EVOLÚCIÓ: Van-e evolúció az emberi populációban?

Van-e evolúció az emberi populációban?

Az emberi populációban folyó evolúció vagy annak hiánya újra és újra feltámadó kérdés. Nem kéne annak lennie, ha mindenki venné a fáradtságot, s egy kis evolúcióbiológiát is hajlandó lenne tanulni. Sajnálatos módon neves biológusok, természettudósok is időről időre kijelentik, hogy az emberi populációban megállt az evolúció. Legutóbb például Sir David Attenborough tett ilyen kijelentést egy interjúban. A kijelentés alapja mindig az szokott lenni, hogy az orvostudomány olyan szinten áll, hogy mindenféle szelekciót ki tudunk küszöbölni. Ezzel a kijelentéssel is lehet, sőt fogunk is, vitatkozni, de szögezzük le, hogy az evolúcióhoz nem szükséges szelekció. Újból felelevenítve az evolúció definícióját az az allélgyakoriságok megváltozása generációk között. Használjuk most ezt a definíciót, bár az általánosabb, azaz „az öröklött tulajdonságok gyakoriságának megváltozása” pontosabb, de igen kevesek vonják kétségbe, hogy például kulturális evolúció ma is van. A kérdés tehát, hogy változik-e az emberi faj genetikai összetétele?

A populációgenetikában tanultak rögtön fogódzót is nyújt számunka az előbbi kérdés megválaszolására. Tudjuk, hogy egy ideális populációban nincs evolúció, tehát amennyiben az emberi populáció nem ideális, akkor evolválódik. Az ideális populáció végtelen nagy, benne migráció (vándorlás), szelekció, mutáció nincs és a szexuális egyedek véletlenszerűen állnak párba az utódok létrehozása végett. Igazak ezek a feltevések? Vegyük őket sorra!

1. Véges populációméret: Bár az emberi populáció igen nagy, jelenleg 7 milliárd fő felett jár, de nem végtelen. Bár sok populációdinamikai modellben megtehetjük ezt az előfeltevést, s működni is fog az igen nagy emberi populációra, de véges populációméret a sodródást lehetővé teszi. Igen lehet sodródás az emberi populációban is. Tovább erősíti ezt a hatást, hogy egyes régiók még mindig elszigeteltek, azaz messze nem igaz, hogy az emberi fajt egy teljesen összefüggő populációként értelmezhetjük. A kisebb, de tényleges szaporodási közösséget alkotó, emberi populációkban a sodródás valószínűsége nagyobb. Például a Huntington kórban, ami egy dominánsan öröklődő, középkorban jelentkező, akaratlan mozgással és a betegség előrehaladtával általános szellemi leépüléssel jellemezhető, neuro-degeneratív betegség, szenvedő amerikaiak egy jelentős része visszavezethető alig tucatnyi ilyen kórban szenvedő bevándorlóra, különösen három feltételezhetően testvérre, akik a XVII. században vándoroltak az Újvilágba. Ezek a véletlenszerű események egyes betegségek előfordulását lokálisan igen megnövelhetik, sodródás útján elterjedhetnek. Igaz a sodródás ebben az esetben is hosszú időskálán mutatható ki, s így nem biztos, hogy a következő évtizedekben hasonló folyamatokat ki tudunk mutatni jelenlegi véletlen események következményeként. Szeretjük a gyors folyamatokat, de azért ne várjunk változást olyan időskálán, ami lényegesen kisebb akár egy generációnál is!

2. Migráció: Amennyiben az emberi fajt egyetlen populációnak tekintjük, úgy migráció nem lehet benne. Az emberi fajt akkor tekinthetnénk egy populációba tartozónak, ha a jelenlegi, az elmúlt évszázadokhoz, évezredekhez képest jelentősen megnövekedett népvándorlás még nagyobb lenne. A migráció hatása az egyes lokális populációkra pont a megnövekedett ki- és bevándorlás miatt jelentős. Egyes országok tipikusan célpontjai, míg mások forrásai a migránsoknak. Így a célország genetikai összetétele biztosan, a forrásé valószínűleg változik (mert van különbség az emberek között abban, hogy mennyire hajlandóak költözni). Bár számos példát hozhatnánk a jelenből, a politikai korrektség jegyében inkább a kissé távolabbi múltba tekintenék. Észak-Amerika lakossága a XVI. század óta igencsak megváltozott. Az őslakos indiánok (beleértve az alaszkai inuitokat is) a teljes populációban jelenleg 0,9%-ot tesznek ki (2010-es adat). A kontinenst megszálló európaiak a későbbi évszázadokban jelentős számú afrikait hurcoltak be. Az elmúlt két évszázadban ázsiai és dél-amerikai bevándorlók tovább változtatták Észak-Amerika etnikai összetételét. Ezen változások egy része migrációs alapú.

3. Pánmixis: Véletlenszerű a párválasztás? Nem az. S bár a különböző népek közötti keveredés nem elhanyagolható, az ember szeret általában saját magához hasonló párt választani. Ez a tendencia önmagában megváltoztathatja a populációk genetikai összetételét. 

4. Mutációk: Az orvostudomány semmilyen fejlődése nem tudja a mutációkat kizárni. Hatásukat csökkenthetik, akár meg is szüntethetik. Sőt az embriók genetikai szűrésével a genetikai betegségek egy része szűrhető, s a terhesség megszakítható. Mindehhez hozzávehetjük, hogy egyre több mutagén hatásnak vagyunk kitéve, akár a vékonyuló ózonréteg miatti nagyobb UV sugárzást vagy a mutagén kemikáliák elterjedését vesszük. Mutációk tehát vannak. Ha nem lenne szelekció, ahogy az sokan állítják, akkor a megjelenő mutációk mind a populációban maradnának, s ezzel változtatnák meg az emberi populáció genetikai összetételét. Mivel az emberi genom másolásának pontossága 10^-9 generációnként és bázisonként, így az emberi körülbelüli 3 milliárd bázissal számolva átlagosan 3 mutáció jelenik meg minden utódunkban. Ha nem lenne szelekció, akkor ez a 3 mutáció bárhol lehetne, önmagában jelentős genetikai változást okozna az emberi populációban. Nagyobb mutációs rátával számolva még több mutáció jöhet létre, így a szelekció kikapcsolása nemhogy lassítaná, hanem egyenesen meggyorsítaná az ember evolúcióját, igaz az inkább genetikai leromlás lenne. Amely leromlás azon értelemben megfigyelhető is, hogy bizonyos korábban letális mutáció hatása kezelhető, így az ilyen mutációval élők teljes, vagy közel teljes életet élhetnek, szaporodhatnak is, s továbbörökíthetik letális génjeiket, azok gyakoriságát növelve. Tegyük mindehhez még hozzá, hogy az igen nagy emberi populáció egyben azt is jelenti, hogy igen sokféle mutáció jelenhet meg benne, megnövelve annak az esélyét is, hogy valami előnyös mutáció jelenjen meg. Kimondhatjuk tehát, hogy a mutációk miatt is van evolúció az emberi fajban.

5. Szelekció: Elérkeztünk az okfejtés legsarkalatosabb pontjához, ahhoz a kérdéshez, hogy sikerült-e kikapcsolni a természetes szelekciót az emberre nézve. Akik szerint igen, azok a modern orvostudomány vívmányaira hivatkoznak, amely révén több olyan állapot gyógyítható, ami korábban halálos volt, de legalábbis megakadályozta az illető szaporodását. A modern orvostudomány áldásai viszont a Föld népességének csak igen csekély részére terjednek ki. A többségre ugyan azok a szelekciós tényezők hatnak, mint az elmúlt 8.000-12.000 évben: mindenféle paraziták és kórokozók, no meg az éhezés. Nyugati civilizációnk kényelmes burkát talán előbb ki kéne terjeszteni az egész Földre, mielőtt messzemenő következtetéseket vonunk le az egész emberiségre nézve olyan feltételek alapján, amelyek csak itt érvényesek.

Az egész kérdéskör helytelen értelmezése mögött az evolúcióval kapcsolatos félreértések egész sorozata bújik meg. Az evolúciót szokás úgy tekinteni, mint valami diadalmenetet valami meg nem nevezett tökéletes cél felé. A célt, ha van is, nem ismerjük. A diadalmenet, pedig csak a rátermettségünk szempontjából az, nem jelent kötelezően valamilyen tökéletesedést. Ahogy a mutációval kapcsolatban megjegyeztem, a szelekció kikapcsolásával egyes, korábban nagy halálozási arányt jelentő változatok terjedését segítem elő. Márpedig az egy változat terjedése evolúció, akkor is, ha ebben az esetben valamilyen negatív, orvosi szempontból nem kívánatos jellemzőnek a terjedéséről van szó.

