Ugye gyűltetek már össze egy tábortűz körül, ahol órákon keresztül beszélgettetek? Az emberi lét két igen fontos mozzanata a tűz és a beszéd találkozik itt. S ahogy egy nemrég megjelent tanulmány mutatja ez a kapcsolat sokkal szorosabb, mint gondolnánk.
 |
| A Kalahári sivatag busmanjai egy tábortűz körül történeteket cserélnek. |
A tűz lehetővé teszi a főzést, amivel hozzáférhetőbbé tettük a tápanyagokat, lehetővé téve, hogy belünk lerövidüljön. A rövidebb bél kevesebb energiát igényel, ami (többek között) hozzájárult, hogy még nagyobb agyat növeszthessünk, ami ugye drága. (Azt hiszem ebből leszűrhető, hogy mi a véleménye egy biológusnak azokról az étkezési szokásokról, amelyek a főzést/sütést száműznék.) Ha már az élelem miatt amúgy is a tűz körül van a társaság, akkor még a ragadozóktól sem kell félni, azokat is távol tartja (a vadászó ősember hősies képe helyett ma inkább a zsákmány ősember képe sejlik fel), s meleget is biztosít a hűs szavannai éjszakában. A tűz továbbá lehetővé teszi, hogy az éjszakában is tevékenyek legyünk. A tüzet már 1 millió évvel ez előtt is használták őseink, igaz akkor még nem rendszeresen. Viszont a tűz úgy 400 ezer éve szerves része életünknek.
Egy alapvetően a látására hagyatkozó, de a sötétben nem túl jól látó élőlény számára az este a rettegésen kívül csak az alvásra használható. A tűz világosságot hoz oda, ahol addig csak sötétség volt. Ez a világosság azonban messze nem olyan, mint villanykörték által megvilágított szobáink, ahova nappali világosságot tudunk teremteni, s bármi olyat tenni, amit amúgy csak nappal tehetnénk. A tűz fénye ellenben arra bőven elég, hogy beszélgessünk, énekeljünk, táncoljunk és együnk. Azaz szocializálódjunk.
A beszélgetések, történetek lehetővé teszik, hogy (1) megértsük egymást, főleg azokat, akik esetleg nincsenek jelen, (2) egymás és más csoportok közötti kapcsolatok ápolását, megerősítését, és (3) a kulturális intézmények továbbadását, szabályozását és létrehozását.
A kis léptékű vagy természetközeli társadalmak (ezek a politikailag korrekt megnevezése a "primitív" népeknek) vizsgálatával képet alkothatunk arról, hogy hogyan élhettek eleink évezredekkel korábban. Bár egyik mai természeti nép sem lehet olyan, mint az ősi Homo sapiens, társadalmaik hasonlóak voltak amennyiben egyenlőségre épült (az ember ősi állapota, hogy mindenki egyenlő, s ez főleg az anyagi javakra és a hatalomra vonatkozott!), az élelmet vadászással és gyűjtögetéssel szerzik, az élelmet, főleg a húst megosztják, a csoportok kicsik, 15-40 fősek (ez inkább a vadászó csoport mérete), rokonok és nem rokonok is vannak a közösségben, este a tűz körül gyűl össze a társaság. Egy ilyen csoport a bushmanok, akiknél a kutató - Polly Wiessner - legyezte, hogy miről beszélgetnek úgy nappal, mint éjjel a tűz körül.
A nappali és az éjszakai beszédek témája jelentősen eltért. Nappal főleg a megélhetésről (növények begyűjtése, vadászási taktikák, források elhelyezkedése, stb.) és panaszokról (nagyon fontos része a társadalomnak, így terjed a közösségi normákat be nem tartók rossz híre). Ezen két fő téma a beszélgetések 65%-át jellemezte (ezen kb. egyenlően osztoztak). Ezen kívül viccelődés (16%), földjogok (9%), más etnikumok jellemzése (4%) és történetek (6%). Összefoglalva nappal a minden napi életről beszélgetnek az emberek. Az este a történeteké. Ezek teszik ki a témák 81%-át. Minden más téma háttérbe szorul.
A történetek a társadalom működéséről, házasságról, messze élő rokonokról szóltak. Írott sajtó, telefon, internet és egyéb médiumok hiányában a beszéd és az emlékezés fenntartása az egyetlen lehetőség, hogy az ismeretek tovább adódjanak. A vizsgált embereknél a történetek nem voltak mesék, s nem volt morális üzenetük. Egyszerűen elmondták mi történt. A történetek viszont pont elegek ahhoz, hogy az emberek megérthessék a társadalom működését, emlékezzenek évekkel - évtizedekkel ezelőtti eseményekre, megismerhessenek élethelyzeteket, amelyekkel még nem találkoztak. A történetek változhatnak kontinensről-kontinensre, de a cél azonos: a társadalmi kohézió fenntartása.
