerű megbolygatni. A vírusburok apró változása elég, hogy az idegrendszer fejlődésében valamit nagyon elrontson.


Sokszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy mutáció okoz valami jelentős fenotípusos változást. Ilyen a nyírfaaraszoló fekete színét okozó transzpozon beékelődés, vagy a sarlósejtes vérszegénységet okozó glutamin -> valin mutáció. Azaz ritka mutációk mellett is lehet fenotípusos változás, és nem szükséges sok apró mutációs hatásra várni, hogy bármi jelentősebb változás történjen.


Van még egy pár ilyen példa a tankönyvemben. Lehet keresni! :)


Hivatkozott irodalom


Yuan, L., Huang, X.-Y., Liu, Z.-Y., Zhang, F., Zhu, X.-L., Yu, J.-Y., Ji, X., Xu, Y.-P., Li, G., Li, C., Wang, H.-J., Deng, Y.-Q., Wu, M., Cheng, M.-L., Ye, Q., Xie, D.-Y., Li, X.-F., Wang, X., Shi, W., Hu, B., Shi, P.-Y., Xu, Z. és Qin, C.-F. 2017. A single mutation in the prM protein of Zika virus contributes to fetal microcephaly. Science 358(6365): 933–936


2018. április 27., péntek

Az akadémia élet rémálmai egy munkavállaló szemével

Írtam egy cikket a tudomány megbízhatóságának és a tudományos karrier sajátságainak kapcsolatáról. A Publications című folyóirat tudományos etikáról szóló különszámában megjelent tanulmány címe: Ki pusztuljon: te vagy a tudomány?


 A tudományos világban elharapódzott a publikálj vagy pusztulj (publish or perish) mentalitás, ami arról szól, hogy aki nem ír elég tudományos közleményt (tankönyvek, ismeretterjesztés, oktatás nem számít!) annak nincs helye a tudomány művelői között. Legalábbis pénzt nem fog kapni.

Publikálni pedig úgy lehet a legegyszerűbben, ha az ember nem sokat fárad magával a kutatással, mert az pénz és időigényes. Elég kitalálni az adatokat, vagy legfeljebb egyszer elvégezni a kísérletet és behazudni, hogy többször is el lett végezve. Ennek a mentalitásnak az eredménye, hogy a cikkek egy jelentős része nem megismételhető, és egyre többen buknak le a csalással (de így is csak egy kis részük).


Ez az etika része. Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy mi van a mostani rendszerben, ami majdnemhogy megköveteli az etikátlan magatartást? A többségi társadalom foglalkoztatási normáitól teljesen elütő rendszer.

Diákigazolvány és ösztöndíj

Felveszünk minden évben 250+ biológushallgatót. Ezeknek persze egy része nem ide való, de zömük kutató szeretne lenne. Szeretne új dolgokat felfedezni. Ez viszi előre a világot, miért is ne vágynának rá. Ehhez képest nagyjából ha a végző 100 MSc-snek az ötöde kerül be a doktori képzésbe. A doktori fokozat előfeltétele a tudományos karriernek. Ez egy lépcső, amit meg kell ugrani.


És itt kezdődnek a problémák. A doktori képzés alatt a doktorandusz diák (tanuló) ugyanúgy, ahogy 6-7 éves kora óta folyamatosan. Míg a munka világába kikerülő társai munkaviszonyba kerülnek és elkezdik gyűjteni az éveket a nyugdíjhoz, vagy lesz adójuk, aminek az 1%-ról dönthetnek, addig a doktorandusz a napi 8 óra munkája ellenére csak diák. Nincs munkaviszonya. Ez a 4 év munka szempontjából elveszett. Majd 28 éves korától kezdheti el gyűjteni az éveket. A 40 nem lesz meg.


A doktoranduszoknak normális állást kell biztosítani!