A másik féleértés a szelekciót valami könyörtelen természeti erőként írja le, amely kigyomlálja a legkisebb negatívumot is, valamiféle übermenschet hagyva csak hátra. Ez a borzalmas erőt sikerült tehát az embernek megzaboláznia, lehetővé téve az egyszerű emberek túlélést. Nem egyszer halottam felvetni, hogy a szelekció már régen kiszelektálta volna azokat, akik ma rövidlátóak például. Mert ugye a vad szavannán a vadászatra kevésbé képes egyed éhen pusztul, míg jól lövő társai megmaradnak és utódokat nemzenek. Ez már a szavannán sem volt így. A vadászathoz nem csak pontosan kellett tudni lőni, de a vadat hajtani is kellett, becserkészni, majd megnyúzni és feldarabolni. Sőt ahhoz a pontos lövéshez kellett egy jó íj és nyílvessző vagy dárda. Sok olyan feladat, amit közellátóként is tökéletesen el lehet végezni, s ami nélkül a csoport ugyan úgy nem működhet, mint a pontos célzás nélkül. Az csak hab a tortán, hogy az emberi vadászat lehet nem is annyira a pontos lövésen, mintsem a zsákmány kifárasztásán (azaz a kitartó futáson) múlott. A fejlett társadalmakban egyre gyakoribb rövidlátás egy jelentős részéért pedig nem a genetikánk, hanem az az egyedfejlődési program felelős, amely a szem alakját az átlagos igénybevételhez igazítja (na milyen messze is néz Ön most kedves olvasó?). Továbbá fel kell hívnom a figyelmét mindenkinek, hogy az emberiség nagyobb hányada jó pár ezer éve felhagyott a vadászó-gyűjtögető életmóddal, tehát a jó vadászképességekre való szelekció régóta megszűnt. A vadászó-gyűjtögetők a civilizációtól elzártan, kis törzsekben maradtak meg, s lehet, hogy fantáziánkat jobban megfogják, mint a földet évezredek óta „túró” embertársaink, de szinte biztos, hogy bárki, aki ezt az okfejtést olvassa, ilyen földtúrók, azaz mezőgazdaságra régen áttért, emberek leszármazottja.

A félreértések sorába kell számítanunk azt az elképzelést, hogy a szelekció láthatatlan keze lecsap, s megöli az arra érdemteleneket, azaz, hogy a szelekció minden esetben a halálozási rátán keresztül hat. Sőt mit több szeretjük a szelekciót a születéskori halálozással mérni, amit szerencsére a fejlett társadalmakban igen alacsonyan tudunk tartani. Viszont (1) akármilyen alacsony is a csecsemőhalandóság, amíg az nem 0 (ami viszont nem lehetséges), addig mindig van aki kiszelektálódik, akármilyen csekély is ez a százalék. (2) Csecsemőhalandóságról csak akkor beszélhetünk, ha az embrió elért arra a szintre, hogy legalább magzatnak hívjuk, s lehetőleg meg is szülessen. A megtermékenyített petesejtek jó része nem jut el ebben a fázisba, genetikai okok miatt sokkal korábban abortálódik általában az anya tudta nélkül. Az is szelekció, csak egy korai, láthatatlan „életszakaszban”. (3) Evolúciós szempontból akár halottnak is tekinthetünk mindenkit, aki szaporodásra képtelen. Sok betegség gyógyítása, ma azt jelenti, hogy az illető életben tartható, de teljes életet nem élhet, családot nem alapíthat. A halálozás viszont nem az egyetlen, amin keresztül a szelekció hathat. A populációk növekedését a halálozáson kívül a fekunditás, azaz a gyerekszám is befolyásolja. Hasonló halálozási ráták mellett ha az egyik emberi populációnak vagy embercsoportnak nagyobb a fekunditása mint egy másiknak, akkor tulajdonságai a másik rovására el fognak terjedni. Az evolúció, azaz az allélgyakoriságok megváltozása, szempontjából teljesen mindegy, hogy a változás a különböző mortalitás, vagy a különböző gyerekszám következménye. A fekundtiásban jelenleg viszont óriási különbségek vannak a világ egyes tájai között. Ha a korábban felsorolt minden egyéb evolúciót okozó tényezőt figyelmen kívül is hagynánk, ez utóbbi akkor is még igen sokáig biztosítja, hogy az emberi populáció evolválódjon, azaz genetikai összetétele változzon.