Van egy általánosan elterjedt nézet, hogy az emberi beszéd azért alakult ki, hogy a vadászok megtárgyalhassák a nagy vadak elejtésének módját. Ez a férfiközpontú, magunkat jócskán túlbecsülő, tudóstársadalom terméke, amely mára kezd elhalványulni a tudományos közösségben. Kell beszéd a vadászathoz? Nem hiszem. A csimpánzok is elég jól vadásznak, igaz nem nagyvadakra, hanem náluk kisebb majmokra, de ugyan úgy kell koordinálniuk cselekedeteiket, mint egy nagyobb vad elejtéséhez eleinknek. És számos csoportosan vadászó ragadozót ismerünk, akik kitűnően vadásznak, de nem tudnak beszélni. Ellenben egy egyre nagyobb és összetettebb társadalom kapcsolati hálójának fenntartása bizony szükségessé teheti az egyre összetettebb kommunikáció megjelenését. S mi más teszi lehetővé a beszéd legjobb gyakorlását, mint az esti tábortűz körüli mesélés?
Őrizzük meg a meséinket és történeteinket! Ma is ezeken keresztül fejlesztjük képzelőerőnket, terjesztjük ki világlátásunkat, és teszünk szert más látásmódra. Lehet, hogy ma már nincs tábortűz, csak egy szúnyogirtó izzó fénye, ami körül sörözünk. Vagy a konyha lámpája, ahol vacsora közben megbeszéljük a nap eseményeit. Esetleg egy apró olvasólámpa, amely mellett a nagy történetírók könyveit olvassuk, s bár sem térben, sem időben nem vagyunk együtt, de sokan osztozunk ugyan abban a történetben.
A kis léptékű vagy természetközeli társadalmak (ezek a politikailag korrekt megnevezése a "primitív" népeknek) vizsgálatával képet alkothatunk arról, hogy hogyan élhettek eleink évezredekkel korábban. Bár egyik mai természeti nép sem lehet olyan, mint az ősi Homo sapiens, társadalmaik hasonlóak voltak amennyiben egyenlőségre épült (az ember ősi állapota, hogy mindenki egyenlő, s ez főleg az anyagi javakra és a hatalomra vonatkozott!), az élelmet vadászással és gyűjtögetéssel szerzik, az élelmet, főleg a húst megosztják, a csoportok kicsik, 15-40 fősek (ez inkább a vadászó csoport mérete), rokonok és nem rokonok is vannak a közösségben, este a tűz körül gyűl össze a társaság. Egy ilyen csoport a bushmanok, akiknél a kutató - Polly Wiessner - legyezte, hogy miről beszélgetnek úgy nappal, mint éjjel a tűz körül.
A nappali és az éjszakai beszédek témája jelentősen eltért. Nappal főleg a megélhetésről (növények begyűjtése, vadászási taktikák, források elhelyezkedése, stb.) és panaszokról (nagyon fontos része a társadalomnak, így terjed a közösségi normákat be nem tartók rossz híre). Ezen két fő téma a beszélgetések 65%-át jellemezte (ezen kb. egyenlően osztoztak). Ezen kívül viccelődés (16%), földjogok (9%), más etnikumok jellemzése (4%) és történetek (6%). Összefoglalva nappal a minden napi életről beszélgetnek az emberek. Az este a történeteké. Ezek teszik ki a témák 81%-át. Minden más téma háttérbe szorul.
A történetek a társadalom működéséről, házasságról, messze élő rokonokról szóltak. Írott sajtó, telefon, internet és egyéb médiumok hiányában a beszéd és az emlékezés fenntartása az egyetlen lehetőség, hogy az ismeretek tovább adódjanak. A vizsgált embereknél a történetek nem voltak mesék, s nem volt morális üzenetük. Egyszerűen elmondták mi történt. A történetek viszont pont elegek ahhoz, hogy az emberek megérthessék a társadalom működését, emlékezzenek évekkel - évtizedekkel ezelőtti eseményekre, megismerhessenek élethelyzeteket, amelyekkel még nem találkoztak. A történetek változhatnak kontinensről-kontinensre, de a cél azonos: a társadalmi kohézió fenntartása.
Van egy általánosan elterjedt nézet, hogy az emberi beszéd azért alakult ki, hogy a vadászok megtárgyalhassák a nagy vadak elejtésének módját. Ez a férfiközpontú, magunkat jócskán túlbecsülő, tudóstársadalom terméke, amely mára kezd elhalványulni a tudományos közösségben. Kell beszéd a vadászathoz? Nem hiszem. A csimpánzok is elég jól vadásznak, igaz nem nagyvadakra, hanem náluk kisebb majmokra, de ugyan úgy kell koordinálniuk cselekedeteiket, mint egy nagyobb vad elejtéséhez eleinknek. És számos csoportosan vadászó ragadozót ismerünk, akik kitűnően vadásznak, de nem tudnak beszélni. Ellenben egy egyre nagyobb és összetettebb társadalom kapcsolati hálójának fenntartása bizony szükségessé teheti az egyre összetettebb kommunikáció megjelenését. S mi más teszi lehetővé a beszéd legjobb gyakorlását, mint az esti tábortűz körüli mesélés?
Őrizzük meg a meséinket és történeteinket! Ma is ezeken keresztül fejlesztjük képzelőerőnket, terjesztjük ki világlátásunkat, és teszünk szert más látásmódra. Lehet, hogy ma már nincs tábortűz, csak egy szúnyogirtó izzó fénye, ami körül sörözünk. Vagy a konyha lámpája, ahol vacsora közben megbeszéljük a nap eseményeit. Esetleg egy apró olvasólámpa, amely mellett a nagy történetírók könyveit olvassuk, s bár sem térben, sem időben nem vagyunk együtt, de sokan osztozunk ugyan abban a történetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése