A rituálék és az emberi együttműködés

A rituálék alapja a szinkron mozgás, a közösségi lét megélése. Az utánzásban úgy tűnik nagyon jók vagyunk. Lehet ennek sokféle előnyös vetülete, például felmerült, hogy az eszközhasználatnál kimondottan jó, ha elsőre egyszerűen utánozni próbálunk és nem rögtön megérteni. De van egy ennél talán fontosabb aspektusa: növeli az együvé tartozás érzését és így az együttműködésre való hajlamot.

A rituálék növelik az együttműködés szintjét

A rituálék egyik jelentős forrásai a vallások. A vallások együttműködést kiváltó hatásáról már írtam (itt). Itt egy kicsit más aspektusokból mutatom be ugyanezt: a vallási rituálék segítenek az együttműködésben.

Izraeli kibucokban mérték az együttműködés szintjét egy igen kitekert rabok dilemmája játékkal. Van 100 sékel közös pénz. Mindkét játékos egymástól függetlenül dönthet, hogy mennyit vesz ki belőle magának. Ha ez összességében több, mint 100, akkor senki nem kap semmit. Amennyiben viszont marad pénz a közösben, akkor azt 1,5-tel felszorozzák és felezik a játékosok között. Legtöbbet, akkor vihetnének haza, ha mindketten bent hagynának mindent, mert akkor a 100 sékel másfélszeresét, 150 sékelt osztanának el köztük, azaz 75 sékelt vinnének haza. Minden 50 sékel feletti kivétel kockáztatja, hogy semmit nem kapnak (ebben eltér egy szokványos rabok dilemmája játéktól). Minél többet hagynak a közösben, annál inkább együttműködő a játékos.

A játékot vallási és világi kibucokban is elvégezték. A játékosok nem tudtak egymásról, de tudták, hogy közösségük egy másik tagjával játszanak. A vallási kibucok férfi tagjai 29,9 sékelt tartottak meg maguknak, a nők 33,7 sékelt. A világi kibucokban 30,1 (férfiak) és 30,5 sékelt (nők) vettek ki átlagosan a játékosok. Ezekben a számokban igazából nincs különbség. Az egyetlen különbség itt a vallásos kibucokban a férfiak és a nők viselkedésében van. Ez viszont nem nemek közötti különbség, mert a világi kibucokban ilyen különbség nincs. A két csoport között zsinagógalátogatási gyakoriságukban van különbség. Több férfi napi szinten jár zsinagógába, és ők igen együttműködőek, valahol 27 sékel körül vesznek ki a közösből, míg a csak szombatot és ünnepnapokat tartó társaik átlagosan 36-ot. A napi közös ima egy rituálé. És ez növeli az együttműködés szintjét. A világi kibucokban is kimutatható volt, hogy akik gyakrabban vesznek részt a közös étkezéseken, azok együttműködőbbek.

Brazília egy afrikai ihletésű vallási közösségében (kandomblé) is megvizsgálták egy normál közjó játékkal, hogy a vallási rituálékban inkább résztvevők együttműködőbbek-e (többet adnak a közösbe). Igen. Ez jött ki (Soler 2012).

Ezekben a példákban nem a vallási együvé tartozás együttműködésre való hatását vizsgálták, hanem a rituálékban való részvétel szerepét az együttműködés szintjében. Viszont nehéz elválasztani a vallásosságot és annak a morálra gyakorolt vélt vagy valós szerepét az együttműködéstől. Ezért vizsgáljunk olyan eseteket is, amelyekben nem a vallás a közös az emberekben.

Új Zélandon vizsgálták különböző klubokban az együttműködést. Vannak cselekvések, amelyek teljes szinkron mozgást igényelnek, mondjuk egy jóga óra vagy a tajcsicsuan. Vannak olyan cselekedetek, amelyekhez szükséges egyfajta szinkron, de nem teljesen azonosan cselekednek a résztvevők, például egy kórus (több szólam) vagy egy harcművészet edzésen. És vannak tevékenységek, amelyekben nincs semmilyen szinkron cselekedet, például egy társasjáték klubban. Bár a beválogatott cselekedetek között van vallási töltetű is (katolikus mise vagy buddhista kántálás), de a hatások ezek nélkül is működnek.

Szóval egy teljesen szokványos közjó játékot játszanak a résztvevők a szokásos cselekedetük után (közös terepfutás, póker (nem tétben), jóga, capoeira, kórus, stb.). Ebben 5 új zélandi dollárról döntenek, hogy mennyit tartanak meg és mennyit adnak a közösbe. A közösbe adott összeget megduplázzák és egyenlően szétosztják a játékosok között. Az átlagos befektetés 3,38–4,54 dollár között volt (67%–91%), ami igen magas ezen játékokat tekintve. Bár a résztvevők nem tudták, hogy pontosan kivel játszanak, de tudták, hogy közösségük tagjaival. A közösség itt erősen megjelenik a döntésben.

A teljesen szinkron mozgást igénylő tevékenységek mellett magasabb az együttműködés

A legalacsonyabb átlagos befektetést a közjóba a "futószakkör" produkálta, a legmagasabbat pedig a katolikus mise (tőle kicsit lemaradva a jóga és a buddhista kántálás volt). Tehát van hatása a közös, azonos mozgásnak (Fisher et al. 2013).

Ugyanez a kutatócsoport megkért 4 fős csoportokat, hogy egy bizonyos egyszerű mozdulatsort próbáljanak meg közösen egyszerre végezni (szinkron és van közös cél), vagy csak egyszerűen mozogjanak egy metronóm hangjára közösen (szinkron, de nincs közös cél). Volt még olyan beállítás, hogy kicsit más metronómot hallgattak (aszinkron, nincs közös cél) és olyan, ahol csak TV nézték, hogy mások szinkron mozognak (passzív). A korábban amúgy idegenek ezt követően játszottak egy közjó játékot. Nem meglepő módon a közös cél és a szinkronitás igen magas együttműködési szintet eredményezett. Az átlagos befektetés 3,8 körüli volt. Ehhez képest az aszinkron esetben 2,8-nél kisebb. A szinkron mozgás nagyon erősen befolyásolja az együttműködés szintjét (Reddish et al. 2013).

Csak a szép közös emlékek miatt! Lehet, hogy a szinkronitás nem mindig sikerült :)

A muzikális majom

Ez utóbbi kísérletben már nyoma sincs a vallásosságnak és a vallási rituáléknak. Egyszerűen csak közös mozgásról van szó (ami amúgy szerves része a vallási rituáléknak). Mikor mozgunk általában együtt? Tánc közben. A tánc és a zene régóta velünk van és nagyban segít megerősíteni együttműködő ösztöneinket. Erről mesél Scheuring István kollégám az egyetemi rádióban.

Jobb! Bal! Jobb! Bal!

És, ha az előző bejegyzésemet klónok masírozásával kezdtem, akkor maradjunk még egy gondolat erejéig a masírozásnál. Kérjünk meg két férfit, hogy menjenek egymás mellett kb. 250 métert. Egy részüket megkérjük, hogy próbálják meg szinkronizálni lépéseiket. A többi nem kap ilyen instrukciót. Ezt követően mutatunk nekik egy mérges férfi arcot (csak arcot, még haj sem látszik), amiről azt állították, hogy egy bűnöző képe. Meg kellett becsülni, hogy milyen magas, mekkora a testmérete, mennyire "férfias". Az egymás mellett masírozók kisebbnek és kevésbé férfiasnak becsülték a látott mérges arcot, mint a csak egymás mellett gyaloglók. Tehát a masírozást követően kevésbé tűnt veszélyesnek az illető (Fessler és Holbrook 2014). Ketten egy ellen mégiscsak jobbak az esélyek. Na ezért masírozunk.

Hivatkozott irodalom

• Soler, M., 2012. Costly signaling, ritual and cooperation: evidence from Candomblé, an Afro-Brazilian religion. Evol Hum Behav 33: 346–356.
• Sosis, R., Ruffle, B. J., 2003. Religious ritual and cooperation: Testing for a relationship on israeli religious and secular kibbutzim. Current Anthropology 44: 713–722.
• Fischer, R., Callander, R., Reddish, P., Bulbulia, J., 2013. How do rituals affect cooperation? Human Nature 24: 115–125.
• Reddish, P., Fischer, R., Bulbulia, J., 2013. Let’s dance together: Synchrony, shared intentionality and cooperation. PLoS ONE 8: e71182.
• Fessler Daniel, M. T., Holbrook, C., 2014. Marching into battle: synchronized walking diminishes the conceptualized formidability of an antagonist in men. Biol Lett 10: 20140592.

A rituálék és az emberi viselkedés

Vonzódunk a rituálékhoz. Na nem valami sötét üzelmekre kell gondolnunk, hanem a mindig azonosan végrehajtott cselekedetekhez, amelyeknek nem biztos, hogy van bármilyen haszna. Ezek másolások, egymás cselekedeteinek a másolása. Ilyen másolás egy katonai parádén az egyszerre lépő katonák menetelése. Mielőtt azonban az ilyen szinkron mozgás és a rituálék hasznát mutatnám be (egy következő bejegyzésben) a rituálékra való hajlamunkat mutatom be.

Vegyünk egy dobozt, aminek a tetején van egy rúd az elején pedig egy ajtóka, és van egy pálcánk segédeszközként. A demonstrátor megmutatja, hogy pálcával háromszor ráütve a a rúdra, kitolva a rudat az azt helyben tartó gyűrűkből, beillesztve a rudat az így felszabaduló lyukba, majd felemelve a doboz elején levő ajtókát a mögötte levő üregből a pálcával egy jutalom szerezhető meg. A mozdulatsor eleje teljesen felesleges, a jutalom megszerezhető az ajtóka felnyitásával és a jutalom pálcával való kiszedésével. A felső rúd mozgatása és az ott levő üreggel való kölcsönhatásnak nincs jelentősége a jutalom megszerzése szempontjából. (Horner és Whiten 2005)


Egy átlátszatlan doboz esetén ezt a kísérlet alanya nem tudhatja és így esetleg kénytelen az egész mozdulatsort végigcsinálni. Egy átlátszó doboz esetén viszont egyértelmű, hogy a mozdulatsor eleje felesleges. Lehet rögtön az ajtóval kezdeni és megszerezni a jutalmat.

Fiatal csimpánz a dobozzal. Bal oldalt egy átlátszatlan doboz látható, míg jobbra egy átlátszó.

Fiatal csimpánzok és fiatal emberpalánták markánsan máshogy viszonyulnak ehhez a feladathoz. A csimpánzok átlátszatlan doboznál 60%-ban megismételték a felesleges mozdulatsort, de amikor látható volt, hogy mit is kéne csinálni a jutalomért, akkor céltudatosan csak azt végezték el (6% volt a felesleges mozdulatot is elvégzők gyakorisága). Embergyerekek viszont a doboztól függetlenül 70–80%-ban az egész mozdulatsort végigcsinálták. Tehát akkor is igazodtak a demonstrátorhoz, utánozták azt, amikor egyértelmű volt, hogy ennek nincs jelentősége a jutalomszerzés szempontjából. De a rituáléknak és az elvárásoknak megfelelés nagyon erős bennünk!

Egy másik kísérletben (Clay és Tennie 2018) vegyünk egy kettévágott fadarabot és rejtsünk el a belsejében levő kivájt üregében egy matricát. A fadarabot csap és luk tartja egyben. A két fél simán szétszedhető. Amikor a fa kinyitását 3–5 éves gyerekeknek megmutatták, akkor a kontroll kivételével mindig végeztek a kinyitás szempontjából felesleges műveleteket is. A fát a bal kézben tartva a demonstrátor a jobb kezének hátát a fához dörzsölte kétszer, az óramutató járásával egyező irányban körözve, majd felemelte jobb kezét és a fa fölött csuklóját négyszer körözte. Csak ezt követően nyitotta ki a dobozt. Egy másik rituáléban előbb a jobb mutatóujjával egy X-et rajzolt a fa tetejére, majd a két fél elválásának vonalát végigkövette ujjával. Mindkét esetben az extra cselekedetek teljesen feleslegesek.

Ezt követően a dobozt elvitték feltölteni (a benne levő matricát megkapta a kísérlet alanya), de nem feltöltötték, hanem egy nyithatatlan replikára cserélték. A gyerekek 70–80%-a előbb elvégezte a felesleges mozdulatsornak legalább az egyik tagját (általában a másodikat, arra biztosan jobban emlékeztek még) és csak azt követően próbálta kinyitni a dobozt. Ez nem sikerült. De ez számunkra lényegtelen.

Végezzük el ugyanezt a kísérletet bonobókkal. A matrica helyett almadarabokat kapnak, de amúgy minden ugyanaz. A bonobók rögtön megpróbálják kinyitni a fadarabot. Amikor ez nem sikerül, akkor további olyan cselekedetet végeznek, amivel potenciálisan ki lehet nyitni egy ilyen dobozt (rázás, harapás, rángatás, stb.). A "varázsmozdulatokat" azonban nem utánozzák. A csimpánzok okos állatok és eszközhasználatuk is egészen kivételes tud lenni, de az imitációban nem a legjobbak (Tennie et al. 2012).

Vagy legalábbis a rituális imitáció nem kenyerük. de Waal és munkatársai egy fémdobozba rejtettek élelmet. A dobozon volt egy ajtóka, amit felemelve, vagy oldalra húzva lehet a doboz belsejéhez hozzáférni (mozi 1 és mozi 2). Mindkét módszer működik. Nagyjából a tesztelt csimpánzok és gyerekek fele rá is jött, hogyan kéne magától kinyitni az ajtót. Ez csak azt bizonyítja, hogy a feladat nem lehetetlen és saját megoldás is lehetséges. Újabb csimpánzok és gyerekek bevonásával egy információ átadásos kísérletet végeztek, ami nagyjából a sugdolózós játéknak felet meg, amiben megnézzük mi jön ki több átadást követően az elején megadott mondatból. Itt megtanítottak egy egyedet/személyt az ajtó valamelyik kinyitására. Ezt követően már ő mutatta meg a következő egyednek, és így tovább. Mind csimpánzok, mind embergyerekek (3 évesek) esetében az elsőnek megmutatott kinyitási procedúra ment tovább egyik egyedről/személyről a másikra. Lehet, hogy ez nem pontos imitáció (ezt emulációnak is lehet hívni), de az egyedek ragaszkodtak ahhoz a módozathoz, amit tanultak. Volt olyan csimpánzt, amelyik véletlenül a másik módon nyitotta egyszer ki az ajtócskát. De csak egyszer "tévesztett", és az őt megfigyelő már a többségben alkalmazott módszert alkalmazta és adta tovább. Tehát, amikor van célirányos oka, a csimpánzok is utánoznak (legalábbis másolnak egy bizonyos tekintetben). Az emberek viszont szinte mindig hajlamosak az utánzásra.

A dobozon levő ajtó fel is nyitható (B) vagy félrehúzható (C)

Ez az utánzás lesz az alapja a szinkron viselkedésnek és így a közös rituálék létrejöttének. Ezek a közös rituálék tartják össze a társadalmakat.

Hivatkozott irodalom

Clay, Z. és Tennie, C. 2018. Is overimitation a uniquely human phenomenon? Insights from human children as compared to bonobos. Child Development 89(5): 1535–1544

Tennie, C., Call, J. és Tomasello, M. 2012. Untrained chimpanzees (Pan troglodytes schweinfurthii) fail to imitate novel actions. PLoS ONE 7(8): e41548
Horner, V. és Whiten, A. 2005. Causal knowledge and imitation/emulation switching in chimpanzees (Pan troglodytes) and children (Homo sapiens). Animal Cognition 8(3): 164–181
Horner, V., Whiten, A., Flynn, E. és de Waal, F. B. M. 2006. Faithful replication of foraging techniques along cultural transmission chains by chimpanzees and children. Proceedings of the National Academy of Sciences 103(37): 13878–13883

Nem értjük a statisztikát - Dr. Watson és a négerek intelligenciája

Dr. James Watson a DNS szerkezet egyik felfedezője mostanság inkább azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy kijelentette, hogy mivel a négerek a fehérekhez képest alacsonyabb IQ pontokat szereznek a teszteken és az intelligenciának van genetikai alapja is, tehát a négerek butábbak a fehéreknél.

Ez a kijelentés nem megengedhető, mert, ha igaz, akkor sem tudunk vele mit kezdeni!

Nem politikailag nem tudunk vele mit kezdeni, a történelem során éppen elég politikai rendszer volt, amely egyik embercsoportot a másik felé emelte. Lehet, hogy erre most Amerikában érzékenyek, de azért azt se feledjük el, hogy honnan jönnek: 1964-től vannak azonos jogaik a feketéknek, mint a fehéreknek az USA-ban. És a törvényi egyenlőség ellenére a feketék nagy átlagban rosszabbul élnek a fehéreknél.

Statisztikai szempontból egy olyan kijelentés, hogy A csoport valamilyen mérhető jellemzőjében kisebb, mint B csoport, azt jelenti, hogy véletlenszerűen többször kiválasztva A és B csoportból 1-1 elemet (személyt) és őket összehasonlítva többször kapom azt az eredményt, hogy A csoportból való jellemzője kisebb, mint B csoportból való jellemzője.

Ez az, ami alapján kimondhatjuk, hogy a férfiak magasabbak a nőknél. Összehasonlítunk véletlenszerűen kiválasztott felnőtt férfiakat és nőket és többször lesz olyan, hogy a férfi a magasabb, mint a nő. De ugye lesz olyan összehasonlítás, amikor a hölgy magasabb az úrnál. Bár én magamat a 180 cm-es magasságommal magasnak tartom (tudom, manapság ez inkább közepesnek számít), de bőven találkoztam olyan ellenkező nemű személyekkel, akik bizony magasabbak voltak nálam.

Ezzel a magasság dologgal még tudunk valamit kezdeni mentálisan. Minket ugyanis szinte sohasem az érdekel, hogy "véletlenszerűen kiválasztott személyek milyen magasak", hanem, hogy magunkhoz képest milyen magasak a többiek. Ezt pedig a mindennapi életben szemrevételezéssel meg tudjuk állapítani. Bár görnyedt tartással, vagy magas sarkú cipővel lehet valamennyit ezen változtatni, a többiek magasságát jól be tudjuk lőni.

Más tulajdonságok viszont nem látszanak. És ezekről is szeretnénk valamilyen információt. Szeretnénk tudni, hogy a számunkra ismeretlen emberektől mit várhatunk: barátságosak? agresszívek? okosak? buták? segítőkészek? önzőek? Mert a világ egy veszélyes és ismeretlen hely, amelyben valahogy el szeretnénk igazodni. Az előítéleteink pont ebben segítenek. És bár az előítélet szót ma arra a negatívnak vélt tulajdonságra értjük, hogy számunkra idegen embereket bizonyos skatulyákba helyezünk a kinézetük alapján (mi más alapján, hiszen még nem beszélgettünk velük), de ez ennél sokkal tágabb fogalom. Azt is bele kell érteni, hogy félünk a kígyóktól, amibe beleértjük a teljesen ártalmatlan siklókat is, de a majomagyunk rejtett mélységében minden kígyó veszélyes. A gombákról megtanultuk, hogy mérgezőek lehetnek, így inkább semmilyet nem szedünk, nehogy tévedjünk (és ez a jó hozzáállás a gombákhoz, kivéve, ha gombaszakértők vagyunk). Ha kint be van borulva, akkor esőre készülünk, pedig nem biztos, hogy eső lesz. Előítéletek. Népi bölcsességek. Tapasztalatok. Ezek adnak útmutatást számunkra a világban.

Február 2-án a medve nem látta meg az árnyékát tehát hamarosan vége a télnek. Igaz? Nem tudjuk, de valószínűleg sem a medvétől, sem a február 2-ai időjárástól nem függ a tél hossza. Viszont a népi bölcsesség egy kijelentés. Nem egy valószínűségeloszlás. Nem azt mondja, hogy ha a medve meglátja az árnyékát, akkor a sokévi átlaghoz képest valószínűleg hosszabb lesz a tél, amúgy meg talán rövidebb. Azt mondja, hogy hamarosan vége. Valószínűségekkel nem tudunk mit kezdeni. Mit mond nekünk, hogy a gomba, amit felszedtünk 20% valószínűséggel mérgező? A gomba vagy mérgező vagy sem. Én vagy belehalok a gombamérgezésbe, vagy ehető volt és nem halok be. Nem lehetek 20%-ban halott és 80%-ban élő.

Minden statisztikát mentálisan igen-nem válaszra fordítunk le, mert számunkra csak ez lehetséges. Valaminek 1% a valószínűsége? Az kevés, azt vehetjük nem létezőnek. Tehát 0%-nak. Kerekítettünk. Éppen ezért egy olyan kijelentés, hogy A csoport tagjainak egy jellemzője átlagosan kisebb, mint B csoporté, így fog számunkra megjelenni mentálisan:

Tehát mindent, ami A-hoz tartozik kisebb értékűnek veszünk, mint azokat, akik B-hez tartoznak.

Pedig valójában egy ilyen kijelentés ezt jelenti:

Egy ilyen eloszlás viszont nagyon kevés konkrét támpontot ad számunkra. Akkor most az az A, akivel találkozom, az most kisebb nálam B-nél? Mert legyünk őszinték, ez érdekel minket.

És éppen ezért nem lehet ezt a kérdést tudományosan vizsgálni sem, mert az egyetlen eredmény, amivel tudunk valamit kezdeni, hogy nincs különbség. Ekkor tudjuk, hogy a változatosság ugyanúgy megvan az egyik és a másik csoportban, és, hogy eldöntsem, hogy A vagy B csoporthoz tartozó elem (személy) most okos vagy sem, kénytelen leszek beszélgetni vele. Nem mondhatom meg ránézésre.

Onnantól, hogy bárki kimondaná, hogy tudományosan alátámasztott tény, hogy genetikai okokból a négerek IQ-ja alacsonyabb, a fehérekénél, onnantól egyértelmű, hogy észt igénylő munkakörökbe fehéreket érdemes felvenni. Biztosan okosabbak? Nem. De még az okos fehér agyunk (önirónia!), sem birkózik meg az egyszerű statisztikai bizonytalansággal sem és az első ábrán szereplő előítélet alapján döntenénk.

Amíg tanulási eredmények között nem-genetikai okú különbségeket vélünk, addig úgy érezzük ezen lehet segíteni

Nagyon szeretjük a genetikát, az az új kifejezés az eleve elrendeltetésre. Mindenre felmentést ad nekünk. (én is biztosan a rossz genetikám miatt nem voltam hajlandó ma sem lemenni az edzőterembe, a lustaságomnak ehhez semmi köze! Ha mégis van, az is genetika és arról sem tehetek.) Amennyiben viszont nem a genetika felelős azért, hogy egyes embercsoportok eltérnek másoktól, akkor ott lehet bennünk a késztetés, hogy ezen körülményeket megszüntessük. Szeretnénk például, ha mindenki okos lenne (vagy legalábbis elég okos, hogy legyen munkája és fizessen adót).

Szóval ne méricskéljük embercsoportok eszét és ne akarjuk ez alapján eldönteni, hogy kit érdemes és kit nem tanítani. Az eleve okosakat és érdeklődőket mindig könnyebb tanítani, mint a kevésbé motiváltakat. De őket is lehet, csak a tanárok részéről több energiát igényel. És emelkedjünk felül az előítéleteinken, ha egyszer már valami csoda okán leültünk beszélgetni valakivel.

Egerek szőrszínadaptációja

Egy adaptációs történet akkor kerek, ha bizonyítottuk, hogy (1) öröklődik a tulajdonság, (2) jelen van több változat a populációban, és (3) a változatok között rátermettségkülönbség van.

Az Egyesült Államok területén elterjedt őzegér (Peromyscus maniculatus) már több érdekes  evolúcióbiológiai tanulmány alanya volt. Alkalmazkodott a magas hegyekben való élethez és monogám életvitelének genetikai alapjaira is fény derült. Most egy az egerek körében amúgy nem ritka rejtőszín kialakulásáról ad számot egy tanulmány a Science hasábjain. Azt sem tagadom, hogy az index is írt erről. Akkor most a történetről egy evolúcióbiológus szemével.

Szóval van ez az egerünk, amely alapesetben a hátán sötétebb színű és sötétebb színű talajon él. 8000–10000 évvel ezelőtt alakultak ki Nebraska homokdűnéi, amelyek a környezetükről eltérően világos színűek. Ezeken világosabb színűek is az egerek. Minden bizonnyal ez jobb rejtőszín, és véd a ragadozóktól. Pontosan ezt kell bizonyítani.

Adaptációs hipotézis: A világos szőrszín segít elrejtőzni az egereknek a homokos talajon, míg a sötétebb talajon a sötétebb szőrszín adaptív. 

Különböző szőrszínű őzegér azonos színű talajon

A hipotézis teszteléséhez lekerítettek hat 50×50 méteres területet, amelyekből három homokon és három a sötétebb színű talajon lett kijelölve. A körbezárt területekről kiszedték az ott élő egereket és az egerekre veszélyes földi ragadozókat. Majd ezt követően beraktak 75–100 egeret, amelyek között elég különböző színű is volt (a fele egyik fajta talajú helyről lett idehozva, a másik a másikféléről). Tizennégy hónapig figyelték, hogy az egerek hogyan élnek (vagy inkább halnak) a körbekerített területeken. A 14 hónap végére a legtöbb területről minden egér kihalt, ami nagyjából megfelel a természetes mortalitásuknak. Mivel földi ragadozók (kígyók) nem voltak, így pusztulásukért ragadozómadarak tehetők felelőssé, főleg baglyok.

A kétféle terület: (D) homokos, világos talaj és (E) sötétebb talaj. A lezárt területeket a (C) panel mutatja. A bal alsó sarokban két egérke látható a nekik nem megfelelő színű talajon.

Mindkét típusú helyen azon egerek éltek inkább túl, amelyek olyan helyről lettek befogva, mint amilyen a körbekerített terület is volt. Tehát a világos helyen a világos színűek, a sötét talajú helyeken a sötét bundájú egerek éltek inkább túl. Így a kísérlet előrehaladtával a bezárt helyeken levő egérpopuláció színösszetétele változott. Az evolúció az öröklődő tulajdonságok gyakoriságának változása időben, és itt pontosan ezt történt, tehát a helyi populáció evolválódott. Mivel túlélésbeli különbség okozza a színösszetétel változását, így van rátermettségkülönbség és így ez adaptáció.

A 3 havonta tartott létszámellenőrzés eredménye (A) világos és (B) sötét talajon. A vonal mutatja, hogy mennyire más az ehhez a talajszínhez nem adaptálódott egerek túlélése az adaptálódottakéhoz képest. Az (E) és (F) panel pedig az egerek hátának világosságát és a túlélésük valószínűségét mutatja. Világos talajon a világosabb egerek túlélése magasabb, míg sötét talajon a sötétebb színű egereké.

Mi a genetikai háttere a szőrszín különbségének?

Egy tisztességes adaptációs történetben azt is meg kell vizsgálni, hogy öröklődik-e a tulajdonság. Feltételezték, hogy a színért az Agouti génben vagy annak kifejeződését befolyásoló régióban lehet különbség. Mivel a kísérletben használt egerektől vettek vért, így mindegyiket meg is lehetett szekvenálni és megnézni, hogy mely változatok korrelálnak a színnel és a túléléssel. Végül 6 változás a szabályozó régióban és egy szerin aminosav kivágódása az Agouti génben lehet felelős a színkülönbségért.

A szerin kivágódás hatását tovább vizsgálták (ezt a változást hívták ΔSer mutációnak). A gén két változatát ilyen gént nem kifejező laboregerekbe (C57BL/6) vitték be. Ez az egértörzs fekete színű. Azt várjuk, hogy a mutáns Agouti géntől világosabb lesz a szőrszínük. Ezt is kapták. Tehát a természetben tapasztalt változatért ez a gén és annak változatai (is) felelősek. Ezzel nemcsak az öröklődést mutatták meg, de a konkrét genetikát (annak egy komponensét) is sikerült feltérképezni.

Laboregerek az őzegérből származó vad típusú (balra) és mutáns (jobbra) Agouti génnel. A szerind kivágódást tartalmazó gén, tényleg világosabb színt okoz.

A kutatók a pontos mechanizmust is feltárták, azaz hogy a génváltozat milyen molekuláris mechanizmus révén csökkenti a feomelanin termelését. Ezzel nem terhelem az olvasókat.

Érdekes kérdés, hogy mi volt ebben a kutatásban az, amitől ez ekkora szenzáció? Egyrészt igen sok hasonló történet ismert az őzegérhez közeli rokon más egerekből (a tankönyvemben a Peromyscus polionotus hasonló színváltozatáról és adaptációjáról írok). Pont ezért tudhatták, hogy mely gén körül kell vizsgálódni. Ami szerintem a Science szerkesztőit meggyőzhette a közlésről, az az adaptációs magyarázat teljességének a kezelésre. Nemcsak a rátermettségkülönbség volt terepi kísérlettel megmutatva, de az öröklődés is genetikai/molekuláris biológiai módszerekkel. A kérdést tehát minden oldalról megvizsgálták, ahogy azt egy tisztességes adaptációs magyarázatnál meg is kéne mindig tenni.

Hivatkozott irodalom

Barrett, R. D. H., Laurent, S., Mallarino, R., Pfeifer, S. P., Xu, C. C. Y., Foll, M., Wakamatsu, K., Duke-Cohan, J. S., Jensen, J. D. és Hoekstra, H. E. 2019. Linking a mutation to survival in wild mice. Science 363(6426): 499–504