Határozott idejű szerződések

Sikeres doktori (PhD) fokozatot követően, ha nagyon szerencsés, nagyon keményen dolgozott és felfigyelnek rá, akkor kaphat egy határozott idejű kinevezést, mint tudományos munkatárs. Fizetése – egy olyan munkakörben, amihez 20 év tanulás kell – 277200 Ft. Bruttó. Havonta. És nem határozatlan idejű a kinevezés. Határozott. Általában 1 legfeljebb 2 évre. Határozott idejű munkaszerződése a magyar munkavállalók 8,7%-nak van (2016), amely szerződés a 16–20 évesek között gyakoribb. Ha minden jól megy, talán folytathatod utána. Vagy nem. Határozatlan idejű munkaviszony pedig... na olyat még nem láttam. Legalábbis olyat nem, amin a nevem is szerepelt volna.


A tanársegédek (tudományos segédmunkatárs), az adjunktusok (tudományos munkatárs), a docensek (tudományos főmunkatárs) és az egyetemi tanárok (tudományos tanácsadó) fizetése (minden év jan. 1. állapot alapján) és az az évra érvényes minimálbér (garantált bérminimum), átlagfizetések a szellemi foglalkozásúaknál és a GDP egy főra jutó része.

A fizetés a tudományos főmunkatársi pozícióban sem lesz sokkal jobb. Ehhez a doktori után legalább 8–10 év eredményes kutatói élet kell. Ekkor még mindig kevesebbet keresünk a szellemi foglalkozásúak átlagánál! Még mindig elevenen él bennem, hogy olyan tizenöt éve, friss lakástulajdonosként festettem két helyiséget (ennyire volt keret, a többit mi maszatoltuk). A festő akkor megkérdezte, hogy mennyit keresek így a húszas éveim végén, túl sok év tanulással. Megmondtam. Sokáig röhögött. Most negyven múltam, és továbbra is meg tudnám nevettetni a szakikat.


Legalább a tudományos főmunkatárs szinttől már állandósítani kell a munkavállalókat.

Az élet az egyetemi tanárok szintjével kezdődik

Az egyetemi tanári fizetés az első, ami átlag feletti. Ez az, amiből már talán meg is lehet élni. Ez az a pozíció, amit mindenki minél hamarabb el szeretne érni, mert innentől nem filléres napi problémákról szól az ember élete. Megjegyzem bár az adatok Magyarországról szólnak, nyugaton sem jobb a helyzet. Az éhbér szint máshol van, de máshol is a professzorok az elsők, akiknek a fizetése kezd összemérhető lenni az iparban foglalkoztatottakéval. És persze fényévekkel marad el a középvezetőkétől (miközben ugye ez a legmagasabb polc az akadémiai ranglétrán).


Az egyetemi tanári kinevezés azonban nem csak arról szól, hogy megvan az ember lányának/fiának nagydoktorija (DSc / MTA doktora). Az csak az előfeltétel. Az is kell, hogy kinevezzék. És a hierarchia egy piramis, ahol egyre magasabban egyre kevesebb a hely. Mindenki a csúcsra szeretne törni, és mivel ez nem rang, hanem cím, így elvileg lehetne is mindenkiből egyetemi tanár. De a folyamatos forráshiány következtében a kvalifikáltak csak egy része kapja meg a kinevezést.


Kisebb legyen a fizetésugrás az egyes szintek között és emeljék a fizetést legalább a duplájára.


Számok bűvöletében


Tehát a normális élethez a professzori szintet kell a lehető leggyorsabban elérni (lehetőleg a többi hasonkorú előtt). Ehhez cikkek kellenek. Sok és lehetőleg jó tudományos lapokban. A probléma nem az, hogy dolgozni kell. Aki valahogy megszerezte a PhD-ját, az hozzászokott a napi 10-14 órás munkanapokhoz és a 7 napos munkahéthez. Örömmel dolgozunk! A munkánknak viszont egyetlen aspektusát, s annak is egy fura számszerűsített értékét veszik figyelembe. Csak a cikkek száma, impakt faktora, a rájuk kapott hivatkozás számít. Senkit nem érdekel, hogy jó tudományt végzünk vagy sem. Számokat kell produkálnunk, amelyek számként mennek egyre feljebb, míg végül valamelyik minisztériumban landol egy nagy szám, ami nem mond semmit, de remélhetőleg több, mint tavaly és akkor minden rendben van.


A számok túlmisztifikálást kell abbahagyni. Egyértelmű, hogy amint egy szám alapján mérnek, onnantól arra kell optimalizálni, hogy az a szám nagy legyen. És onnantól nem az számít, hogy pontos tudományt végezzünk, hanem, hogy nagy szám jöjjön ki a végén.


Ne számok alapján ítéljenek meg, hanem az alapján, amit teljesítek: maguk a cikkek alapján.


 folyt köv...

2018. április 10., kedd

A cukorbajos hal, aminek nincs semmi baja

Azt gondolnánk, hogy hasonló élettani problémák, hasonló betegségeket okoznak bennünk és más állatokban. Amikor nincs így, akkor találtunk egy példát, hogy a betegséggel együtt lehet élni és ez segíthet a gyógyításban.


A barlangi vaklazac (Astyanax mexicanus) nevével ellentétben nem csak barlangban él. Felszínen élő populációi teljesen normális halacskának néznek ki. A barlangban élők viszont szemtelenek (vakságukról itt) és világos színűek. Az itt élők egy igen más környezetben élnek, mint felszíni társaik: a barlangokban sokkal szegényesebb a környezet. És van még egy különbség: a vércukorszintjük rendkívül magas. Olyan magas, ami nem tűnik egészségesnek.

A barlangi vaklazac felszíni (felül) és barlangi formája. Csak a barlangi forma vak (szem nélküli).


Alapvetően nem kell sok cukor a vérben. Annyira van szükség, hogy a sejteket ellássa energiával. Amikor eszünk, akkor felveszünk cukrot (jobbára szénhidrátot eszünk, amiből szőlőcukor lesz) és a vércukorszintünk megemelkedik. Az inzulin hormon hatására  a cukor raktározódik és a vércukorszint csökken. Éhezés vagy jelentősebb cukorfelhasználás (aktív mozgás) hatására csökken a vércukorszint és a glukagon hormon hatására cukor szabadul fel. A vércukorszintünk így egy közel állandó értéken marad. A cukorbetegség az az állapot, amikor ez a szabályzás valamiért nem működik, és a vércukorszint tartósan magas.


Ezeknek a halaknak 2-es típusú cukorbetegsége van, azaz a sejtek ellenállóak az inzulinra. Az inzulintermelésük teljesen normális, de a magas vércukorszintjük sokkal lassabban csökken, s általában is magas a vércukorszintjük. Genetikailag az inzulin receptor-gén 211. aminosavja prolinról leucinra változott, s ez nagyobb részt magyarázza az inzulin rezisztenciát (a fenotípusok közti különbségért több gén felelős, de a többit még nem találták meg). Hasonló mutáció emberben cukorbetegséget (Rabson–Mendenhall szindrómát) okoz. A barlangi halak viszont nem mutatják a cukorbetegség tüneteit. Sőt, gyorsabban és nagyobbra nőnek. Minden bizonnyal a szegényes környezetükhöz való adaptáció számukra a megváltozott vércukorszint szabályzás.


Azt gondolhatnánk, hogy van valamilyen hátránya is ennek a nem egészséges állapotnak és ezek a barlangi halak például gyorsabban öregednek. A sok cukor a vérben elősegíti a cukrok kötődését fehérjékhez, amelyet emberben több öregedéssel összefüggő folyamatban megfigyeltek. Ez az egyik ok, amiért nem akarunk túl magas vércukorszintet. Gyorsabban öregednek ezek a barlangi halak, mint felszíni társaik? NEM! Sőt, lassabban öregednek. 15 éves korukra a felszíni halak mutatják már az öregedés jelét, amit viszont a barlangi fajtársaik nem.


Ez a felfedezés igazi érdekessége: hogyan kerülik el ezek a vaklazacok a magas vércukorszint öregedést gyorsító hatását? Nem tudjuk, de tudjuk, hogy képesek elkerülni, tehát vizsgálatukkal lehet, hogy megoldást találunk cukorbetegségben szenvedő embertársaink életkörülményeinek javításához.


Hivatkozott irodalom

Riddle, M. R., Aspiras, A. C., Gaudenz, K., Peuß, R., Sung, J. Y., Martineau, B., Peavey, M., Box, A. C., Tabin, J. A., McGaugh, S., Borowsky, R., Tabin, C. J. és Rohner, N. 2018. Insulin resistance in cavefish as an adaptation to a nutrient-limited environment. Nature 555: 647–651

2018. március 29., csütörtök

Emberfélék, mint gyomfajok

A gyom faj egy olyan faj, ami nagyon gyorsan képes elterjedni / elszaporodni. Bár elsődlegesen növényekre alkalmazzuk, de más élőlényekre is használhatjuk. És az a 7,6 milliárd ember, akik az egész Földet benépesítik egészen gyomszerűvé tesz minket. Az ismertetendő tanulmány a mellet érvel, hogy már távoli őseink az ausztralopitekuszoktól kezdve ilyen gyomfaj volt, s ebben segítette őket a monogámia elterjedése.


A probléma felvetését kezdjük onnan, hogy a jelenlegi emberfélék alcsaládjának (Homininae) tagjai egy kivétellel Afrikában élnek és igen csekély egyedszámuk miatt veszélyeztetettek. A gorillák, a csimpánzok és a bonobók egyedszáma csökken és a kihalás fenyegeti őket. Az alcsalád jelenleg élő egyetlen másik tagja viszont benépesítette az egész világot. S ez evolúciós szétválásunk óta így lehet. Bár az ausztralopitekuszok nem jutottak ki Afrikából, de azt teljes egészében belakták. Az ember nem (Homo) viszont kilépett a fekete kontinensről és Eurázsiát is birtokba vette (majd később a modern ember hódítja meg Amerikát és Ausztráliát). Mi tette ezt lehetővé?


Felegyenesedtünk és talán egy kicsit okosabbak lettünk (a 375–525 cm³ között agytérfogattal egy ausztralopitekusz agya kissé nagyobb egy csimpánz átlagosan 350 cm³ agytérfogatánál). Egyik sem magyarázhatja a sikerünket, hiszen a felegyenesedés bár lehetővé tesz nagyobb távolságok megtételét, de négykézláb is elég messze el lehet jutni és messze nem lettünk annyival okosabbak, hogy ez legyen a különbség oka. Adjuk ehhez hozzá, hogy a fákra egyre kevésbé tudtunk ügyesen felmászni, ami bizonyos élelemforrásokhoz – gyümölcsök – való hozzáférést nehézkesebbé tett.


Megváltozott viszont a szaporodásunk. A gyermekek közötti idő csökkent. Nem tudjuk pontosan mikor történt ez. A csimpánzok körülbelül 6 évenként szülnek, a bonobók 5,5 évente. Ezzel szemben a vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gyermekek közötti átlagos idő 4 év (s ez csökken majd 2 évre a mezőgazdasággal). Ez önmagában segíthet a világ benépesítésében.


A makákók egy hasonlóan széles körben elterjedt, gyomfaj, mint az ember. A jégkorszakok előtt egész Eurázsiában elterjedtek voltak, mára "csak" Ázsiában (kivéve a Giblartáron és Afrikában élő berber makákót) jellemzőek. Városokban és vadon is csoportokban járkálnak (ajánlom a Majom királyság filmet megtekintésre), talán az egyik legismertebb majomfajták. A tanulmányban a rhesusmajomra (Macaca mulatta), a közönséges makákóra (Macaca fascicularis), a parókás makákóra (Macaca radiata) és a Ceyloni makákóra (Macaca sinica) fókuszálnak. Ezen fajok akár 10%-os évenkénti növekedési rátát képesek produkálni. Mauritiusra például a XVIII. század elején 10–15 makákót telepítettek. Mára lényegében kimeríthetetlen forrása a laborokban használt makákónak csak ez a populáció. Ez a jelentős növekedési pontenciál magyarázza, hogy bármely helyet képesek belakni, illetve rossz évek / katasztrófák követően újra belakni / elterjedni.


A demográfiai adatok elemzésével a kutatók arra jutottak, hogy nem az ivarérés korai kora (4–6 év) vagy a gyerekek nagy száma következtében lesz sikeres egy faj. A rhesusmajmok 15 éves korukra biztosan befejezik a szaporodást, olyan 8 évet élnek és az átlagos generációs idő 7 év. A közel rokon közönséges makákó később válik ivaréretté, de tovább is él. A növekedési rátájuk azonban közel azonos. Mindegyik makókófajban igen jelentős az első 5 évben a halandóság. Nagyjából 50% körüli (ami amúgy az emberi populációra is jellemző volt, és a csimpánzokban is hasonló figyelhető meg). Az igazán nagy populációnövekedés akkor figyelhető meg a makákóknál, amikor a fiatal nőstények túlélése valamiért (például jobb évek, amikor több az élelem) megnövekszik. A több szülőképes nőstény jelenléte teszi lehetővé a magasabb növekedési rátát.


Mi van az embernél, illetve tágabban az emberszabásúaknál? Egy alapvetően hosszú életű fajnál már az átlagos generációs idő is igen jelentős. Embernél és csimpánznál is nagyjából 22–24 év (fogamzásgátlót nem használó populációban). És ahogy előbb említettem, a gyerekkori mortalitás igen jelentős. Ennek csökkentése mellett a populáció növekedés jelentősebb. Ne feledjük, hogy az emberi populáció elmúlt két évszázadban tapasztalható exponenciális növekedésének az alapja is a gyerekkori mortalitás csökkenése. Magyarországon 1900-ban az 5 éves kort a születettek 65–70%-a érte el, míg 1976-ban ez 96-97%.


Mi lehetett az a változás őseinkben, ami lehetővé tehette a magasabb túlélést? A közlemény a szociális monogámiát azonosítja fő okként. A viselkedés nem mutatkozik meg a csontleletekben, viszont már az ausztralopitekuszoknak is visszafejlett a szemfoga, ami az egymással versengő hím csimpánzok esetében igen kifejezett. Ez utalhat arra, hogy bizony már ekkor sem volt jellemző az erős hím-hím versengés. Monogámiának ez a fő előnye számunkra, hímek számára. A nők viszont segítséget kaphatnak a gyermekek felnevelésében, ami javíthatja az apróságok túlélését. A cikk a mellett érvel, hogy a nőknek nem kellett vadászni elmenni, így biztonságban maradhattak, ebben nem biztos, hogy hiszek, de a monogámia túlélést javító hatásában igen. Újabb érv, hogy a monogámia régebben van velünk, mint szeretnénk gondolni.


Az embarszabásúak őse promiszkuus társadalomban élhetett, azaz minden hím, minden nősténnyel kapcsolatba kerülhetett. A gorillák háremtartása levezetett bélyeg lehet. A csimpánzok és bonobók  ilyen társadalomban élnek. Az ember pedig áttért a monogámiára. És ez sikeressé tette! Éljenek a családok!

 

Hivatkozott irodalom

  • Meindl, R. S., Chaney, M. E. és Lovejoy, C. O. 2018. Early hominids may have been weed species. Proceedings of the National Academy of Sciences 115(6): 1244–1249
  • Központi Statisztikai Hivatal: Magyarország halandósági táblái, 1900/01-tól 1967/68-ig. Budapest, 1971, p. 54-105
  • Human Life Table Database http://www.lifetable.de

2018. február 22., csütörtök

III. Béla és a finnugorok

Megszekvenálták III. Béla királyunk DNS-ét, ami csodálatos és lehetővé teszi, hogy a kétséges királysírokról megállapítsuk, hogy ki is fekszik benne. Az Y kromoszóma apáról fiúra száll, s így abban a férfi ági rokonok között nagy különbségnek nem szabad lennie.


Amit a szakcikk megállapít az az, hogy III. Béla királyunk az R1a haplocsoportba tartozik, ami amúgy a leggyakoribb jelenleg is Magyarországon. Bár a szakcikkben erről semmi szó nem esik, de a Magyar Időkben ez már úgy lett tálalva, hogy III. Béla királyunk biztosan nem volt finnugor eredetű. Az index szerencsére ezt már árnyaltabban tálalja, külön felhívva a figyelmet a szakcikk ezen mondatára: "It is the most frequent haplogroup in various populations speaking Slavic, Indo-Iranian, Dravidian, Turkic and Finno-Ugric languages." Tehát az R1a haplocsoport a leggyakoribb a szláv, az indo-iráni, a török és a finnugor nyelveket beszélő populációkban. Legyünk őszinték ez sem mond semmit. A magyar finnugor nyelv, ezen kár rugózni, s mivel messze mi vagyunk a legnépesebb ilyen népcsoport, ami ránk jellemző, az jellemző a mai finnugorokra.
1. ábra. Az R1a1 haplocsoport gyakorisága a világban. Ez az R1 kládon belül a leggyakoribb csoport. Vegyük észre, hogy elterjedésére nézve kelet-európai népekre jellemző, s ebben bizony a magyarok, az észtek és a finnek is beletartoznak. Underhill et al. 2009 alapján.


Ha megnézzük az 1. ábrát, akkor azt látjuk, hogy az R1a (az R1a1) haplocsoport igen gyakori Kelet-Európában. Ez a régió így magába foglalja a finnugor nyelvet beszélő Magyarországot, Észtországot és kisebb gyakorisággal Finnországot is. Underhill et al. 2009-es tanulmányában komikat, permják-komikat és marikat is említenek. Az R1a1a gyakoriság az utóbbi két népcsoportban 37% és 26%, a komiknál 6%. A hanti és a manysi népcsoportban is megtalálható az R1a1 haplocsoport (és mellette az N-es észak-eurázsiai) (Pimenoff et al. 2008). A szibériai uráli nyelveket beszélő népcsoportok igen széles skáláját vizsgáló tanulmányban Karafet és munkatársai (2002) szintén találtak R1a-s haplocsoportba tartozókat ezen népességben. Finnországban is csekély gyakorisággal, de jelen van az R1a1 (az R1a nem) (Lappalainen et al. 2006). Tehát ez a haplocsoport igenis jellemző a finnugor nyelveket beszélőkre. Továbbá a mai magyar lakosság és a manysik között kimutatható bizonyos fokú genetikai hasonlóság (Fehér et al. 2015).


Lehet, hogy én értek valami félre, s III. Béla abba a haplocsoportba tartozik, ami csak az R1a jelű és nem abba a tágabba, amely az R1a1-et is magába foglalja. Ebben az esetben itthon is ma ritka haplocsoportba tartozik. Ha nem ez van, akkor viszont a jelenkori finnugornak is nyugodtan elmehet. Fontos itt megjegyezni, hogy egy haplocsoport hovatartozásból messze menő következtetéseket levonni nem érdemes. Vannak gyakoribb és kevésbé gyakori haplocsoportok egy népességen belül, de ritkán lehet a nép hovatartozást pusztán ez alapján megállapítani, főleg egy gyakori és széles földrajzi elterjedésű haplocsport esetében, mint III. Béla királyunk R1a-ja. Szóval azért én még nem jelenteném ki egyértelműen, hogy nem volt finnugor.


Hivatkozott irodalom